1995-ben, amikor bemutatta a Valahol Európában musicalt a Budapesti Operettszínház, három főszereplő neve mellett is kint volt a színlapon és a napi szereposztásnál a főiskolai hallgatói státuszt jelölő rövidítés, az fh. Közülük egyedül a Suhancot/Évát játszó Tunyogi Bernadett személye volt addigra közismert a zenés projektek rajongóinak háza táján, mivel előtte Disney-mesehősnek kölcsönözte a hangját, vokálozott, és foglalkoztatta őt az akkor még létező Rock Színház. Buch Tibor, a darabbéli Hosszú, és a piperkőc Ficsúrt alakító Kiss Zoltán hamar elnyerte a közönség bizalmát, utóbbi színművész ráadásul jelenleg is játszik Nagymező utcai teátrumnak számos repertoáron lévő produkciójában, Homonnay Zsolt a napokban bemutatott Carmen musical rendezője például a férfi főhős, José Rivera rendőrhadnagy barátjának, Immarnak szerepében számít rá. Nem láthatták ugyan a nézők Homonnay Zsoltot a Valahol Európában ősbemutatós változatában, ám osztálytársa volt az abba beválogatott három főiskolásnak, ő is 1997-ben végzett Szinetár Miklós operett-musical osztályában. 2000. január 1-jétől az intézmény az elnevezésében is egyetemmé vált, ő pedig a 2021/22-es tanévtől kezdődően az SZFE zenés színművész osztályának tölti be az osztályvezető tanári posztját. Amikor lehetőséget kapott rá, hogy megrendezze a Jekyll és Hyde zeneszerezőjének, Frank Wildhorn-nak Carmen című darabját, három diákja is színpadra állhatott főszereplőként két-két váltótárssal együttműködve az előzőleg szemléltetett gyakorlat alapján.

A történet 21. századi környezetbe helyezett cselekménye szerint a helyi polgármester férjhez adná a leányát, Catarinát José Riverához, a jóravaló fiatal rendőrhadnagyhoz, azonban a városkába hamarosan egy cirkuszi vándortársulat érkezik, velük együtt pedig a forróvérű, féktelen Carmen is, aki teljesen megbabonázza túláradó nőiességével a férfit, és összekuszálja a spanyolországi közösség addigi békésen eseménytelen életét. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanuló Lipics Franciska Carmenje nem holmi buja asszonyiságot sugárzó karakter, ez inkább a két másik címszereplőre, Nádasi Veronikára és Dancs Annamarira igaz, hanem lendületes, kedvesen provokatív, és incselkedősen pimasz. Attól működik nagyon jól az ő színpadi jelenléte, hogy már most érzékelhető: azok közé a művészek közé fog tartozni majd, akiknek a különleges kisugárzásuk okán színházi értelemben véve megfejtésre váró titkuk van. Osztálytársa, a José ártatlan menyasszonyát alakító Nagy Alma Virág, azon túl, hogy nagyon tiszta a hangja, alkatánál fogva tökéletes jövendőbeli naiva, ami jó hír, tekintve, hogy rengeteg ilyen típusú nőalak lelhető fel a musicalirodalomban. Az operettszínházi Carmenek sorában már szóba kerülő Dancs Annamari amúgy maga az élő példa rá, hogy a naiva és a vamp szerepkör között igenis létezik átjárás, mivel a színésznő egyformán hiteles a Rebecca musical gyámolításra szoruló főhőseként, illetve a La Mancha lovagjának nyers modorú, öntörvényű Aldonzájaként.

Jelenet a Carmen című előadásból (Fotó: Janus Erika)

A harmadik színművészetis növendék, Tassonyi Balázs Joséja sokkalta rácsodálkozóbb, mint ahogyan ezt a figurát bármely másik kollégája szerte a világon megjeleníti, és egyéb munkáit is nyomon követve elmondható róla, hogy az idealista, tisztalelkű, vívódó-tépelődő, jófiús karakterek lesznek számára igazán komfortosak. Amennyiben azonban ezt a skálát bővíteni szeretné, érdemes Földes Tamástól útmutatást kérnie, mivel ő mindig a lehető legnagyobb bátorsággal és alapossággal fürdőzik meg a negatív szereplők lelki szennyében-mocskában, ezért tudja különösen élethűen lehozni a „bekoszoltabb” figurákat. Földes Tamás egyébkén a Carmenben is látható, José menyasszonyának édesapját játssza az egyik szereposztásban. Novák Eszter és Selmeczi György zenés színművész osztályának végzős hallgatója, Nemes Tibor az eddigi szakmai színvonalát ezúttal is tartó Kocsis Dénes, valamint az előbb említett Tassonyi Balázs mellett szintén Josét játssza, színészként pedig az a sajátossága, hogy kifogástalan atmoszférateremtő képességgel rendelkezik, továbbá nehezen besorolható, és kissé szabálytalan, ennek nyomán a színpadi létezése egészen izgalmasnak hat. Garcia a musicalben megjelenő cirkuszi vándortársulat önnön férfiasságáról sokat képzelő, narcisztikus jegyekkel megáldott késdobálója, aki azt gondolja, hogy a vonzó és megzabolázhatatlan Carmen a saját tulajdona. A szerepet György-Rózsa Sándoron kívül a pályája kezdetén még főként pozitív hősöket megformáló Dolhai Attila alakítja, aki mostanra, mint stabil eszköztárral rendelkező színművész elérte, hogy a rendezők a jelenleg játszotthoz hasonló, szélsőséges karakterek megformálását is nyugodtan rábízhassák. A Carmen musicalben van egy olyan jelenet, amelyben úgy alakulnak az események, hogy az általa életre keltett Garcia lába alatt forróvá válik a talaj, és a cirkuszi konferanszié erről akar szólni neki, amikor berohan hozzá. Utóbbi karakter szükségszerűen harsány, és elsősorban az előadásban szereplő cirkuszművészek attrakcióinak kiemelésére szolgál, ám amikor az őt egyik szereposztásban megformáló Magócs Ottónak a dramaturgia szerint a „Garcia, a zsaruk erre jönnek!” mondat elhagyja a száját, a nézők fejében egyetlen másodpercre felvillan a cirkuszosok gyakori tragédiája, hogy az önnön érzelmeiket folyton feláldozzák a szórakoztatás oltárán. Ezért ez a rövidke figyelmeztető gesztus többlettartalommal telik meg, hiszen a közönség előtt egyetlen mondatba sűrítve az a jelenség elevenedik meg, amikor egy cirkuszosról pillanatokra lehull az álarc, és az emberi oldalát mutatja meg. Az ilyen típusú színművészeket, akik ennyire ki tudják bővíteni egy pármondatos szerep közönségre gyakorolt hatásmechanizmusát, érdemes kipróbálni vegytisztán drámai szerepkörben is, mert olyankor hatványozódnak, felerősödnek az ez irányú készségeik. Bardóczy Attila Battista atyája szintén keveset van a színen, és nagyon könnyen el lehet vinni a gúnyrajz irányába a karakterét, ám a színész a papot körbelengő szakralitás, és a jelenetében rejlő humorforrás ábrázolása között sikeresen megtalálja az arányokat, ettől válik emlékezetessé az alakítása a Carmenben. José menyasszonyának nagynénje, Inez önazonos, bátor asszony, és dramaturgiailag komikai minőséget képvisel, Szulák Andrea, Peller Anna és Auksz Éva személyében ráadásul olyan színésznők keltik őt életre, akik önmaguk jogán is jelenségnek számítanak, és az egyéni kisugárzásuk annyira megkerülhetetlen, hogy hozzáadódik az eljátszott szerephez. A szimbolikus jelentőségű Jósnő baljós történéseket sugalmazó, egyszersmind időtlenséget közvetítő lénye, misztikus felülemelkedettsége ugyancsak ikonikus, és erős személyiségű művészek után kiáltott, így a szerepet a Jászai-díjas Janza Kata, Füredi Nikolett, és az Operettszínház színpadára ezzel az alakítással visszatérő Vágó Zsuzsi kapta meg, akiknek láttán a nézőkben minden bizonnyal egyfajta nosztalgia is felébredt, végigpörgetve magukban a színésznőkhöz tartozó pályaíveket.

Jelenet a Carmen című előadásból (Fotó: Janus Erika)

Az, hogy még a mellékszereplőkről is ennyire hosszasan lehessen beszélni, Homonnay Zsolt koncepciózus gondolkodásának érdeme, aki rendezői minőségében emellett arról ismerszik meg, hogy nem akar lebutított, kommersz megoldásokat, mégis világosan vázolja fel a helyzeteket, és még a művészies elgondolásokról sem kell lemondania, hiszen a közönség az ő tálalásában azokat is mindenkor képes követni. Ennek értelmében a Carmen musical díszleteit megálmodó Túri Erzsébet, a jelmeztervező Füzér Anni, a koreográfus Krizsán Dániel, illetve Bodor Ákos világítástervező, a vizuális hatásokért felelős Somfai Péter, és a cirkuszművészeti konzultánsnak felkért Csicsely Zoltán segítségével ezúttal is különleges színpadi atmoszférát teremt. Nem merül ki azonban ennyiben az operettszínházi előadás rendhagyó jellege, mivel az eredetileg 14-16 hangszer által megszólaltatott anyagnak Tassonyi Zsolt zenei vezető nagyzenekari hangzást kölcsönzött, méghozzá legelsőként a Carmen musical színpadra állításának történetében. Persze teljesen indokolt Frank Wildhorn zeneszerző eredeti víziója is, amely a Gipsy Kings stílusában bontakoztatta ki a zenei világot, hogy a történet helyszínéhez és jellegéhez igazodva a latinos légkört a muzikalitásban egyaránt megidézze, viszont a nagyzenekari átirat által az amúgy is nagyívű dallamok még grandiózusabbá lettek, ez az intenzív volumen pedig a történet drámaiságának szintúgy jót tett. Amikor a Wildhorn-musicalek népszerűségének titkát próbálja megfejteni az ember, nem úszhatja meg annyival, hogy szépek a dalok benne. Hiszen valamennyi zeneszerző törekszik erre, és el is ér ebben a vonatkozásban eredményeket. Frank Wildhorn attól egyedi, hogy a megkomponált énekszámokban a darabjainak szereplői közötti konfliktusokat és egyéb, bonyolultan ábrázolható viszonyrendszereket mindenkinél jobban érzékelteti. Gondoljunk csak a Rudolf musicalre, ahol Taaffe miniszterelnök megpróbálja megvesztegetni Vetsera Máriát, hogy válasszon más szeretőt a koronaherceg helyett, vagy a Jekyll és Hyde-ra, ahol többek között egy erotikus szituáció kel a dallamok nyelvén életre. Ezek a zenés előadások mérföldkövei a Nagymező utcai teátrum sikereinek, és a Carmen jövője is ígéretes, ennek nyomán talán kikristályosodik, hogy a fő profilul szolgáló operettek mellett megérdemelt helyük van a repertoárban a musicaleknek.

Kiemelt kép: Jelenet a Carmen című előadásból (Fotó: Janus Erika)