Őrült darab, de van benne rendszer

Amikor Eszenyi Enikő bejelentette májusban, hogy a Vígszínház történetében először végre műsorra tűzik a Hamletet, ráadásul ő rendezi és ifj. Vidnyánszky Attila lesz a címszereplő, akkor felcsillant a szemem.

A Facebookon közzétett augusztusi gyűjtőakció, melyben a nézők segítségét kérték nagy mennyiségű teniszlabda beszerzésében, azért felvetett néhány kérdést, de szerencsére már a darab elején megnyugodhattunk, nem egy teniszpályán találjuk magunkat a függöny felhúzása után. Vannak azonban más izgalmak, például a folyamatosan működő füstgépek vagy a függőleges belógatott Lada Niva, mellyel Hegedűs D. Géza érkezik meg a színpadra.

Az első 40-45 percben csak kapkodom a fejem, hozzájárul ehhez a már említett dzsip, Gertrud (Börcsök Enikő) és Claudius (Hegedűs D. Géza) tüzes tánca a „Dászvidányá”-ra, Hamlet labdázgatása is a háttérben, és ez jellemző az egész nézőtérre. Felnevetünk az ismert mondatokon („Köztudott, hogy meghal, aki él!”; „Valami bűzlik Dániában.”), de több az értetlen arc. Ám ahogy közeledünk az Egérfogó jelenethez, úgy fogja meg egyesével a nézőtéren ülőket Attila. Mikor kiszól nekünk, hogy segítsük kézjeleire az előadást, majd felterel néhányakat a közönség soraiból a színpadra (köztük Dóra Bélát és Patkós Mártont az Örkény Színház művészeit, akik erre az estére szintén a nagyérdemű tagjai), már mindenki elengedi magát és élvezi az előadást.

A második felvonás kezdete előtt a teljes nézőtér azt találgatja, hogy a színpad előterébe kialakított és feltöltött medence vajon milyen szerepet kap majd. Viszonylag gyorsan választ kapunk a kérdéseinkre, nem nagyon akad szereplő, aki ne mártózna meg benne, de a legemlékezetesebb egyértelműen Gertrud és Hamlet közös jelenete. Börcsök Enikő itt végre megmutathatja, hogy nem csak a jelmezeket tudja királynőien viselni, hanem játéka is pontosan ilyen, még akkor is, ha éppen fojtogatják.

Kútvölgyi Erzsébet és Venczel Vera feltűnése sírásóként üdítő a feszült jelenetek között, öröm őket hallgatni, ahogy végtelen bölcsességgel válaszolgatnak az őrület egyre nagyobb mélységei felé tartó Hamlet kérdéseire. Teljesen abszurd, ahogy a különböző méretű koponyák előkerülnek.

Ophelia (Réti Nóra) nevét nem véletlenül nem említettem eddig. A híres szerelmi szál egyáltalán nem hangsúlyos a darabban, apjának, Poloniusnak (Fesztbaum Béla) komolyabb szerepe van korai halála ellenére is. Ezt azért hiányolom, hiszen Shakespeare egyik leghíresebb női karakteréről van szó. Temetésétől kezdve gyorsan haladunk a tragikus végkifejlet felé, a rengeteg ármány és cselszövés sokak halálához vezet. Horatio (Király Dániel) nyitja és zárja is a darabot, monológjai tökéletes keretbe foglalják az előadást.

Attila címszereplőhöz képest is rengeteget dolgozik a színpadon. A díszletben, mely Antal Csaba munkája, többfunkciós elemek kaptak helyek, melyek mozgatásával hol egy elkülönített szobába, hol egy színpadra kerülünk, és ő ezeken folyamatosan le-fel mászik, ugrál. Mindezt biztosítás nélkül. A vívó jelenetekről nem is beszélve, amik annyira hevesek, hogy valóban elkezdünk aggódni Hamlet és Laertes (Orosz Ákos) testi épségéért. Színészi kvalitásait mégis a „csendes” jelenetekben bizonyítja a legjobban. A híres sorok elhangzásakor – „Lenni vagy nem lenni?” – egyedül áll a színpadon a függöny előtt, és megragad mindenkit a nézőtéren, méghozzá annyira, hogy még levegőt is elfelejtünk venni.

Eszenyi Enikő érdekes megfogalmazásban mutatja be Shakespeare klasszikusát, az este végére nemcsak a színészek, mi is elfáradunk, annyi élménnyel gazdagszunk a három és fél óra alatt, hogy van bőven mit feldolgozni, értelmezni. Úgy gondolom, hogy mindenkinek érdemes látni, #menjetekszinhazba.

Kiemelt kép: Vígmajális, ahol Eszenyi Enikő évadot hirdetett (fotó: Vígszínház Facebook oldala)