„Önazonosan, a környezetemmel békében akarok élni” – interjú Sándor Péterrel

A Kálmán Imre Teátrum kávézójában találkozunk, színészben mérve korai az időpont, ő mégis nagyon lendületesen fog kezet és azonnal kérdezi, hogy miről beszélgetünk majd, vezessem be egy kicsit. Nem a konkrét munkái érdekelnek, azokból láttam bőven, tudom, hogy milyen hangi adottságai vannak, hogy mire képes a színpadon, inkább az emberre vagyok kíváncsi. A fiatal alkotóra, akiről nagyon keveset lehet tudni, mert magánéletét, és ezzel a kisfia gyermekkorát is rettenetesen óvja. Azt mondja, könnyen beengedi az embereket, és ezt meg is tapasztalom, nagyon őszintén mesél mindenről, amiről kérdezem. Interjú Sándor Péterrel.

Szabadúszó vagy, amióta lediplomáztál, és az utóbbi évekig főleg vidéki színházakban lehetett látni. Ebben az évadban azonban nagyon markánsan letetted a névjegyed ismét az Operettben István szerepével, majd a Carousellel. Mi változott?

Most már, hogy harmincéves lettem, mondhatom, hogy van egy kis élettapasztalatom, persze nem sok… A szerencse olyan egyszerűen vett értelemben nem létezik, ahogy azt a legtöbben gondolják, én abban hiszek, hogy ha valamire nagyon vágyunk, és ennek megfelelően élünk, akkor azt a dolgot előbb-utóbb be is vonzzuk. Ha sok zúgolódás van bennem, illetve a problémákat halmozom egymásra, akkor nem is fog más megtalálni, de ha az ember az álmaira gondolva tölti el a napjait, akkor az meg fogja nyitni az utakat. Nem volt egyébként az sosem kimondott vágy, hogy Pesten dolgozzak, hanem inkább az, hogy olyan volumenű feladatokat kapjak, amik mostanában megtalálnak. Minden eddigi munkámat nagyon szerettem, félre ne érts, de jól esik, hogy többször gondolnak rám akár az Operettben, akár a Szabadtéri Színpadon vagy a Spiritben.

Sűrű is az évadod, öt bemutatón vagy túl és most is két előadást próbálsz párhuzamosan, mellette pedig forgatsz is.

Fel sem fogom igazán, hogy most ennyi minden van, hálás vagyok ezekért a lehetőségekért. Egyébként én sosem tettem különbséget, hogy egy szerepajánlatot az Operettszínháztól, Győrből, Pécsről vagy Szegedről kapok… aki ismer és tudja, hogy hogy dolgozom – annak ellenére, hogy első ránézésre egy link fószernek tűnök – az tisztában van azzal, hogy amikor én a színpadon állok, akkor ott nincs megalkuvás, nincs lazázás. Én olyankor dolgozom ezerrel, és nem azért mert izzadni akarok, hanem azért, mert ez a természetem, hiszen nekem a szakma a szenvedélyem.

Mi alapján mondasz igent egy felkérésre?

Az az igazság, hogy én nagyon nehezen tudok nemet mondani… bár az utóbbi időben azt érzem, hogy ebben fejlődtem. Sokszor érzem azt, hogy minket, színészeket „húsként” kezelnek, hogy a szerződéseink nem minket védenek, sőt gyakorlatilag a jogainkat is lekorlátozzák.  Sajnos a kollégák sem támogatók, a legtöbben öncélúan gondolkodnak. A színésztársadalom nagyon magának való, emiatt én sokszor kívülállónak is érzem magam. Nekem egyszerűen az is bántja az igazságérzetemet, ha valaki mással történik méltánytalanság, beleálltam sokszor ilyen helyzetekbe, és persze jó néhányszor meg is ütöttem a bokámat emiatt.

Visszatérve a kérdésedre. A felkéréseknél nem teszek különbség a játszóhelyek között, de azért az Operettszínháznak különleges helye van a szívemben, hiszen itt jártam először 15-16 évesen. Az egy olyan elkápráztató élmény volt akkor, hogy azt éreztem, ezt majd szeretném én is megélni. Nem a tapsot, hanem az olyan jeleneteket, amiben olyan dolgokról lehet beszélni, amivel a nézők megtalálják a kapcsolódási pontokat a saját életükre vonatkoztatva.

Hogy kerültél kapcsolatba a Spirit Színházzal?

Teljesen véletlenül. Czeizel Gábor eljött megnézni a Kék madarat az Operettbe, ami elég erősen szimbolista darab, ebben én egy kutyát játszottam. Tetszett neki, amit csináltam, és elhívott utána, hogy dolgozzunk együtt.

A Dorian Gray volt az első közös munkátok, ugye?

Igen, az egy nagyon nehéz feladat volt, rengeteg szöveget kellett nagyon rövid idő alatt megtanulnom. Megugrottam, de minden előadás előtt újra kell tanulnom. Szeretem játszani, mert olyan dolgokat tudok általa magamban megtapasztalni, amit előtte észre sem vettem, hogy bennem vannak.

Mire gondolsz?

Arra az egyszerű emberi gyarlósága, amely képtelenné tesz minket arra, hogy elengedjük önmagunkat. Nagyon erősen ragaszkodunk egy külsődleges képhez… nem csak a kinézetre gondolok, hogy milyen mondjuk az arcunk, hanem arra a képzetre, amit egyszer már az ember megtapasztalt – fiatalság, boldogság – és ezt egyszerűen képtelen elengedni. Bármit megtesz azért, hogy ez megmaradjon. Ez ránk, színészekre kifejezetten jellemző, az öregedést nem csak a nők, a férfiak is nagyon rosszul kezelik a mi szakmánkban. Én szerencsés alkat vagyok, megmaradtam kölyöknek, de mondjuk ez sokszor okoz bosszúságot is. Ha valamilyen hivatalos ügyet kell elintéznem, vagy elmegyek egy autószerelőhöz, akkor azt hiszik, hogy egy fiatal srác vagyok, akit meg lehet vezetni.

A szerepeknél is van, hogy hátrányod származik ebből?

Nem feltétlen, de az az igazság, hogy én mindig is az érett férfiszerepeket bálványoztam. Nekem Anthony Hopkins, Al Pacino, illetve bizonyos szerepeiben Russell Crowe az etalon… a fiatal srác karakterek kevésbé vonzanak, mert én az olyan feladatokat szeretem, aminél nincs hasonlóság saját magammal, ami nem én vagyok. Sokkal izgalmasabb lenne számomra Hannibal Lectert játszani, bármit megtennék, egy ilyen szerepért, mert azt érzem, hogy abban olyan rétegeket kellene magamban felfejtenem, amik eddig még számomra is ismeretlenek.

Elég nagy színpadokhoz vagy szokva, nem fura, hogy a Spiritben sokkal kisebb, intimebb a tér?

Jobban szeretem a pici játszóhelyeket, azért mert kisebb eszköztárat kell alkalmazni, nem azzal kell foglalkozni, hogy a leghátsó sorban is lássák a mozdulatot, sokkal jobban tudsz koncentrálni a szerepre. A Carouselben is azt a jelenetet szeretem a legjobban, amikor a végén egyedül a padon ülve mondom el Liliom monológját.

Ez kifejezetten jól is az Örökké… szabadon…-ban, nem?

Igen. Azt a Dorian Gray után próbáltuk, amire szintén csak pár hetünk volt, annak a példánya is 105 oldalas… végig párbeszéd, ketten vagyunk csak Athinával (Papadimitriu Athina – a szerk.) a színpadon. Ez nekem egy ajándék előadás, annyira jó lett… nem is játszunk, hanem csak élvezzük, hogy beszélhetünk egymással. Kicsit társalgási darab, de számunkra több is annál.

Milyen szerepekben láthatunk a következő évadban?

Két nagyon szép feladatot kaptam a Spiritben, lesz az Advent a Hargitán és a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, illetve most szóba került még egy darab, amit Jánossal (Perjés János – a szerk.) együtt játszunk majd. Ez még annyira friss, hogy az évadtervbe se került be egyelőre. Az Operettben játszani fogok a János vitézben, én leszek Jancsi, és hívtak a Mohácsra is, amiről még nem tudunk részleteket. Illetve beállok a Szegény Dzsoni és Árnikába, meg A Pendragon – legendába is.

Nemsokára 6 éves lesz a kisfiad, ilyen tempó mellett jut rá elég időd? 

Ez több szempontból nehéz kérdés. Azt a nőt, aki világra hozza a gyermekedet, akiért bármit megtennél, természetes, hogy szereted, sőt én nagyon hálás is vagyok a kisfiamért Írisznek. Azt viszont el kell mondani, hogy sokszor megnehezítette a láthatásokat. Persze én is elkövettem rengeteg hibát, volt olyan is, hogy Zsombor sírt, amikor elmentem érte, hogy neki akkor most velem kell jönnie. És ez természetesen nem azért volt, mert félt tőlem, vagy mert nem szeret, hanem attól, amit átélt abból a feszültségből, ami az édesanyja és énközöttem volt.

Változtatott a művészeteden, hogy lett egy kisfiad?

Igen, nagyon sokat. Azt figyeltem meg, hogy már nem feltétlen magamra reflektálóan vagyok érzékeny, hanem inkább a fiamra reagálva. A színész, ha bele akar feledkezni a játékba, akkor általában önmagából merítkezik, elő kell azokat az eufórikus vagy éppen fájdalmas pillanatokat rántani, amiket egyszer már átéltünk. Ez persze valahol elmebetegség… én például dolgozom azokból az érzésekből, amiket akkor élek meg, ha Zsombort visszaviszem az édesanyjához egy-egy találkozás után.

Nagyon sokat fejlődtem, amióta megszületett. Nem mondom, hogy nincsenek már problémáim, mert tisztában vagyok azzal, hogy ezeken folyamatosan dolgozni kell. Bennem is van irigység és féltékenység, de beláttam, hogy ezek az érzések nem visznek előre, csak lehúznak, megbetegíti magát az ember ezekkel a dolgokkal.

Nagyon szenvedélyesen beszélsz róla.

Imádom a fiamat! Nem is tudom, hogy szeretnék-e több gyereket, mert attól félek, hogy valamilyen módon kimaradhatok az életéből, nem akarom, hogy megtörténjen ugyanaz, mint Zsombornál. Ez borzasztóan fájdalmas egy férfinak. Az is nagyon rossz érzés, hogy a munka miatt nem tudok mindig ott lenni mellette, közben pedig nagyon fontos az is, hogy a stabil hátteret megteremtsem számára, amihez meg rengeteget kell vállalni. Közben pedig rettenetesen vágyom az anyagi kötöttségek, a görcsösség, a folyamatos hajszolás, robotolás elengedésére. Ne gondold, hogy valami fajta hedonista életmódra vágyom, inkább valami köztes állapotot keresek, amiben egyszerűen jó létezni.

Lehet ilyen Magyarországon?

Nem tudom, de azt most elég erősen érzem, hogy ebből az általános, megszokott mentalitásból, amit a hétköznapokban lehet érezni, szeretnék egy kicsit kiszakadni. Vágyom nagyon például Új-Mexikóba, vagy szívesen végig csinálnám Spanyolországban az El Caminot. El akarom engedni a panaszkodást, azt hiszem, hogy valamiféle körülírhatatlan lelki megnyugvást keresek.

Jól érzem, hogy nem nagyon illesz bele a megszokott rendszerekbe?

Ezt nagyon sokan mondják nekem. Én egyébként szeretem az embereket, mindenkit beengedek. Nyilván addig a pontig, amíg nem bántanak, attól zavarba jövök és bezárkózom. Ez önbizalom kérdése, meg a gyerekkoromban magamra szedett mintáké. Valóban nem illeszkedem sehová, de közben meg nem követek el bűnöket sem, eszembe se jutna mondjuk meglopni másokat… nekem az a fontos, hogy időben befizessem a csekkeket, hogy minél magasabb színvonalon végezzem el a rám bízott feladatokat.

És persze az, hogy minél többet legyek a szeretteimmel, hogy legyen időm a kisfiammal együtt trambulinozni, futkározni, fogócskázni. Az a legnagyobb öröm számomra, ha boldognak és önfeledtnek látom, ha úgy lehetek vele, hogy nem kell viselkednie. Ilyenkor lehet a legjobban látni, hogy milyen kisember is ő valójában, ezek a pillanatok csodálatosak számomra, ezekre vágyom… szóval engem az egyáltalán nem érdekel, hogy beilleszkedjek a társadalmi konvenciókba. Önazonosan, a környezetemmel békében akarok csak élni.

Zsombor meg szokott nézni egyébként, ha játszol?

Az őt nem motiválja, hogy színész vagyok, sőt mondhatom azt is, hogy utálja. Mindig mondja, hogy ne menjünk színházba, és hogy apa, ne énekelj!

Te vissza szoktad nézni magad? Mondjuk a sorozatban.

Igen, de én mondjuk sosem magamat látom, hanem a karaktert, akit játszom, a 200 első randinál például Rolandot. Ő olyan, amilyennek szerettem volna láttatni. Egy szerethető autista fiú, akit a sitcomok eszköztárával jelenítek meg, és itt nem a külsőségekre gondolok. Próbáltam megérteni, hogy hogy gondolkodhat például. Annyi fura emberrel találkozunk, én magam is fura vagyok… azt gondolnád, hogy ilyen figurák, mint Roland nem mászkálnak az utcán, pedig dehogynem!

Egyébként, amikor visszanéztem magam, akkor mindig volt egy olyan érzésem, hogy Roland karaktere körül van egy kis törés, mintha neki lenne egy saját különálló története a sorozaton belül. Szerettem volna valami teljesen szürreális irányba elvinni őt, hiszen a színész minek van, ha nem azért, hogy gondolkodjon és kísérletezzen a szerepeiben. Én például nagyon ritkán mondtam el a megírt szövegkönyvet, inkább arra törekedtem, hogy életszagú legyen minden, amit a tévékészülékek előtt ülve látnak belőlem a nézők.

Van, hogy azonosítanak a szerepeiddel?

Sokszor, de én nem az vagyok, amit általában a vásznon vagy a színpadon játszom… sokan odaképzelik a Daniel Steel regényt, amikor meglátnak egy jó testű, helyes arcú srácot, aki még szimpatikusan is mosolyog… hogy ó, akkor ez most az A FÉRFI, aki megvéd mindentől… na, én nem ilyen vagyok, nekem olyan anyakomplexusom van, inkább engem óvjanak! Sokszor azt gondolom – és ismerek is valakit, aki ezt minden nap meg tudná erősíteni – hogy teljesen alkalmatlan vagyok párkapcsolatra. Amellett, hogy a kisfiamat imádom, és érte bármit megtennék, nagyon magamnak való ember vagyok. Szóval nagyon nem az a fiú, akit a filmekben látsz…

Kiemelt kép: Sándor Péter (Fotó: Juhász Éva)