Népies burleszk drámaissággal – Kritika az Úri muri című darabról

Karsai János pantomimművésznek több hasonszőrű pályatársával egyetemben elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a hetvenes-nyolcvanas években szinte csak az nem találkozhatott mozgásszínházi törekvésekkel hazánkban, aki nem akart, még a tévéképernyők előtt ülő gyerekek is kaptak belőle ízelítőt, elég nagy hála érte az akkor sikerrel futó Csepke-sorozatnak. Annak főszereplője, Karsai Veronika felnőve folytatta a szülői ágról hozott művészeti hagyományokat, bár egy vele nemrég készült interjúban arról beszélt, hogy a pantomimnek már hányattatott itthon a sorsa, mert a művelői hivatalosan sem táncosok, sem pedig színészek, ezért aztán nem tartoznak sehova.

Horváth Csaba koreográfus, rendező sokat tesz azért, hogy azok a színművészek, akikkel aktuálisan dolgozik, mind inkább elsajátíthassák annak technikáját, mikor egy szereplő a szövegalapú előadásokban a testével, a mozdulataival is kommunikál, és úgy jelenít meg különböző helyzeteket, állapotokat. Így aztán eddigi pályafutása során jelentős úttörője lett annak, hogy ez a fajta formanyelv a honi teátrumokban teret hódítson magának, méghozzá komplexitásában az előbb említett pantomim műfaját meghaladóan, határokat tágítóan, vagy éppen leegyszerűsítő kontextusban, mindeközben a közönség asszociációs képességeit is trenírozva. Egyik idei munkája a Vörösmarty Színház égisze alatt működtetett Pelikán Fészek nevű játszóhelyen 2024. május 17-én bemutatott Woyzeck volt, amely szintén nagymértékben magán viselte az úgynevezett fizikai színház stílusjegyeit a rendező ezzel kapcsolatos elképzeléseinek megfelelően. Mivel maga a történet a nézők felé az abszurditást már eleve, a saját jogán is sugározza, szinte ordított egy különleges látásmóddal rendelkező színházi szakember után a musicalváltozat is, ami ennélfogva megfelelő helyre került Horváth Csabához a Fejér vármegyei teátrumban.

A Móricz Zsigmond műveiből készült színpadi adaptációk akármekkora aktualizáláson is estek át adott esetben a honi színházi közegek valamelyikében, mégis a hagyományos, realista játékstílus tapadt inkább hozzájuk jellemzően, legalábbis a mozgásszínházi formanyelv ellenében. Ha csak a messze legnépszerűbb Légy jó mindhalálig-ot vizsgáljuk, annak prózai változata teljesen a valóság talaján kibontakozó volt, mikor annak főszerepét például Kerekes Éva a Színház- és Filmművészeti Főiskola egykori hallgatójaként eljátszotta, de a Kocsák Tibor-Miklós Tibor-féle zenés verzió is leginkább a műfajának vonatkozásában volt telve újító energiával. Arról, hogy a Horváth Csaba által alkalmazott kifejezőeszközöket nem veti le magáról a móriczi életmű egyetlen általa eddig megrendezett darabja sem, a közönség már akkor meggyőződhetett, amikor mondjuk a Pillangót vitte színre, vagy mikor a  Weöres Sándor Színház repertoárján a szintén Móricz Zsigmond tollából származó Kivilágos kivirradtig átdolgozott változata megjelent, és több színházszakmai díjat is elnyert.

A mostani évadban Székesfehérváron az Úri murit állította színpadra a rendező a rá jellemző irányelvekkel, és bár olybá tűnhet, hogy a két utóbbi szóba kerülő mű automatikusan rokonságot mutat egymással, a Vörösmarty Színház színpadán október 19-én debütáló darab azonban jóval dramatikusabb, mint az elődje. Tóth Réka Ágnes dramaturg egy olyan szövetet hozott a rendelkezésére álló anyagból létre, ami a regény nyomdokain haladva meglehetősen narráció-hangsúlyosra sikeredett, és érdekes módon amint rá lett engedve a mozgásalapú játékmód erre, abban a pillanatban kapott stílusában az előadás egy csipetnyi Rejtő Jenős színezetet.

Horváth Csabának néptáncos múltja kapcsán erős kötődése van a folklórból táplálkozó művészeti történésekhez, az Úri muri esetében pedig ez a vonzódás teljes mértékben táptalajt nyerhetett. A cselekmény szálainak és a megjelenített tájegység sajátosságainak kibontásához, valamint az ott élő emberek hangulati és karakterbéli jellemzéséhez ugyanis az efféle út a járható egyetlen, így ennek egyik leghangsúlyosabb alátámasztásaként a fehérvári előadást egy háromtagú népi zenekar (Jobbágy Bence, Blaskó Norbert Ákos és Laukó Tamás) szolgálja, a színpad széléről kísérve a sokszor dalra fakadó, egymást heccelő, vagy táncra perdülő szereplőket. Azon túl, hogy a formáció nincsen a közönség elöl elrejtve, a közreműködő színészek esetenként reflektálnak is a játékidő alatt az ő jelenlétükre. A fizikai színházi játékmodor dominanciája ezekkel a törekvésekkel az Úri muri vonatkozásában összhatását tekintve egyfajta népies burleszket eredményezett, és bár hivatalosan nem létezik ilyen műfaji kategória, mégis ez a kifejezés írja le talán a legjobban azt az atmoszférát és játékmódszert, amit a rendező a székesfehérvári játszóhelyen megteremtett.

Móricz Zsigmond a regényeinek hőseit mindig jól meghatározható karakterjegyekkel látta el, a Vörösmarty Színház művészei pedig nemcsak a megszokott színészi eszköztárukból merítenek a játékidő alatt, hanem mozgásművészeti technikákkal is megjelenítik a rájuk osztott figurák sajátosságait. Némi akklimatizálódás után a közönség képes együtt haladni ezzel a koncepcióval, arról nem beszélve, hogy „élmény az élményben” alapon a történet saját fordulatain, illetve humorforrásain kívül még a mozgásszínházi kreativitás megnyilvánulási formáit is díjazhatja adott esetben. Mindehhez persze szükséges a kiválasztott színészeknek a rendező elgondolása iránti fogékonysága: az evés, ivás, mulatás magas szintű műveléséről híres karaktert, Csörgheő Csulit például az a Krisztik Csaba kelti életre, aki Horváth Csaba híres Forte Társulatának is tagja. A Fejér vármegyei teátrum közösségi és weboldalán egyaránt megtekinthető a helyes színházi viselkedésről egy videó-szkeccs sorozat, amelynek egyik epizódjában Krisztik Csaba olyan nézőtípust formál meg, aki késve érkezik az előadásra két jó nagy adag popcorn, valamint egy kézben már el nem férő perec társaságában, s a nézőtér középső traktusában helyet foglaló partnernőjét a széksorok karfáin egyensúlyozva próbálja megközelíteni a nassolnivalókkal, a megfelelő pontokon bizonytalanságot, egyensúlyvesztést imitálva. És hogy miért került ez a projekt egyazon lapon megemlítésre egy komplett előadással? Mert ehhez a nyúlfarknyi, első blikkre komolytalannak tűnő alakításhoz is szüksége volt a színésznek a nagyon fejlett testtudatára, továbbá a kimunkált mozgáskultúrájára.

Szakhmáry Zoltánt, az újító szándéktól vezérelt, ám egzisztenciális és párkapcsolati rákfenékkel küzdő földbirtokost az Úri muriban Kovács Tamás játssza, akit az előadás során megsegít az a színművészi sajátossága, hogy természetesnek ható módon alakít tartással rendelkező, jó kiállású, adott esetben drámaiságot közvetítő figurákat, és ugyanilyen magától értetődő módon létezik a színpadon azokban a helyzetekben, amikor szükség van némi öniróniára vagy lazaságra. A feleségét, Rhédey Esztert Ballér Bianka játssza, és bár általában vagy zsigeri tragika valaki, vagy a komikai vénája az, ami őt determinálja, a színésznő azonban mindkét szerepkörben feltalálja magát: ezúttal a komolyabb arcát mutatja meg az előadásban. Szakhmáry Zoltán egyszerre bájos és ambiciózus szeretőjét, Rozikát Ladányi Júlia adja, színpadi karaktere azért szeret tanulni, mert abban bízik, utoléri azt, aki úrnak született, Zoltánéval közös tehát a kitörési vágya. Az ő figurája is összetett: az alapján, ahogyan a színésznő megformálja, nem tűnik sem kíméletlenül érdekvezérelt nőszemélynek, sem vegytiszta naivának.

Keller János az ezredes szerepében erőt mutat, éppen annyira, amennyire azt a szerepe megkívánja, és bár általában tipikus jóembereket jelenít meg, a szélsőséges figurák megformálásával is megbirkózik, gondoljunk csak a Fehérváron is bemutatott Árva szörny meghasonlott, bántalmazó férfialakjára. Kuna Károly, Imre Krisztián és Sághy Tamás triójának szintén kifogástalan a jellemábrázolása, és bár különböző generációk képviselői, mégis minden egyes darabban nagyon hamar övék lesz a nézők figyelme és szimpátiája. Hogyha karakterszerepekről van szó, Kricsár Kamil az elsők között jut a rendezők eszébe a társulatból általában, és ezúttal is egy hasonló kvalitásokat megkívánó feladat várta, Kerkay Ritára és Varga Máriára viszont ritkábban osztanak ilyesmit, így aztán Váradi Eszter Sárával együtt „Humorban nem ismerünk tréfát!” – felkiáltással merülnek el és lubickolnak is a nézők derültségét színre lépésükkel azonos időben kiváltó cigányasszonyok figurájának életre hívásában.

Horváth Csaba rendező nagyban épített Kiss Diána Magdolna és a már említett Váradi Eszter Sára igen biztos énektudására, a felcsendülő dalbetétek között stílusparódia is akad, egy nyolcvanas évekből származó reklámzene például népies műdalokat idéző hangzásvilága okán kerül be az előadásba, jó ürügyet szolgáltatva a közönséggel való összekacsintásra. A Forte Társulat kötelékéből érkező Pallag Márton és Horkay Barnabás, illetve az ottani közegükben vendégművészként felbukkanó Kádas József narrátorokként, valamint több kisebb szerepben tesz hozzá a produkcióhoz, amelyben a rendező Lehel Vilmos és Bari István SZFE-s hallgatók munkájára is számított, a fehérvári táncművészeti élet meghatározó alakja, Rovó Tamás pedig rutinosan hozza azokat az elvárásokat, amiket az alkotófolyamat során Horváth Csaba a közreműködőkkel szemben támasztott.

 Az 1896-ban, tehát a millennium évében játszódó Úri muri Vörösmarty Színházbéli feldolgozása jó sok fel-felbukkanó áthallással egyszerre ad látleletet arról a korszakról és a mostaniról, ennek kettőssége a jelmezek (Benedek Mari) és a díszlet (Kalászi Zoltán, Kiss-Benedek Kristóf) szintjén egyaránt megragadható. Ezek a vizuális kifejezőeszközök egyébként azt a fajta stilizáltságot is megtámogatják, ami a mozgásszínházi játékmódból nagyon markánsan kiviláglik, és amely mindemellett hatékonyan idézi meg a darab végén általánosan eluralkodó drámaiságot.

Kiemelt kép: Kovács Tamás az Úri muri című előadásban (Fotó: Kiss László)