Őrült hajsza a Thália nagyszínpadán – ajánló a Nyakamon a nászmenet című előadásról

Április 13-án debütált a Thália Színház idei évadának utolsó nagyszínpadi bemutatója: Eugène Labiche Nyakamon a nászmenet című helyzetkomikumra épülő művét a teátrum főrendezője, Kelemen József állította színpadra. A darab nem csak amiatt különleges, mert egy komplett műfaj megszületésének előfutára volt, hanem amiatt is, mert az írott öt felvonás alatt gyakorlatilag egy teljes társulat jelenlétére szükség van a színpadra állítására. A Thália csapata – és értem itt most a színművészeken túl a teljes háttér-szekciót is, mivel a jelenetek precíz kivitelezéséhez nagy szükség van az öltöztetőkre, fodrászokra és a műszakra is – pedig sikeresen vette az akadályokat.

A Nagymező utcai teátrum közönsége megszokhatta, hogy a művészeti vezetés a nagyszínpadi bemutatók során legfőképp a minőségi szórakoztatásra helyezi a hangsúlyt, nincs ez másképp az évad legnagyobb volumenű előadásánál sem: a bohózat, mint műfaj megteremtőjeként számon tartott Nyakamon a nászmenet két és fél óra felhőtlen szórakozást kínál a nézőknek. A francia író 1851-ben született darabja csenghetne ma már idegenül is számunkra, ám Hamvai Kornél irodalmi vezető ismét bizonyította rendkívüli érzékét a finom humorhoz, senkiben nem merül majd fel, hogy egy közel 200 éves színmű cselekménye zajlik éppen a szeme előtt.

A történetről azt is mondhatnánk, hogy végtelenül egyszerű, ám a valóban hétköznapinak tűnő szüzsé számos kis csavart tartogat, amelyek később a helyzetkomikumok alapját szolgáltatják. Fadinard, a jómódú polgári családból származó aranyifjú számos női szív eltaposása után végre nősülni készül, ám a nagy nap reggelén történik egy apró baleset: az életre szóló nász előtt kilovagol, hogy felkészüljön a rá váró forgatagra, poroszkálás közben pedig a lova összerág egy szalmakalapot, amelyet egy bokorra akasztva talál. Kiderül, hogy a fejfedő egy előkelő hölgyhöz tartozik, aki éppen titkos légyotton jár egy fess katonatiszttel, és ha Fadinard nem akarja, hogy az esküvője füstbe menjen, kénytelen sürgősen pótolni, mert a féltékeny férj mindent felforgat majd a feleség és Fadinard körül is. A darab egyik legizgalmasabb dramaturgiai húzása, hogy az alaptörténetet nem látjuk, hanem az első jelenet párbeszédeiből következtethetjük ki: Fadinard az esküvőre érkező Vézinet bácsinak meséli el reggeli kalandját saját lakásán, kettejük csevegéséhez pedig folyamatosan csatlakoznak a további szereplők – az inas, a csalfa asszony szobalánya, aki az inassal incselkedik, maga a csalfa asszony és a szeretője, és persze megérkezik az örömapa és a menyasszony is a teljes násznéppel –, végtelenül megbonyolítva a cselekményt, megágyazva a félreértéseken alapuló humoros jelenetek sokaságának.

A nyitójelenetet követően gyakorlatilag egy száguldó hajszába csöppenünk, ugyanis Fadinard vezetésével bejárjuk fél Párizst az egyedi Monte Christie szalmakalapra vadászva – az egész násznéppel együtt, akik persze mit sem sejtenek arról, hogy a kalapszalon nem a városháza, vagy hogy Champigny grófnő villájában nem a lagzi miatt játszanak a zenészek és a fogadást sem az immár ifjú pár számára szervezték… Itt kell szót ejteni az izgalmas díszletről, ugyanis az öt helyszín, ahol járunk a két felvonás során, mind önmagában is elképesztően impozáns, de az, hogy gyakorlatilag 5-6 perces dalok és egyetlen rövid szünet alatt képes a változásokat megoldani a műszak, az külön dicséretet érdemel. Arról nem is beszélve, hogy minden tér mennyire aprólékosan kidolgozott, Khell Zsolt úgy tervezte meg az összes szobát és a zárójelenet párizsi utcaképét, hogy azonnal otthon érezzük magunkat a darab miliőjében, ám érzékeljük kortalanságát is, amelyet Cselényi Nóra jelmezei csak erősítenek: a kosztümök magukon viselik a kor stílusjegyeit, ám megidézik az 1920-as, 1930-as és 1940-es évek divatját is, ezzel is azt üzenve a nézőnek, hogy amiről a színpadon beszélnek – a szerelem és a féltékenység –, az bizony kortalan, örökérvényű igazságokat rejt magában.

Azt külön jó látni, hogy a Thália főrendezője, Kelemen József azonnal bizalmat szavazott a társulathoz nemrég szerződött Jaskó Bálintnak, aki Fadinard szerepében gyakorlatilag cipeli a hátán az előadást. Teszi mindezt felszabadultan, minden poén ül, amely karakterének jut, és remekül működik a női partnerekkel is, a leendő feleségét alakító Sóvári-Fehér Annával, a kalaposlányt játszó Mórocz Adriennel és a grófnőt megformáló Udvarias Annával. Mellette az örömapát játszó – a szintén frissen a teátrumhoz szerződött – Görög László is brillírozik, remekül hozza az esküvőt folyton lefújni akaró, a vidéki násznépet parancsnokként vezénylő apóst, a legtöbb félreértésnek ő ágyaz meg, illetve a nagyothalló Vézinet bácsit alakító Nagy Viktor, aki mindig a legjobb pillanatokban bukkan fel ahhoz, hogy tovább gördítse a sodró lendületű cselekményt. Külön szót érdemel Bede-Fazekas Szabolcs, aki ugyan csak a második felvonásban bukkan fel a féltékeny férj szerepében, mégis az egyik legviccesebb karaktere lesz az előadásnak, az összes sztereotípiát tökéletes arányérzékkel képes megjeleníteni. A feleségét játszó Gubás Gabi és az ő szeretőjét alakító Szabó Győző szintén kevés jelenetet kap, ám az ő kettősük is remekül működik, a megfelelő pillanatokban fokozzák pattanásig mindig a feszültséget.

Az külön öröm, hogy kisebb etűdök erejéig énekelni és táncolni is láthatjuk a társulat tagjait, ugyanis a helyszínváltoztatások között a színpad előterében rövid sanzonokat énekelnek, amelyek nem egyszer a történet folyásához is szorosan kapcsolódnak. Udvarias Anna szólójában például meg tudja mutatni remek hangi adottságait is végre, de szót kell ejteni az ellenkező végletről is, amikor a kiváló énektudást eltorzítva tapasztaljuk meg, hiszen Jámbor Nándor az előadás egyik legviccesebb jelenetében, a zeneszerző Achille-ként énekel duettet Sóvári-Fehér Annával, a határig eltolva a ripacskodó művész figuráját.

A Nyakamon a nászmenet nem véletlenül kapta a kortalan csúcsbohózat műfajmegjelölést, hiszen Kelemen József rendezése valóban csúcsra járatja a helyzetkomikumot, a pergő ritmusú előadásban lubickolnak a színművészek, a nézők pedig őket követve egy estére valóban elfeledkezhetnek a jelen problémáiról. Mi másra vágyhatnánk még?

Kiemelt kép: Jelenet a Nyakamon a nászmenet című előadásból (Fotó: Kovács Milán)