A múlt század második felének tenor-nagyágyúi közül kiemelkedett a sokak által legszebb hangúnak titulált katalán Giacomo Aragall, aki jelenleg 83 esztendős. Pályája elején, az 1960-as években az Erkel Színházban is bemutatkozott, és egy csapásra a pesti közönség kedvence lett. Operalegendák című új sorozatunkat Aragall művészetével indítjuk.

Mielőtt azonban rátérnénk Aragall munkásságának bemutatására, egy pár szóban mesélnénk új sorozatunkról. A Deszkavízió korábban is foglalkozott az opera, illetve a komolyzene műfajával, de a március végi átállás óta kiemelt figyelmet fordít a társművészetekre is, igyekezve lefedni a teljes kulturális szcénát. Ennek a változásnak az egyik állomása a Gramofon magazinnal való szoros együttműdödés, valamint a most induló Operalegendák sorozat. „A színházi profilú portálok közül megítélésem szerint a Deszkavízió cikkeiben érződik leginkább az őszinte lelkesedés és ügyszeretet, a színház iránti rajongás. Mi, a Gramofonnál ugyanilyen szenvedélyesen szeretjük a zenét és a muzsikusokat. Az a célunk, hogy a klasszikus zene, az opera, a jazz, a népzene és a világzene ne csupán rétegműfaj legyen, hanem minél szélesebb közönségréteg ismerje meg a bennük rejlő értékéket. Ez az a közös szemléletmód és nézőpont, amelynek alapján örömmel dolgozunk együtt Malik Andreával és csapatával” – mondta el dr. Retkes Attila zenetörténész, a Gramofon főszerkesztője a közös munkáról. 

1985 márciusáig Aragall huszonkétszer lépett színpadra nálunk: hét Verdi-, Puccini-, Donizetti-, illetve Gounod-opera főszerepében. Magam különösen szép emlékeket őrzök a Bohémélet, a Lammermoori Lucia és a Rigoletto előadásairól. Emlékszem a sok percen át dübörgő tapsorkánra és bravózásra, és ma is elevenen él bennem a frenetikus zenei élmény, amihez hasonlót a többi vendégtenor közül Pavarotti 1963-as pesti debütálásakor, majd később Richard Tucker, Plácido Domingo és Nicolai Gedda fellépésekor tapasztaltam.

Vajon mivel hódította meg Aragall a pesti operapublikumot? Erre az Esti Hírlap 1965-ös cikkében Fodor Lajos adta meg a választ, aki így summázta a tenor Rodolphe-alakítását (Bohémélet). „Szép és nemessé művelt hangjával, könnyed és biztos énekkultúrájával, mélyen átélt érzelmeinek finoman egyszerű kifejezésével, de poétikus külsejével és szerényre fogott szenvedélyes gesztusaival is a legszebb elképzeléseinket váltotta valóra Puccini poétájának szerepében.” Hasonló repertoárjuk miatt hangját sokan összevetették a nála négy évvel idősebb Pavarottiéval, pedig a két hang erősen különbözött. Aragall hangja líraibb, elegánsabb, Pavarottié pedig világosabb, tisztább, és amíg ő briliánsan tudott váltani a fényes magasságokra, addig a katalán énekes tenorja gazdagabb volt színárnyalatokban. Talán nem véletlenül állította az ausztrál csodaszoprán, Joan Sutherland, hogy egyedül Aragall éneke volt képes könnyeket csalni a szemébe. Pavarotti is elismerte, hogy Aragall korának talán legkiválóbb tenorja volt, amivel José Carreras is egyetértett: „Ha több lemez készült volna vele mi [a három tenor, vagyis Carreras, Domingo és Pavarotti] most csupán másodligások lennénk mellette” – mondta.

Luciano Pavarotti, Renata Scotto és Jaime Aragall (Fotó: Pinterest)

Giacomo Aragall a hatvanas évek közepétől barátja és művésztársa volt a legtöbb operasztárnak, többek között Mirella Freninek, Montserrat Caballénak, Renata Scottónak, Gwyneth Jonesnak, Marton Évának vagy Nyikolaj Gyaurovnak. Bár két évtizeddel ezelőtt befejezte aktív színpadi pályafutását, nem fordított hátat az éneklésnek: szívesen adja át tapasztalatait a fiataloknak mesterkurzusokon. Az osztrák fővárost különösen kedveli. A bécsi belváros egyik szállójának kávézója a nevét viseli, a Staatsopertől pedig megkapta a rangos Kammersänger (kamaraénekes) titulust – azok után, hogy több mint száz estén énekelte ott hatalmas sikerrel a Bohémélet Rodolphe-, illetve a Traviata Alfréd-szerepét. Tizenhét éves volt, amikor Mario Lanza tenorja elbűvölte A nagy Caruso című filmben: ekkor döntötte el, hogy énekesi karriert indít. Később a katalán énekmester, Jaume Francisco Puig vette szárnyai alá, és neki köszönhető, hogy Aragall eleinte kis erejű hangja hamar megizmosodott.

Álma szülővárosában, Barcelonában teljesült be – akárcsak a mesékben. A világ legjelentősebb operaházai közé sorolt Liceu intendánsa nyomban szerződtette; 22 esztendősen már debütált a Lammermoori Lucia Buklaw Artúrjaként, a legnagyobb szopránok között számon tartott Dame Joan Sutherland partnereként. Ezután ösztöndíjat kapott Milánóba, ahol Vladimiro Badiali csiszolta technikáját, ő pedig 1963-ban a bussetói Voci Verdiane énekversenyen aratott győzelmével visszaigazolta az énekmester fáradozását. Ugyanabban az évben jött a Scala meghódítása, de előbb még bevette a velencei La Fenicét is. Milánóban Mascagni Fritz barátunkjában debütált, de fellépett Paul Hindemith Cardillac-jéban, majd a Bohéméletben is. Utána jöttek sorra a nagy európai színházak: Budapest mellett München, Berlin, Nápoly, Róma, Bécs, London operaszentélyei, illetve a veronai aréna, majd 1968-ban a New York-i Metropolitan, és 1970-ben a Buenos Aires-i Teatro Colón. Két évtizeden át az egyik főszereplője volt az operavilágnak, elénekelte a lírai repertoár tenorfőszerepeit, és sikerre vitt ritkaságokat is.

Giacomo Aragall (Fotó: vle.it)

A kevés lemezfelvétel miatt Aragall a hetvenes-nyolcvanas években érdemtelenül háttérbe szorult a lemezpiacot uraló Három tenorral szemben. A sors igazságtalansága, hogy nem tudott hozzájuk mérhető népszerűségre szert tenni. Ráadásul a sikeres karriert megszakította egy depressziós időszak is az 1970-es évek végétől, amikor több ízben is hatalmába kerítette a stresszes félelem a színpadra lépéstől, amit az is táplált, hogy hosszú ideig volt távol a családjától. Gyógyszereket szedett, és kénytelen volt néhány előadást lemondani, például a Salzburgi Ünnepi Játékokon egy Herbert von Karajannal fémjelzett Trubadúrt. Ennél is kellemetlenebb volt, amikor egy Traviata-produkcióból előadás közben kellett kiszállnia, mert annyira rosszul érezte magát. Aragall sok tenor-kollégájával ápolta a barátságot: többször felkereste a beteg Alfrédo Kraust, illetve José Carrerast, és többször igyekezett lelket önteni a betegeskedő Pavarottiba. Szerencsére benne is mindennél erősebb volt az éneklés iránti vágy, ezért a kényszerszünetet követően sikerült visszatérnie a színpadra. Még ahhoz is volt kedve, hogy szélesítse a repertoárját, súlyosabb, drámaibb szerepekkel.

Aragall dalesteket is adott – a kilencvenes években főképp Ausztriában és Németországban turnézott efféle programmal. 1994-ben, a Barcelona-közeli Sabadellben saját énekversenyét is életre hívta, ahol fiatal tehetségeknek kínál kiugrási lehetőséget. Hívták más versenyek zsűrijébe, és magával ragadta a tanítás élménye is. A mesterkurzusok ugyanis jó alkalmat kínálnak arra, hogy átadja mindazt, amit karrierje során magába szívott, és még nyolcvan fölött is óvja és őrizze az énekhangját. Amikor az idős Aragall előénekel – akár csupán egy frázist vagy szép dallamot –, ma is megcsillogtat valamit az egykori ragyogásból.

A cikk szerzője: Lindner András/Gramofon

Kiemelt kép: Giacomo Aragall (Fotó: Accademia Belcanto)