Önnek új üzenete érkezett – Elolvastuk A színjáték című könyvet

Különleges krimi látott napvilágot tavaly év végén a Next 21 Kiadó gondozásában: Janice Hallett regényében egy angliai kisváros amatőr színitársulatának mindennapjaiba láthatunk bele – a lakók levelezésén keresztül.

Lower Lockdown amatőr színjátszó csapata éppen Arthur Miller Édes fiaim című darabjának bemutatójára készül, ám a próbafolyamat elején szomorú esemény árnyékolja be a Fairway Színtársulat mindennapjait: kiderül, hogy a társulat vezetőjének, Martinnak az unokája, a kétéves Poppy rákos. A medulloblastoma nevű ritka agydaganatot szinte lehetetlen gyógyítani, ám Martin talál egy orvost, aki egy még fejlesztés alatt álló amerikai gyógyszerrel képes lenne kezelni a kislányt. 250 ezer fontért. Az irdatlan mennyiségű pénz összeszedésére közösségi gyűjtést indítanak, melynek egy bál is a része, ahová 80 font a belépő. A bálon a híres Tony Zucchero nevű énekestől elvárják, hogy ingyen lépjen fel, míg a Martin vezette Grange nevű hely bérleti költségeit kiszámlázzák. A Grange-ben ezen kívül hirtelen medenceépítés kezdődik, és egyre több önkéntes munkát várnak el benne a helyi emberektől. Martinék vajon tiszta lappal játszanak? A különleges amerikai gyógyszert fejlesztő orvos is többször viselkedik félreérthetően.

Nem mondhatnánk, hogy az elsőkönyves Janice Hallett feltalálta a spanyolviaszt, hiszen a levélregény műfaja évszázadok óta létezik, de az ötlet mégis eredeti, hiszen krimit így még kevesen vetettek papírra. A kerettörténet szerint Roderick Tanner ügyvéd azzal bízza meg két tanítványát, Femit és Charlotte-ot, hogy rekonstruáljanak egy bűncselekményt – pusztán az ügy érintettjeinek e-mailen és SMS-ben történt üzenetváltásain keresztül. A helyzetet nehezíti, hogy nem minden levelet sikerült megmenteni, vagyis bizonyos esetekben a választ nem látjuk – vagy azért, mert nem maradt fent, vagy azért, mert a válaszadás élőszóban történt. Ezzel az elbeszélői móddal a szerző abszolút újraértelmezi a műfajt, hiszen sokáig kétségek között tartja az olvasót – akár a gyilkos, akár az áldozat személyét illetően. Ráadásul az már egészen korán világossá válik, hogy a rendőrök nem a megfelelő embert tartóztatták le – pontosabban ez Mr. Tanner megérzése –, de az ő kilétére is csak a történet végén kerül sor.

A regény közel 40 szereplőt vonultat fel, így a leendő olvasónak alaposan fel kell kötnie a gatyaszárat, ha alaposan képbe akar kerülni. Ebben nagy segítségünkre lesz a történet első oldalain elhelyezett névlista, amely a Fairway Színtársulat tagjait sorolja fel, az egyes rokoni viszonyok kiegészítésével – ehhez bátran visszalapozhatunk, amíg meg nem jegyezzük, hogy ki kicsoda. A kezdeti káosz kezdeti is marad, ugyanis Hallett kiválóan ért a karakterábrázoláshoz, így egy idő után a legfontosabb szereplőket pusztán a levél stílusa, a megfogalmazás alapján beazonosíthatjuk, még ha nem is szerepelne a nevük az e-mail elején. Ott van például a szeretetre és figyelemre roppant mód éhes, mindazonáltal a többiek számára végtelenül idegesítő Isabel Beck, aki talán a legjobban sikerült szereplő is egyben, hiszen mindannyian találkozhattunk már a való életben hozzá hasonló figurával. Martin Hayward, a Társulat vezetője többnyire szűkszavú, ám ha megnyílik, a negédes stílus mögött érződik az őszintétlenség, a sumákolás. A végtelenül józan gondolkodású, minden helyzetben higgadt (vagy legalábbis ezt a látszatot kelteni akaró) Sarah-Jane MacDonald szintén üde színfoltja a történetnek.

Azáltal, hogy a szereplőket általánosságban két dolog – a levelezésük és a róluk való beszéd – alapján ismerjük meg, a szerző nem egyszer alaposan megvezeti az olvasót, hiszen a valódi arcukat egyszer sem látjuk. (Gondoljunk csak bele: egy levél megírása sosem hirtelen reakció, azt többszöri átfogalmazás után küldjük el, sőt, ha akarjuk, nem is válaszolunk rá egy ideig.) Ezen kívül akadnak olyan szereplők is, mint például a Kel és Sam Greenwood, akik egyszer sem „szólalnak meg”, vagyis az ő válaszukat sosem láthatjuk. Ezekkel pedig Hallett mindvégig bizonytalanságban tartja az olvasót, nem lehet tudni, kiben bízhatunk meg és ki az, aki a háttérben aljas dolgokra készül. Maga a gyilkosság viszonylag későn, nagyjából a kötet kétharmadánál történik meg, ami egy igazi krimi rajongónak talán hátrány is lehet – és ezt akár jogosan is róhatnánk fel –, de a szerző stílusa annyira magával ragadó, hogy egyfelől akkor is szívesen olvasná az ember, ha az égegyadta világon semmi izgalmas nem történne a lakókkal, másrészt pont ez a hosszú bevezető kell ahhoz, hogy mindent alaposan előkészítsen számunkra az író. Épp mint egy nyomozás során: tudnunk kell, mi motiválta az ügyben érintetteket, ezen a téren pedig különösen ötletes az, hogy a két joghallgatóval közösen próbálunk fényt deríteni az igazságra. Hiszen: csak annyit látunk, amennyit ők is.

“A hozzám írt leveleiben mindig a régi volt. De a levelek ezek szerint nem árulnak el mindent. A szavak mögé bármit el lehet rejteni.”

De bármennyire is nagyszerű olvasmány A színjáték, ha a szívünkre tesszük a kezünket, krimiként egy gyenge négyest kapna egy osztályozás során, hiszen nagyobb hangsúlyt fektet az angliai vidéki életre, az ottélőkre és a közöttük fennálló viszonyokra, mint magára a bűntényre. Leginkább talán M. C. Beaton Agatha Raisinjéhez vagy Richard Osman A csütörtöki nyomozóklubjához hasonlítható, vagyis az olyan könyvekhez, amelyeket inkább a hangulatuk, semmint a bennük szereplő bűnügy miatt érdemes kézbe venni. Még akkor is, ha maga a regény meglehetősen okosan van felépítve, és akkor is, ha ez az élvezeti értékből semmit nem von le.

Janice Hallett: A színjáték (The Appeal), Next 21 Kiadó, ford. Endreffy Kata, 448 oldal

Kiemelt kép: Janice Hallett: A színjáték (Szerzőportré: Next 21 Kiadó)