Örökség – Kritika a Hagyaték című előadásról

A színháznak sok feladata van, a többi között az is, hogy láthatóvá és felfoghatóvá tegye a kibeszéletlent, a traumákat, a lélek belső mozgatórúgóit. Ám az előadás ezt az igen nagy felelősséget nem egymaga cipeli a hátán, hiszen segítségére van az írott szó, valamint az érzékeny és az egy hullámhosszon pendülő alkotók is. Ezen elemek jó együttállása tudja igazán kiváltani a nézőből azt a bizonyos katarzist: az érzést, amikor ráismerünk valamire, felismerünk valamit az életünkben vagy saját magunkban. Innen nézve a Hagyaték című előadás szerencsés csillagzat alatt született.

Másfelől azonban csak remélni lehet, hogy amint véget érnek a koronavírusos idők, és kinyithatnak a színházak is, sokan mennek a HPS Kultúrszalonba, hogy a 2019 őszén bemutatott, Martin Miller és Alice Miller írásai alapján készült előadást élőben (is), és ne csak online nézze meg a közönség. Minden esetre a Láthatáron csoport darabja a képernyőn is átütő erejű energiával lüktet a szinte teljesen üres, tárgyalóteremnek is beillő helyiségben – Horváth Jenny látványvilága. A kemény igazságokat feltáró, komoly sebeket feltépő, anya és fia hibákkal és elhallgatásokkal teli kapcsolatát boncolgató párbeszédek mellé nincs is nagyon semmire szüksége a szemnek.

Alice Miller nagyhatású terapeuta-szerző volt, aki érzékenyen és szenvedélyesen foglalkozott a gyermekekkel, forradalmi hatással volt a gyermek-lélektanra. Fia, Martin Miller szintén pszichológus lett, ám ő egy egészen más területtel is foglalkozott praxisában: A tehetséges gyermek igazi drámája című írásában a gyermek védelmezője és a tökéletes megértés mintaképe helyett egy, a fiát nem jól szerető, őt teljes részvétlenséggel kezelő anya és a súlyos sebekkel küszködő fiú képe rajzolódik ki.

Az anya-fia kapcsolatának témaköre régóta foglalkoztatja a (dráma)irodalmat, elég, ha csak a Sirály Trepljov-Arkagyina párosára vagy Bartis Attila Nyugalom című regényére gondolunk. Ám a Hagyaték ezt az egyébként is sokrétű és bonyolult témát továbbiakkal „tetézi”. Tárnoki Márk rendezésében a holokauszt-szindróma természete, annak nemzedékeken átívelő súlyos következményei bontakoznak ki jelenetről jelenetre, úgy, hogy közben Tárnoki végig a fókuszponton tartja a nézői tekintetet. Vagyis hogy voltaképpen egy felnőtt férfi kéri számon meghalt édesanyját a miértekről.

A rendezés szinte zsonglőrködik az áldozat-elkövető szerepkörökkel. A Gyulay Eszter alapos és precíz dramaturgiai munkája nyomán, megfelelő arányérzékkel összerakott szöveget egyszerű, de annál erőteljesebb színházi jelekkel húzza alá. Például, amikor Alice Miller szerepében feltűnő Feuer Yvette teljesen lemeztelenített felsőtesttel mesél arról, hogyan adta oda magát, majd ment feleségül egy német tiszthez a túlélés érdekében, és milyen folyamatok vezettek ahhoz, hogy tökéletesen megtagadja önmagát élete végéig. Míg itt Feuer meztelensége és története miatt is inkább tűnik esendőnek és a történelem áldozatának, addig a robosztus, hirtelen haragú fiúként megjelenő Rába Roland agresszív kirohanásai inkább elkövetőnek, mintsem áldozatnak mutatják. Érződik ez leginkább olyankor, amikor anyján mutatja be fizikailag, náci édesapja hogyan kínozta, hogyan tépte a haját, vagy amikor kényszeríti, hogy nézze végig, ahogyan saját magát készül megszíjazni. Nézze végig úgy, ahogyan akkor is asszisztált a történtekhez!– érvel Rába, a saját megélése szerint. Ez a kettőség elgondolkodtatja a laptop előtt ülő nézőt, mennyire bonyolult és nem egyértelmű az áldozat és elkövető, a bántalmazott és a bántalmazó kérdésköre. Ehhez tesznek hozzá egy kis pluszt Rába Roland állandóan elemző, magát és a helyzetet felmérő pszichológusi kommentárjai.

Míg Feuer játéka szinte mindvégig nyugodt, higgadt, olykor már-már fagyos is, addig Rábának már az első megszólalása is rögtön ordítás: anyjába fojtja a szót, miközben a kutatásairól és eredményeiről mesél a közönségnek. Noha a sokarcú színész harsánysága néha már túlzó, végig meg tudja tartani a kezdő hőfokot, sőt… fokozni is tudja azt. Feuer kezdeti kimértsége pedig a darab végére szelíd, hibáit elismerő, szellemének talán békét hozó nyugvópontra érkezik. A halál utáni, csupán Martin Miller lelkében létrejöhető közös nevező szép képi metaforája, ahogyan Feuer hátul leül a már lehiggadt és megtört fia mellé. Egy szintre kerültek.

Szövegében és mozgásában is dinamikus előadás Tárnoki Márk rendezése, ám ez a hullámzó, ki-kicsapó előadásmód éppen, hogy felerősíti a témák sűrűségét. A Láthatáron Csoport darabja egy újabb lépés ahhoz, hogy eggyel kevesebb tabu legyen köztünk és a közbeszédben, és ezáltal kevesebb okozott és/vagy kapott traumát kelljen hagyatékul hagyni a következő generációra. Az örökségért nem mindig vagyunk felelősek, azért azonban már igen, hogy a kapott történetekkel, kibeszéletlen és be nem kötözött sebekkel mit kezdünk a magunk, a családunk és a társadalom életében. Hogy Rába Rolandhoz hasonlóan egy úgynevezett „őskiáltásban” ordítjuk ki a nyitott ablaknál az éjszakába – hallja, aki meghallja -, vagy visszaülünk oldalt a padra, nézzük, felfogjuk az eseményeket, és végül ott ragadunk.

Kiemelt kép: Feuer Yvette és Rába Roland (Fotó: Reviczky Zsolt)