A Deszkavízió szerkesztőségét érte az a megtiszteltetés, hogy jelen lehet az Országos Színházi Találkozón, így a hét folyamán mindegyik előadásról olvashatjátok rövid ajánlónkat, véleményünket. A második napon a Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház-Tompa Miklós Társulatának Lázadni veletek akartam című előadását is megnéztük.

Nicolae és Elena Ceaușescu-t rögtönítélő bíróság által lefolytatott csaknem másfél órás tárgyalás után ítélték halálra, a kivégzés aktusa pedig annyira gyorsan történt, hogy a haditudósító csupán az utolsó lövéssorozatot, és a már halott házaspárt filmezhette le annak idején. A kérdés persze adott: el lehet-e törölni mindezzel a romániai diktatúra sokszor embereket is megnyomorító bűneit, vagy számolnunk kell vele, hogy az azokra való emlékezés akár egy egész életen át elkísérheti az elszenvedőit.

A „coming-of-age„, vagy felnövéstörténet műfaját a könyvek lapjain, a filmvásznon és a színpadokon azért kíséri mindig akkora népszerűség, mert annyira jó a személyes érintettségünk, esetleg éppen a kívülállóságunk kapcsán mindenféle tét nélkül végigkísérni valakiknek a gyermek- és kamaszkori kalandjait, s a felnőtté válásának kihívásait. Bódi Attila túl volt már a negyvenen, amikor megírta három erdélyi magyar kamaszfiúnak, Péternek, Áronnak és Zolinak a Ceauşescu Romániájában gyökeredző, ám a napjaink valóságára is kivetülő történetét, amit Barabás Olga alkalmazott színpadra a Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház-Tompa Miklós Társulat közös produkciójának egyik alkotójaként.

Jelenetkép a Lázadni veletek akartam című előadásból (Fotó: Cári Tibor)

A magyar kultúra napjának alkalmából Kolozsvárott Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjjal tüntették ki januárban Sebestyén Abát, a színházi változat rendezőjét, aki az előadásban magára vállalta a romániai rendszerváltás kamaszából már bőven középkorúvá érett egyik visszaemlékezőnek, Áronnak a szerepét. A megvalósítás minimalista, hiszen a Zolit alakító László Csabával közösen egy-egy mikrofon előtt állva idézik fel a darabbéli múltjuknak néhol kacagtató, olykor viszont kifejezetten megrendítő történéseit, a háttérben pedig Szász Csaba kíséri őket elektromos gitáron, és azáltal is sokat tesz hozzá a produkció légköréhez, hogy a darab meghatározott dramaturgiai pontjain különféle hangulatfestő hanghatásokkal húzza alá a prózában megjelenítődő cselekményt.

A szövegkönyv szerinti három érettségi előtt álló fiatal a saját vérmérsékletének, habitusának, hozott vagy tanult viselkedési normáinak megfelelően áll bele egy akkoriban rendszerellenesnek minősített, manapság viszont már csupán rongálásokként értékelhető lázadás-sorozatba, mindeközben mint valami igét, úgy terjesztik a folyton skandált jelmondatukat, hogy „Nincs pénz fagyira”. Mindeközben a hármuk közül leginkább megtörhetőnek és alkalmazkodónak ítélt Zolit akaratán kívül beszervezi a szekuritáté, később egy visszavonhatatlan tragédia is bekövetkezik, valamint ahogyan az évtizedek múlva kiderül, mások életét is súlyosan befolyásolta az egykori, lázadásba oltott útkeresés.

Jelenetkép a Lázadni veletek akartam című előadásból (Fotó: Kelemen Kinga)

A jellegénél fogva sokszor megrázó tartalmakkal vegyített standup comedy-ként titulálható, ugyanakkor valódi érzelmi hullámvasútként jellemezhető produkciónak kifejezetten jó tesz, hogy mint az általuk megformált figurák, úgy maguk a színészek is eltérő habitussal állnak neki a feladatnak. Sebestyén Aba fojtottabban, visszafogottabban játszik, a kifakadásai is egyfajta lírai mederben tartottnak mondhatóak, László Csaba ezzel szemben bátran teret enged a színpadiasabb megnyilvánulásoknak, amelyeknek nem pusztán előadói figyelemfelkeltés a célja, hiszen a közönség érdeklődését a finomabb eszközökkel machináló Sebestyén Aba is magáénak tudhatja. A harsányság haszna vagy előnye egy nagyon erős kontrasztot létrehozva akkor szökken csak igazán szárba, amikor László Csaba valódi könnyekkel a szemében, elcsukló hangon beszél megrázó dolgokról, pontosan, mint a magukat mindig vidámnak tettető bohócok, akik legbelül csordultig vannak szomorúsággal. A színművészeket egy operatőr kíséri kézi kamerával, és amikor azok a dramaturgia alapján egymaguk két karaktert is megjelenítenek jól elkülöníthető beszédmodorral, hangszínnel és hanglejtéssel, akkor leköveti a mimikájukat, és ki is vetíti azokat, újabb eszközeként a hangulatteremtésnek.

A látottak tükrében akármilyen produkciós rangsor is alakuljon ki az idei Országos Színházi Találkozón, az már mindenképpen elévülhetetlen érdeme a Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház-Tompa Miklós Társulat közös projektjének, hogy a végső meghajlásokat egy formalitásokon messzemenően túlmutató, igazán őszintének ható nézőtéri tetszésnyilvánítás kísérte a játékidejük leteltével.

Kiemelt kép: Jelenetkép a Lázadni veletek akartam című előadásból (Fotó: Cári Tibor)