OSZT 2025 Szolnok – A fiú (Bartók Kamaraszínház Dunaújváros)

A Deszkavízió szerkesztősége idén is ellátogatott az Országos Színházi Találkozóra, amelynek 2025-ben a Szolnoki Szigligeti Színház ad otthont. A versenyprogramba 7 nagyszínpadi és 7 kamaraelőadás került be, amelyet június 10-16. között láthat a közönség. A második napon a Bartók Kamaraszínház Dunaújváros A fiú című előadása mutatkozott be az Aba-Novák Agóra helyszínen.

A kétezres évek közepétől egyre több médiatartalom kezdett foglalkozni egy olyan komoly témával, amely – közvetlenül vagy közvetetten – szinte minden kamaszt érint: a másság, a különcség, a beilleszkedési nehézségek és ezek szélsőséges következményei. Ahogy más súlyos társadalmi problémákat feldolgozó műveknél, úgy itt is vannak visszatérő alapelemek – akárcsak a holokauszt-történeteknél, ahol az emberiség egyik legnagyobb tragédiája adja a hátteret, vagy a MeToo-drámáknál, ahol a bántalmazás és a trauma feldolgozása kerül középpontba. Egy bizonyos ponton túl azonban a témaválasztás önmagában már nem elég a néző megmozgatására: az ismétlődő karaktertípusok, szituációk és motívumok könnyen megszokottá, sőt, kiszámíthatóvá válhatnak. Ilyen nagy merítésnél már nem elég pusztán, ha egy történet megrázó: ahhoz, hogy a recept igazán meglepje a nézőt, a szakácsnak változtatnia kell a körítésén. Florian Zeller A fiú című története beleteszi a szükséges hozzávalókat, de sem az író, sem Dicső Dániel rendezése nem tálalja őket olyan módon, amire az éhség csillapítása utáni sziesztában visszagondolnánk.

Pierre (Marton Róbert) új életet kezdett: új feleség, új család, új gyerek – de a helyzet, a megszokáshoz hűen, korántsem ilyen egyszerű. Volt házastársa (Györgyi Anna) váratlanul megjelenik nála, hogy elmondja: mostanában nagyon nehezen jön ki közös fiukkal, Nicolasszal (Csiby Gergely), akiről hónapok óta nem tudja, merre jár – annyi biztos, hogy iskolába nem megy. Pierre természetesen megígéri, hogy segít, így Nicolas beköltözik hozzá, az új feleségéhez (Holecskó Orsolya) és a nemrég született kisöccséhez. Azonban ennél sokkal összetettebb esettel van dolguk, mint azt eredetileg hitték: a súlyos kamaszkori depresszióval küzdő fiút a vártnál jóval nehezebb kezelni – kiszámíthatatlan hangulatingadozásaival és dührohamaival egyikük sem tudja, hogy mit is kéne kezdeni. A kérdés már csak az marad, hogy vajon hogyan lehetne segíteni rajta – ha egyáltalán lehet.

Nicolas elveszett, bolyongó jellemét és váratlan érzelmi hullámzásait a díszlet szoros együttműködése emeli ki. A két félbevágott, színes Bauhaus-szoba között egy boltív húzódik, mögötte neonnal megvilágított, vadregényes dzsungel. Ide szokott menekülni a fiú, amikor valami miatt elveszíti a kapcsolatot a valósággal. Elszalad, és kóvályog az idegen, mégis ismerős rengetegben – vagy inkább csak álldogál a közepén, aztán elragadja a sötét mélység, ahonnan már csak kifelé nyúló keze látszik, mintha már alig tudna kapaszkodni a valóságba. De a díszlet a düh kifejezésében is a segítségére van: Nicolas ordítva dobálja szét az IKEA-s bútorokat, miközben a többi karakter úgy tesz, mintha mindez a világ legtermészetesebb dolga lenne – másnap pedig egyszerűen visszarendezik a szobát. Csakhogy ezek a jelenetek nem igazán meggyőzőek, mivel az azonnal értelmezhető, kézzel fogható hasonlatok épp ellentétesek azzal, amit a fiú érzelmi állapota kívánna. Egy szorongó kamasz összetett lelki világa nem jellemezhető két olyan vizuális illusztrációval, amelyek egy-egy szóval összefoglalhatók. Bolyong a dzsungelben – vagyis elveszett. Tör-zúz – tehát frusztrált.

A hitelességnek és az immerziónak az sem tesz jót, hogy a kiskorú Nicolast alakító Csiby Gergely már egyáltalán nem tűnik kamasznak. Színházi hagyományok ide vagy oda, és bármennyire is nehéz fiatal karaktereket hitelesen castingolni, egy ilyen súlyos témájú drámában különösen nehéz átérezni, min mehet keresztül egy depresszióval először szembesülő tini, ha a színész, aki játssza, nemcsak, hogy tizenöt évvel idősebbnek néz ki, hanem ténylegesen az is. Furcsa mód még inkább elhiszem, hogy Csiby Gergely gyereket alakít, amikor Richter bőrébe bújik A Pál utcai fiúkban – hiszen ott a többiek is hozzá hasonló korúnak (vagy legalábbis ugyanannyira nem gyereknek) tűnnek. Itt viszont, amikor egy kapucnis pulcsiba öltözött, harmincéves iskolatáskás fiú ordít a nála alig tíz évvel idősebb apjával, valahogy nem ugyanaz a hatás érvényesül, mintha valóban egy kamasz állna ott. Konfrontációjuknak is inkább kocsmai verekedés hangulata van, mintsem egy megrázó apa-fia összetűzés.

Azonban Florian Zeller története sem ragadja meg túlságosan újító szemszögből a beilleszkedési zavarokkal küszködő fiú sokszor feldolgozott karakterét. Az alaptulajdonságok megvannak, mégis mintha Nicolas kiszámíthatatlanságával lenne megindokolva a fiú furcsa jelleme. Sose derül ki, miért nem járt be iskolába vagy hogy miért nem tud beilleszkedni, se az, hogy a többi gyerek miként bánik vele: minden háttérinformáció a nézőre van bízva. Így azonban mégsem nyújt megfelelő mankót a narratíva, amire támaszkodni lehetne és amitől jobban a fiú gondolatai mögé lehetne látni vagy csak egy picit is jobban megérteni a motivációit azon túl, hogy el kell hinnünk, hogy ő teljesen el van veszve. Nehéz elhinni, hogy ugyanaz a szerző írta a történetet, aki Az apát is jegyzi.

Dicső Dániel A fiú című rendezése egy súlyos, de mára már sokat látott témához nyúl, és nem tud túllépni a kötelező karakterjegyek felszínes bemutatásán. Látszik, hogy Nicolas szenved, látszik, hogy szomorú, és hogy ez mennyire megviseli a szüleit – mégis nehéz vele azonosulni, és igazán megérteni a tettei mögötti motivációkat. A történet azt kéri tőlünk, higgyük el, hogy Nicolas tényleg kiszámíthatatlan; a rendezés pedig azt, hogy ő valóban egy kiskorú tinédzser. Egyik sem megy könnyen.

Kiemelt kép: Jelenetkép A fiú című előadásból (Fotó: Ónodi Zoltán)