Ciki-e manapság, ha egy felnőtt gamel? Ezt a kérdést is feltette valaki a már őskövületnek számító Gyakori kérdések internetes oldal továbbfejlesztett verziójaként funkcionáló redditen. A legnépszerűbb válasz szerint a felnőtt lét lényege abban áll, hogy egymagad is el tudod dönteni, mit akarsz csinálni, meg hogy az sokkal kínosabb, ha egy nagykorú nem tesz magasról arra ebben a témakörben is, hogy mások véleménye merrefelé tendál. Aztán a magukat megszólítva érző harmincasok, negyvenesek is megjelentek: volt közöttük, aki a negyedik iksz betöltése után szerezte be az első konzolját. Egy másik kommentelő viszont hozzá képest régi motorosnak látszott, hiszen arról számolt be, hogy egész hétvégés lan partyra megy, ahol fizikailag is egyazon helyszínen tartózkodnak emberek, és így videójátékoznak közösen, erre egy kortársa rögvest irigykedést mutatott, persze csak képletesen. Egy harmadik fő közölte, hogy a menyasszonyát elriasztotta az ő konstans játékmániája, de megérte, később felbukkant a nagybetűs ellenpélda is, aki büszkén pötyögte be az oldalra, hogy együtt játszik a feleségével, és hogy a Rise of Tomb Raider-t próbálják végig vinni éppen.
Az Örkény Színház és a Városmajori Szabadtéri Színház koprodukciójának, a Kovács D. Dániel, Závada Péter és Varga Zsófia által jegyzett [ESCAPE] A Donkihóte-projektnek fiktív főhőse, Hunyadi Barna (Hajduk Károly) akár maga is beírhatott volna ugyanide, és elmondhatta volna, hogy amióta elveszítette pedagógusi állását, a virtuális valóságba menekülve keres megnyugvást, azonban minderről a közbeiktatott szünet nélkül előadott, 110 perces színdarab beszél helyette. Teszi ezt prózában és audiovizuális, illetve nonverbális eszközökkel, utóbbiakkal a számítógépek világát idézik meg az alkotók jelentős hangulatfestő megoldásokkal, gegekkel. Bár a mai negyvenesek-ötvenesek már játszhattak Commodore 64-en, és nagyon is behúzta őket mondjuk a Pac-Man játék, ahol egy körcikk alakú lényt irányítva kell a pályán található összes pöttyöt megenni úgy, hogy a szintén egyszerű grafikájú szörnyek ne kaphassák el a hősünket, viszont még mindig elég masszívan tartja magát hazánkban az az elgondolás, hogy a videójáték időrabló, és érzéketlenné, agresszívvá tesz, a lejtőn pedig nincs megállás.
Jelenet az [ESCAPE] A Donkihóte-projek című előadásból (Fotó: Juhász Éva)
Az [ESCAPE] A Donkihóte-projekt nem titkolja ugyan el azokat a buktatókat, amelyeket egy számítógépes játék igen sűrű használata feltételez, ám a dolog pozitív vetületére is rávilágít, ami azért kevésbé lerágott csont, így jól jön neki a színházi keret. A videójátékok fő vonzereje, hogy képesek kiragadni a saját, valódi problémákkal terhelt világukból az embereket. Az, hogy ebben a virtuális térben aktív cselekvőként alakíthatják az átélt helyzeteket, méghozzá a játszási rutin megérkezésével a hatalom és a hozzáértés érzetével felvértezetten, emellett bármikor újrakezdhetik a játékot, ha kudarcot szenvednek, rendkívül felszabadító erejű lehet. Szemben a rögvalósággal, ahol nem mindig van befolyásuk az eseményekre, ráadásul sosincs teljes garancia a sikerre, amely kilátás nem túl rózsás, sőt, bizonyos személyiségtípusok számára felettébb ijesztő következményeket sejtet. Egyfajta kicsekkolási igényt is létrehozhat ez az állapot, jelen esetben az elvonulást a gamer övezetbe, kontrollerrel a kézben, és kontrollal a játék felett.
A szerzőtrió kölcsönvette, majd mai környezetbe helyezte Cervantes regényalakját, amely lépés a nézőknek fogódzót jelenthet, hiszen az alapsztori ismeretében így már tudják az érintettek, hogy az eszmeiség vonatkozásában mire számíthatnak a színdarab megtekintése közben. Ahogyan az igazi Don Quijote a lovagi romantika reguláit nyomja rá az azokra fittyet hányó közvetlen környezetére, úgy Hunyadi Barna némi önsajnálati krízist követően a számítógépes játékok szabályai alapján próbál meg érvényesülni, amelyeket egyébként egyértelműbbnek és tisztábbnak érez, mint amikhez a mindennapokban alkalmazkodnia szükséges. Ennek fényében nem furcsa, hogy ezen a ponton az előadásba néminemű társadalom- és rendszerkritika is becsatlakozik, mindenképpen az újdonság erejével hat viszont, hogy Kovács D. Dániel rendezése a bemutatott jelenetek zömében videójátékos közegbe telepíti át a közreműködő színészeket, akik közül többen NPC-ket formálnak meg, azaz olyan figurákat, akik nem játékosok által vezérelt karakterek, de színesítik játékmenetet.
Jelenet az [ESCAPE] A Donkihóte-projek című előadásból (Fotó: Juhász Éva)
Számos humorforrás adódik abból, hogy a szereplők tökéletesen lemásolt módon hozzák a játékokban tetten érhető kliséket: a mindig kissé darabos mozdulatsorokat, a groteszk harci szimulációkat, melyek során irreális mennyiségű vér buzog fel grafikai megjelenítésben, valamint a felismerés élménye szintén nevetésre sarkallja a nézőket, ha olyan jelenségeket szemléltetnek a közreműködők, amelyekkel minden felhasználó találkozott már akkor is, hogyha nem ízig-vérig gamer. Amennyiben kis időre feláll valaki a gép mellől, és irányítás nélkül hagyja az általa vezérelt karaktert, akad annak egy elég jellegzetes reakciója a helyzetre, de az is szülhet kacagtató szituációkat, ha nem a megfelelő módon akarja aktivitásra bírni a játékos az általa irányított figurát, ezért az valami teljesen más, oda nem illő dolgot csinál. Ugyanennyire mókás, hogyha a számítógépes játékok végigjátszásának útjában megkerülhetetlen, egyben pedig valószerűtlenül sok időt felemésztő feladatok elvégzése áll, a szerzők a darabban a téma iránt tanúsított elnéző szeretetükkel példának okáért a véget nem érő nyersanyaggyűjtések kilátástalandságát is kifigurázzák.
A főszerepet alakító Hajduk Károly nemcsak a búsképű lovagra emlékeztető kiállása okán működik jól az előadásban, hiszen halk szavú higgadt, vagy rezignált hősöket hibátlanul játszik, és a szélsőséges viselkedési formák megjelenítésében is megkérdőjelezhetetlen, a kettőt kombinálva pedig kivételes hatást képes elérni, szerencsére ebben a produkcióban szintén mutathat nem kevés végletességet. Kókai Tünde, Borsi-Balogh Máté és Nagy Zsolt hármasa a modern kori Don Quijote Sancho Panzájává avanzsál, mivel a darabbéli forgatócsoport tagjaként követi a történet fókuszába kerülő Hunyadi Barna minden pillanatát, a mikrofonra felapplikálható szőrös szélfogó meg az állatok bundájára emlékeztető kialakítása miatt ezúttal Rocinanteként funkcionál. Tenki Réka a feleséget személyesíti meg, akinek a virtuális térben Dulcinea a nickneve, ezzel aztán meg is történik a Cervantes regényére való sokadik utalás, nem elfelejtve, hogy Hajduk Károly mellett a drámai vonalat is ő viszi, mert nem egyszer egészen megejtőnek bizonyul az a kifejezésmód, ahogyan a dramaturgia alapján a férje viselkedéstorzulásaira reagál. Zsigmond Emőke, Terhes Sándor, Jéger Zsombor és Vajda Milán egy aprócska szójátékkal élve karakterszerepekben és karakterek szerepében egyaránt helyt áll, mindig tűpontosan elkapva az előadás aktuális ritmusát. Ugyanakkor az Schnábel Zita (díszlet), Nagy Fruzsina (jelmeztervek), Keresztes Gábor (sound design), Újvári Bors és Fekete Máté (média design), Bodor Balázs (videó), valamint Baumgartner Sándor és Guti Tivadar (fénytervezés) közös érdeme, hogy az [ESCAPE] A Donkihóte-projekt kapott egy nagyon erős és meghatározó atmoszférát, amely a soron következő évadban az Örkény Színház színpadán is kibontakozásra vár.
Kiemelt kép: Jelenet az [ESCAPE] A Donkihóte-projek című előadásból (Fotó: Juhász Éva)
