Ötödéves a Színház- és Filmművészeti Egyetem zenés színházrendező szakán, Ascher Tamás osztályában. Az előző évadban bemutatott vizsgarendezésével, A Scroffenstein családdal azonnal feltette magát a magyar színházi élet térképére, sőt, már a bemutató előtt felkérte Máté Gábor, hogy idén rendezzen a Katona Sufnijában, amihez teljesen szabad kezet kapott. Aiszkhülosz Leláncolt Prométheuszát viszi színre Dér Zsolt főszereplésével, a premier december 20-án lesz. Tarnóczi Jakabbal beszélgettünk.

Most vagy utolsó éves a Színmű zenés színházrendező szakán, ez az év a külsős gyakorlatról szól már. Hogy jött a Katona felkérése?

Először azt hittem, hogy ez egy tévedés, hogy összekevertek valamelyik osztálytársammal. Nem éreztem indokoltnak. Ascher Tamás egy telefonbeszélgetés közben elejtette, amikor egyébként teljesen másról beszéltünk, hogy menjek már be Máté Gáborhoz, mert valamit szeretne mondani. És ez az volt, hogy szeretné, hogy próbáljam ki magam a Sufniban. Ez pont egy éve volt, tavaly ősszel. Még egyik nagy nyilvános vizsgámat sem csináltam meg az Ódryn, tehát igazából nem tudtam, hogy ezt minek köszönhettem. Nagy bizalmat kaptam Aschertől, és gondolom ez hozzájárult ahhoz, hogy Máté Gábor is megbízott bennem. Jó érzés volt, és egyszerre nyomasztó is, hogy azt mondta: ott van a Sufni és azt csinálok, amit akarok.

Te választottad a darabot?

Igen. Eredetileg nem a Prométheuszt csináltam volna, hanem a Pentheszileiat, Rezes Judittal és Dér Zsolttal, de Judit gyermeket vár, most már ez nem titok. Nyár közepén tudtam meg, Judit azonnal üzent. Ezért nagyon gyorsan keresni kellett egy másik anyagot. Erős szempontom volt a választásnál, hogy annak a négy embernek, akikben eredetileg Juditon kívül gondolkodtam, találjak valami izgalmasat, amit jól ki lehet osztani, amiben mindenkinek van valami kihívás, és amiben jól tudnak együttműködni. Az is szempont volt, hogy Zsoltnak találjak egy olyan főszerepet, ami testhezálló.

A Leláncolt Prométheusz olvasópróbája (Fotó: Rácz Gabi)

A Pentheszileiat egyébként már azon a beszélgetésen eldöntöttem, amire először behívott Máté Gábor, csak félreraktam, hogy azt nem lehet, az nehéz. Fél évig keresgéltem utána még, de mindent kidobtam, és végül ez maradt. Aztán elmaradt. Felmerült az is, hogy megcsináljuk a Pentheszileiát más színésznővel, de ez nem jöhetett nálam szóba, mert annyira erősen kettőjükre épült a darabválasztásom, hogy nem tudtam volna elképzelni. Ez a szorító helyzet valamikor a nyár közepén sorsszerűen elém dobta a Prométheuszt. Nézegettem kétségbeesésemben a drámaköteteimet, egy másik Aiszkhülosz darabot olvasgattam, lapoztam tovább, és láttam, hogy ott van a Prométheusz. Eszembe jutott, hogy ez mennyire tetszett nekem annak idején, és ahogy újra olvastam, úgy minden mondattal biztosabb lett, hogy ezt meg kell most csinálni. Ki lehet osztani, nagyon Zsoltnak való, a színháznak, és nekem is.

Mitől ennyire fontos neked ez az anyag?

Nagyon ellentmondásos számomra a főszereplője, Prométheusz, és szerintem a nézők számára is az lesz. Tisztán látja a Zeusz alatt működő elnyomórendszert, de közben ő maga is olyan konok személyiség, hogy néha elbizonytalanítja a többi szereplőt, hogy biztos normális-e ez a fiú, akit ide lekötöztek, biztos, hogy kell-e utána mennünk egy forradalomban. Felmerül a kérdés, hogy egy ilyen nehéz helyzetben, amiben a darab játszódik, melyek az okos döntések, vagy lehet-e egyáltalán okos lépéseket tenni, vagy szélsőséges és törvényszegő lázadást kell véghezvinni, mint amit Prométheusz is megtesz. Ellopja a tüzet és elviszi az embereknek, holott ez az egyik legfőbb bűn az istenek között. Mindenki látja, hogy baj van ebben a világban, de mégis folyton azon törik a fejüket, hogy miképpen lehetne ezt okosabban, csendesebben és békésebben kezelni. Ez ellen ágáll ez az alak. Izgalmasnak látom azt a konfliktust, hogy mikor válik valaki őrültté és elvakulttá még akkor is, hogyha az igazságot képviseli. De az is lehet, hogy ez az átbillenés, ez az őrület teljesen helyénvaló ilyen szélsőséges rendszerekben.

A Zeusz kontra Prométheusz harc nagyon statikus, hiszen valaki teljesen meg van bénítva, nincs szabad akarata, ki van téve mindenféle természeti csapásnak és mindenféle bámészkodónak, aki arra téved ahová őt kiszögezték. Az is érdekelt, hogy ebben a nem egyenlő harcban az összes többi szereplő hova áll, hova teszi le a voksát, van-e egyáltalán önálló véleményük, vagy folyton befolyásolják őket azok az erős mondatok, amiket hallanak egyik vagy másik oldalról. Bizonyos szereplőknek eddig nagyon erős elvei voltak, hogy hogyan lehet biztonságban élni elnyomatás alatt is, eközben mégis fölkelti az érdeklődésüket az, aki le van ide láncolva és mindenfélét ígér, jobbat és újat, és ezzel lázítja őket. Vajon ezek a szereplők rálátnak-e a valóságra? Mi a valóság egyáltalán, ebben a túlfűtött állapotban, ahol egy mániákus ember a főszereplő? Egy mániákusnál mindig kérdés, hogy az-e az abszolút igazság, amit ő mond. Van-e egyáltalán igazság? A Schroffensteinben is ez a legnagyobb kérdés, és Kleistnél általában: hogy elhitetjük-e magunkkal valamiről, hogy az az igazság, vagy pedig kiderül, hogy semmiről sem állítható, hogy ez fekete vagy fehér, hanem minden bonyolultabb.

Vizi Dávid és Dér Zsolt az olvasópróbán (Fotó: Rácz Gabi)

Nagyon sok témát vet fel ez a rendkívül rövid darab.

Igen. Ez egy olyan anyag, ami az emberiség legkezdetibb időpontjára nyúlik vissza, nincs is emberi szereplője a történetnek. Róluk beszélünk, de ők nincsenek ott, azon az ötvenen túl, akik nézik majd ezt az előadást. Nagyon felkavaró volt, amíg készültünk a munkára, hogy milyen alapvető problémákhoz nyúl, amelyeket nem feltétlenül vet föl más darab. Nagy és súlyos kérdések, nagy táj, nagy vihar, istenek hangjai, és közben meg egy rövid, nagyon sűrű anyag. Lementünk egyben szombaton, 70 perc volt. Valószínűleg hosszabb lesz, de másfél óránál akkor sem lesz több.

Gondolom, a dalok is megnyújtják majd.

Igen. Illetve sok pillanat még nem elég kitartott. A szövegeknek helyet kell adnunk, hogy egyáltalán megértsük, hogy kicsengjen néhány mondat. Az az érdekes, hogy Aiszkhülosz nem igazán ír fölöslegesen. Rengeteget beszélnek, de alig tudunk húzni, mert annyira lényegre törő és modern az egész. Bármennyire költői a szöveg, mégis nagyon célratörően sűrít.

Az énekbeszédet hogy találtad ki? Ezzel alá akarsz valamit húzni?

Ez egy mániám, mert jól oldja a veretes szövegeket, általában nem a pátosz, hanem a humor irányába. Most ebben az esetben kifejezetten valamilyen álságos, hamiskás megszólaláshoz kötöm, vagy túlcsorduláshoz. Tele van az egész szöveg közhelyekkel, közmondásokkal és jó tanácsokkal, amiket a különböző szereplők Prométheusznak dobálnak. Ezek sokszor üresek és nincs is értelmük. Az énekbeszéd ezeket igyekszik aláhúzni. Illetve van egy nagyon fontos szereplőnk az egész drámában, Zeusz, aki nem jelenik meg, de mégis ő Prométheusz mellett a másik főszereplője a történetnek. Az énekbeszédekkel valahogy hozzá is kötődnek a szereplők. Mintha ezek Zeusz dalai lennének, amiket zenén keresztül közvetítenek.

Bodnár Erika az olvasópróbán (Fotó: Rácz Gabi)

Az üvegbúrának mi lesz a szerepe, amit díszletként használtok?

A térrel kapcsolatban a legelemibb kérdés az volt, hogy eldöntsük, hogy mi ez a leláncoltság. Egy habszivacs kőhöz láncoljuk Dér Zsoltot, vagy pedig valóban bajba sodorjuk? Az volt a legfőbb célom, hogy ténylegesen rossz legyen Zsoltnak. Giliga Ilka, a tervező jobban féltette a színészt, mint én, de aztán megtaláltuk azt a határt, ameddig el lehet menni. Zsolt be lesz zárva egy olyan dobozba, amiből magától ténylegesen nem tud kijönni. Nagyon játékos az egész előadás, mindenki játszik mindenféle szerepet Zsolton kívül. Felvállaltan színházat csinálunk, játszunk, énekelünk. Ennek szerettem volna egy ellenpontot, hogy a főszereplő állapota performatív legyen, ne álbörtönben lássuk, hanem számára is kihívás legyen végigcsinálni ebben a helyzetben ezt az előadást. Így egy olyan szűk térben játszik, ahol nem tud nagyon mozogni, ahol saját maga tükröződik; valóban kellemetlen neki, hogy ott bent van. Ez a legfontosabb eleme az egész térnek.

Más itt rendezni a Katonában, mint az Ódryn?

Nem. Sehol nem más. Az Ódryn az volt a csodálatos, hogy mindig azzal dolgoztunk, akivel szerettünk volna. Úgy megcsinálni egy szereposztást a Schroffensteinre, hogy azt a nyolc színészt úgy válogathattam össze az egyetemről, és a magyar színházi életből, hogy leginkább passzoljon, az egy nagyon nagy ajándék. Az is nagy ajándék, hogy a Katona társulatából úgy választhattam embereket, ahogyan én szerettem volna, és ez már  óhatatlanul összefügg egy olyan játékstílussal, humorral vagy önreflexióval, amit én látok színészekben, és amivel én szeretek dolgozni. Ha ez megvan a színészekben, akkor számomra nincs különbség színház és színház között.

Furcsa, felelősséget se sokat érzek itt a Sufniban. Minden reggel bekanyarodok ide a Katonába, ugyanazon a lépcsőn lemegyek egy pincébe és dolgozunk. Itt van néhány ember egy fekete teremben, ami végül is nem sokban különbözik az egyetemi munkától. Annyiból felszabadultabb, hogy nem kell kínkeservek árán összeszervezni a színészeket, hanem minden nap tudunk teljes létszámban és megszabott időben dolgozni. Nagyon jó, hogy valóban a munkával lehet foglalkozni, a feladatokra lehet koncentrálni.

Tarnóczi Jakab (Fotó: Rácz Gabi)

Mennyire járkál le Ascher, belenéz a próbákba?

Nem volt még, szerdán fog jönni, amikor lemegy egyben újra. Ez abból is adódik persze, hogy próbál a nagyszínpadon, de azt érzem, hogy nem akarnak semmibe beleszólni, hagynak dolgozni. Most már összeállt valami, és persze innentől érdekes lesz, hogyha megnézi bárki a színházból. De nem felügyelnek.

Előző rendezésed Nagyváradon volt, egy Szentivánéji. Mesélsz nekem erről?

Az egy másik véglet, nagyszínpad, Szentivánéji álom, 17 színész, ismeretlen színház. Belecsöppentem egy nagy, nyolc hetes próbafolyamatba, és valahogy kifolyt a kezeim közül. Nem éreztem komfortosan magam, nem a nagyszínpad és nem a színészek miatt, hanem az az egyenes vonal, ami eleve benne van például az Aiszkhüloszban, az a nagyon határozott ecsetvonás, az hiányzott. Belőlem is. Olyan anyagokat szeretek, melyekkel tudok rétegzetten és sokoldalúan beszélni problémákról, de mégis szikáran, és valahogy egy pontba vezetően. A Szentivánéji bohó és szertefoszló világa arra sarkallt, hogy feloldjam azt a tulajdonságomat, hogy mindent egy irányba rakjak. Nyolc hétig kísérleteztünk és játszottunk, csak aztán nem feltétlenül olyat látok a végén, amivel elégedett vagyok. Nem voltam elég keménykezű. Mindig a színészekkel együtt alkotok, de van ennek olyan formája, ami már nem egészséges, és nem az előadást szolgálja. De tanulságos munka volt, jó találkozásokkal.

Milyen feladataid lesznek még az évadban?

A Tháliában fogok rendezni, az új tér, a Télikert, az én előadásommal nyílik meg. Elfogadtak tőlem egy nagyon kemény darabot. Gerhart Hauptman Rose Bernd című drámájáról van szó, amit összesen kétszer játszottak több, mint 100 évvel ezelőtt Magyarországon. Azt gondolom, hogy olyan kihívás lesz a színészeknek, amivel már évek óta nem találkoztak a Tháliában, egészen más jelenlétre lesz szükségük hozzá. Nagyon izgat az, hogy ott is azt tudjam csinálni, ami igazán érdekel, és ne azzal foglalkozzam, hogy van egy nagyon erős arculata a színháznak, ami jól működik.