Őseink pajzánsága – Felnőtt-mesék a Budapest Bábszínházban

Május 10-én, szombaton mutatta be a Budapest Bábszínház a Kár, hogy anyádat nem hoztuk el… című, felnőtt magyar népmesék alapján született előadást. Az Ország Lili Stúdióban látható, vásári bábrevüként aposztrofált darabot a társulattal először dolgozó Gardenö Klaudia állította színpadra.

„Szigorúan 18 éven felülieknek!” – hívja fel minden lehetséges platformon a Budapest Bábszínház a figyelmet az idei évad utolsó bemutatója kapcsán. Ezt a korosztályi ajánlást pedig nem csak azért érdemes betartani, mert az előadás kezdetét megelőzően pálinkával kínálják az érkezőket (ha még csak ez lenne!), hanem azért is, mert amit itt látunk, az obszcenitásban talán még a legvadabb elképzeléseinket is felülmúlja. Prűd embereknek nem is ajánlatos jegyet váltani erre az előadásra, amely tele van káromkodással és abszurdabbnál abszurdabb történetekkel.

Az előadás tulajdonképpen jelenetek, pajzán népmesék füzére, amelyeknek a középpontjában többnyire a szüzesség elvesztése (vagy éppen el nem vesztése áll). Az egyik falusi lány példának okáért csak olyan férfihoz hajlandó férjhez menni, akinek két pénisze van (ezért Józsinak aztán cselhez kell folyamodnia), egy másik falusi fiú pedig csak akkor hajlandó elvenni a választottját, ha az előtte bebizonyítja neki a szerelmét (ezért a lánynak cselhez kell folyamodnia). Megtudhatjuk azt is, hogyan születtek a kurvák, kiket és miért enged át Szent Péter a mennyország kapuján, és az sem maradhat el, hogy kiderüljön, hogyan vesztette el nevének előtagját Szűz Mária.

A válogatásban helyet kapott egy állatmese is – amelyben teljesen abszurd és (jó értelembe véve) indokolatlan módon feltűnik egy zsiráf is –, valamint egy horrortörténet is, amelyben egy szerelmes lány minden kockázatot vállal, hogy halott katonájával újra együtt lehessen. (Ez a sztori egyébként az előadás egyik csúcspontja.) De akadnak igazán morbid mesék is, mint például a halált folyton kicselező öregasszonyról szóló, vagy éppen az a történet, amelyben a halott nagymamát ide-oda hurcolják, miközben megpróbálják másra kenni a megölését. Szóval: nagyfokú nyitottság kell ennek az előadásnak a megtekintéséhez, és leginkább az, hogy semmit ne vegyünk komolyan, hanem a színészekkel együtt dobjuk el mi is az agyunkat, miközben átadjuk magunkat a féktelen szórakozásnak.

Gardenö Klaudia, a darab rendezője vásári bábrevüként határozta meg az előadás műfaját, és amit ígér, azt is betartja. Ennek köszönhetően valóban, mintha csak egy vándortársulat utcai performanszát látnánk, már a nézőtérre való belépéskor hangos zeneszó fogad minket (Böröcz Ákos, Deák-Volom Dávid és Curteanu Ion húzza a talpalávalót az előadás teljes ideje alatt), a három színésznő, Krucsó Rita, Podlovics Laura és Spiegl Anna pedig pálinkát kínálva „toborozza” a népet. Majd megjelenik a színen Bartha Bendegúz, aki a közönséggel interakcióba lépve csak tovább fokozza a hangulatot, ezzel pedig remekül megalapozzák az elkövetkezendő másfél órát.

Vásári bábjáték lévén főleg a paravános játék dominál, de az előadás során találkozhatunk a bunraku és az árnyjáték-technikával is. A revü hangulatot pedig egyrészt azok az összekötő szövegek adják, amely során a színészek vagy közvetlenül kibeszélnek a nézőkhöz, ezzel felvezetve a soron következő meséket, vagy éppen vicceket mondanak nekünk. A Juhos-Kiss Csenge által tervezett ruhák főleg a régi magyar motívumokat helyezik előtérbe, de az átkötő szövegeknél gyakran öltenek magukra „csillogó” jelmezt a színészek. Ehhez igazodva a díszlet (tervező: Fülöpp Réka) is a kettősséget igyekszik kihangsúlyozni: az akár a magyar népmesék rajzfilmsorozatból is ismerős minták LED-fényben tűnnek elő, ahogyan a Szondi György által tervezett világítás is igyekszik némely ponton visszaadni a revü-hangulatot.

A színészekre (a fent említetteken túl még L. Nagy Attila és Tatai Zsolt lép színpadra) jelen esetben ismét nehéz feladat hárul: ugyanis nemcsak színészkedniük és bábozniuk kell – ráadásul néhány váltás olyan gyorsan történik, hogy csak elképzelésünk lehet, mi mehet a takarásban –, hanem énekelniük és táncolniuk. Az előadásban több alkalommal is találkozunk táncbetétekkel, amelyek szintén a népies vonulatot erősítik (koreográfus: Widder Kristóf), és higgyük el, hogy bármilyen egyszerűnek is tűnik egy-egy mozdulat vagy lépés, ilyen magas hőfokon égni, mint ahogyan ez a hat színész teszi, igazi strapabírásról tesz tanúbizonyságot.

Szóval, aki jegyet vált a Kár, hogy anyádat nem hoztuk el… című előadásra, az jobb, ha felkészül egy olyan hullámvasútra, amely során nemhogy bármi megtörténhet, de meg is történik. A mesék között biztosan lesz, ami kevésbé fog betalálni és lesz, ami jobban, pont, mint amikor az ember egy novelláskötetet olvas. De egy ilyen előadásnál nem is az egyes etapok, hanem az összkép válik fontossá, az pedig egy olyan végtelenül szórakoztató, de mégis magas művész színvonalon készült előadás, amelyre bizonyára sokáig fogunk még emlékezni.

És bár nem tudható, hogy mennyire volt ez rendezői szándék, de a darab megtekintése után nekem két dolog is eszembe jutott, ami miatt érdemes volt műsorra tűzni ez az előadást – már persze az önfeledt nevettetésen túl. Az egyik, hogy ezek – az egyébként valóban és félig-meddig joggal kevésbé ismert – népi történetek ennek a produkciónak köszönhetőn tovább élnek, velünk maradnak és nem merülnek feledésbe, mint oly sok múltbéli dolog az idő előrehaladtával. A másik pedig az, hogy hányszor hallhattuk szüleinktől, nagyszüleinktől, hogy „bezzeg az én időmben még nem volt ennyire ’elfajzott’ a világ!”. A régi korokra éppen ezért hajlamosak vagyunk mi magunk is úgy tekinteni, mint egy tiszta, erkölcsös világra, de ezeknek a történeteknek hála most megtudhatjuk, hogy azért őseinknek sem kellett a szomszédba menni egy kis pajzánságért és erotikáért, vagyis ismét bebizonyosodott, hogy a szexualitás mindig is foglalkoztatta a nép egyszerű embereit, és olykor nekik is meglódult a fantáziájuk, túltéve ezzel legvadabb elképzeléseinken is.

Az előadást még három alkalommal játsszák az idei évadban, azonban ezekre a jegyek már a bemutatót megelőzően elkeltek (ez jól jelzi, hogy az emberek látatlanban is kíváncsiak erre a valóban formabontó darabra), és valószínűleg a jövő szezonban is résen kell lenni, ha jegyet akarunk váltani rá. De ha úgy alakul, azért vigyük el anyánkat is.

Kiemelt kép: Jelenetkép a Kár, hogy anyádat nem hoztuk el… című előadásból (Fotó: Piti Marcell)