„Nemcsak kihívás, izgalmas is a semmiből létrehozni valamit” – interjú Steiner-Isky Annamáriával

Bár soha nem táncolt, azt a kitartást és elszántságot, amely a baletthez elengedhetetlen úgy hordozza magában, mintha a világ legtermészetesebb tulajdonsága lenne. Többen már feladták volna, de ő rendületlenül hitt abban, hogy a kultúra területén is lehet újat alkotni. Sok munka és szervezés, jó pár álmatlan éjszaka áll mögötte, de sikerre vitték a tervet, és júniusban megvalósult a tehetséggondozásra épülő, de hagyományteremtő szándékkal szervezett Hungarian Ballet Grand Prix, azaz az első Magyar Balett Nagydíj verseny Veszprémben. Az alapítvány és a verseny ötletgazdájával, főszervezőjével, az Operaház Balettnövendékeiért Alapítvány kuratóriumának elnökével, Steiner-Isky Annamáriával beszélgettünk.

Kezdjük ott, hogy egyáltalán miért fontos neked a balett?

A gyerekek miatt kerültem bele ebbe a sodrásba. Úgy kezdődött, hogy a férjem operarajongó, akivel 17 éve járunk Operába. A kezdetben a karzaton ültünk, mert csak arra volt pénzünk, aztán szépen lassan elkezdtük vásárolni a nézőtéri és a páholy jegyeket.  Az első gyermekünk, Johanna kétéves volt, amikor először volt velünk, akkor még végigaludta az előadást. Aztán egyre több balettre is jártunk, 4,5 éves volt, amikor jöttünk ki az Operából és meglátott egy nagyon szép Magyar Nemzeti Balettintézetes plakátot a felvételiről, és azt mondta, hogy szeretne odajárni. Elvittük, felvették. Viszont az Operaház bezárása miatt nagyon nehéz időszak következett, folyamatosan változtak a helyszínek, évről évre máshova kellett vinni. De ez sem szegte kedvét, az volt nehezebb, hogy 9 éves koráig mérsékelten volt lehetősége színpadra kerülni, nagyjából évente egyszer A diótörőben.

Kilenc évesen kell, hogy a színpadon álljon egy kis táncos?

A balettben nagyon fontos motiváció a színpad. Elképesztően keményen dolgozol folyamatosan, de nem látod a munkád gyümölcsét, értelmét. Fontos, hogy több évnyi munka után megmutathassák magukat a közönségnek, és legyen visszajelzés. Ekkor éppen a IV. kerületbe jártunk naponta, ami hozzánk képest a város másik végén volt, semmi nem szólt mellette, ajánlottuk is, hogy hagyja abba, majd folytatja később. De nem hagyta abba, hanem még keményebben beleállt és szerepet kapott A vágy villamosában, ami akkora löketet adott neki, hogy azóta meg sem áll. Szinte fanatizálódott. Jelenleg balerinának készül, mi pedig termesztésen támogatjuk ebben.

Minden szülő támogatja a gyermeke kibontakozási lehetőségét, de attól nem gründol alapítványt, vagy szervez nemzetközi versenyt a műfajnak.

Amikor bekerültünk a Balettintézetbe, akkor adódott, hogy legyek a szülők képviselője. Volt már ebben rutinom, nem is csodálkoztam, az oviban és a suliban is én adtam hangot a szülők véleményének. Szívesen vállaltam ezúttal is, hogy a szülők hangját beviszem Solymosi Tamás igazgató úrhoz. Az egyik értekezleten hangzott el, hogy nagy szükség lenne egy messziről vezérelhető Diótörő bábúra, az egyik előadáshoz. Ekkor jött az ötletem, hogy hozzunk létre egy alapítványt. Nem is értettem, hogy korábban ez hogy nem jutott senkinek eszébe, hiszen a világon minden Operaház mellett működik alapítvány vagy testület. Kerestünk kurátorokat, akik egyetértettek a missziónkkal, és létrehoztuk az alapítványt.

Kik lettek a kurátorok?

Pongor Ildikó, Aradi Mária, Dózsa Imre, Radina Dace, Csere Éva, vagyis a szakma nagyjai, és mindenkivel napi kapcsolatban vagyunk. Nagyon lelkesek és fontos, hogy tőlük nem elsősorban a munkát, hanem a lelki támogatást, az ösztönzést várjuk a kezdetektől fogva. A mecenatúra építést és bővítést hárman végezzük, a finanszírozást pedig ketten. Nem vagyunk sokan, de működik.

Manapság a kultúrára elég komoly kihívás támogatót találni. Téged mi visz előre, hogy megváltsd a világot?

Én is sokat gondolkodtam, hogy a 4 év alatt, hogy sikerült ekkorát fejlődnünk. Az biztos, hogy motorja vagyok az alapítványnak, és ha már beleálltam nem adom fel. Lehet, hogy ez veleszületett erdélyi virtus, de nem szokásom feladni. A szüleim sem adták fel soha, ezt láttam magam körül, hogy nem kell az első kudarcnál megfutamodni. Hiszek a jó misszióban és nem fogadom el a nemet. Igen, többször kidobtak, de nem kesergek, nem nyafogok, megyek tovább. Ezt csak így lehet, minden utat hasznosítunk. Nekünk sohasem volt pénzünk, se a szüleimnek, se nekem, nem voltunk tehetős família, és az az igazság, hogy nem is értünk a pénzhez. De valahogy a pénz szereti azokat a célokat, amiket mi megfogalmazunk.

Ilyen cél volt a verseny is?

Abszolút. Kitaláltam, leültem egy barátommal, Virgo Richárddal és megírtuk a pályázatot.

Felébredtél egyik reggel és az jutott eszedbe, hogy na, akkor legyen egy nemzetközi verseny?

Solymosi Tamás már a 2012-es pályázatában leírta, hogy a világon mindenhol van az Operának saját Grand Prix-je, de nálunk még nincs. Ezzel egy kicsit fel is ütötte a labdát, de az Operaház ezt eddig nem valósította meg. Tény és való: nagy munka és finanszírozás is kell hozzá. Amikor az alapítvánnyal elértük a közhasznúságot, szerettünk volna valami nagy dobást, és mivel a gyerekek nagyon sok külföldi versenyre járnak, arra gondoltunk, hogy miért ne lehetne saját versenyünk. Ahol felhasználjuk azokat a tapasztalatokat, amiket összegyűjtöttünk eddig. Amerikától kezdve, Spanyolországon át. De hangsúlyozottan, egy kisebb, butik versenyre gondoltunk.

Ami elég nagyot szólt elsőre, 18 ország képviseltette magát.

Igen, úgy tűnik magasabbra sikerült pozícionálnunk, ami a jó csapatnak is köszönhető. Mertünk nagyot álmodni, és megvalósítottuk az ötletet, ami azért nem volt evidens. Nyilván a Veszprém Európa Kulturális Fővárosa program nélkül nem lett volna ilyen színvonalas versenyünk, jövőre már más finanszírozásban kell gondolkodnunk. De már fel tudunk mutatni valamit, aminek nemzetközileg is komoly visszhangja volt. Köszönettel tartozunk Markovits Alíznak és Bélafi Lászlónak.

Ellenállásba vagy akadályba soha nem ütköztetek a szervezés során?

Sajnos ez nagyon jogos kérdés, mert ahogy minden kezdeményezésnél, nálunk is jöttek szembe akadályok. A legnehezebb szerintem az volt, hogy meg kellett küzdeni az intézmények közötti konfliktussal. A Magyar Táncművészeti Egyetem és az Operaház kissé faramuci viszonya rányomta a bélyeget az első pár hónapunkra. Volt egy olyan versengés, ami igazából szükségtelen volt, de az a lényeg, hogy mi megcsináltuk a saját versenyünket, ők pedig a sajátjukat. Tehát a mi munkánk katalizált egy folyamatot, aminek köszönhetően idén először két nemzetközi balettverseny lesz Magyarországon. Erre nagyon büszke vagyok. Kis lépés egy alapítónak, sok munka a kurátoroknak, grand jeté a növendékeknek!

Megköszönték neked, hogy beleálltál ebbe az egészbe?

Nem a köszönetekből építkezünk, még akkor is, ha jól tud esni, hanem töretlenül hiszünk magában a misszióban. Ókovács Szilveszter ismét megválasztott főigazgató úr és a helyettese, Főző Virág nagyon büszkék ránk, ezt ők ki is mondták, le is írták. De Solymosi Tamás is nagyon boldog volt, végül is az ő álmát is megvalósítottuk. Amikor jöttünk el a versenyről, akkor többen méltatták az eseményt és azt mondták, hogy nem is az a hihetetlen, hogy létrejött ez a verseny, hanem hogy ilyen minőségben. Büszke vagyok a versenyre, nem hoztunk a kurátorokra és mecénásainkra szégyent, kihoztuk a maximumot a lehetőségből. Nagyon fontos, hogy a versenyünkre eljött Fodorné Molnár Márta, a Táncművészeti Egyetem rektora, illetve Kiss János, a kuratórium elnöke is. Kicsit mintha mediálni is tudtunk volna az Operaház és a Táncmű között…

Mit éreztél a gálaesten, amikor álltál azon a színpadon, ami addig csak a gondolataidban létezett? 

Három gyermekem van, a családom szerint az alapítvány a negyedik, a verseny pedig az ötödik gyerekem. Egy éve minden hétvégén és esténként ezzel foglalkoztam a munkám mellett. Kevesen voltunk, de szerencsére nagyon jó stábot sikerült verbuválnunk hozzá, szinte hihetetlen, hogy ez jött ki a gépből. 4 napon át tartott a verseny, fantasztikus élmény volt. Gyönyörű helyszín, boldog arcok, elképesztő hangulat. A gálán, amikor felhívtak a színpadra, úgy éreztem magam, mint Forrest Gump. Aki évekig csak fut, fut, és egyszer csak megáll, hogy elfáradtam, befejeztem. Ugyanezt éreztem, itt van a mű, elkészült, szuper volt minden, csak hadd menjek aludni. Ez a pont a megkoronázása volt az egésznek, de nem az ilyen pillanatnyi lehetőségekért csinálom. Imádom ezt a legózást, nem csak kihívás, hanem izgalmas dolog és hihetetlenül jó érzés, amikor a semmiből kell létrehozni, építeni valamit. Izgalmas, amikor tudod, hogy nélküled ez nem jött volna létre. Mert kellett egy motor, aki lelkesedésből képes beleállni. És nem tudunk eléggé hálásak lenni Veszprémnek, amiért felkaroltak bennünket. Mert Markovits Alíz vezérigazgató nem csak támogatott, hanem végig hitt is az ötletben.

Mi a következő lépés, mert nyilván ebből most nem lehet kiszállni?

Ezt most tényleg nem lehet abbahagyni. Első körben arra gondoltam, hogy kétévente kell megszervezni, de a visszajelzések abba az irányba mutatnak, hogy évente is szükség van egy ilyen horderejű versenyre. Át kell még beszélnünk direktor úrral, hogy hogyan tovább, de az egyértelmű, hogy nem egyetlen alkalomról van szó. Megyünk tovább a megkezdett úton. Ha a gyerekek akarnak valamit, akkor abban támogatnunk kell őket. És az is nagyon fontos, hogy szülőként, mi magunk is újra gyerekek lehettünk egy kicsit ezen a rendezvényen, színvonalas, nívós keretek között. De az is célunk, hogy a balettot lehozzuk ebből az elefántcsonttoronyból. Mert az opera és a balett sokszor a fővárosi sznobok játszóhelyének van kikiáltva. Hogy érthetetlen, elérhetetlen, drága, a városi, gazdag gyerekek játszótere. Miközben a Balettintézet legtehetségesebb növendékei vidékről jönnek. Kiváló példa erre Porkoláb Cecília, a 18 éves senior balerinánk, aki Salgótarjánból járt fel évekig a Balettintézetbe. Ő nyerte a Hungarian Balett Grand Prix-t.

Amikor létrejött az alapítvány mertél ekkorát álmodni?

Nem. Én egy falusi, egyszerű lány vagyok. Féltem attól, hogy lesz-e támogatóm ehhez.  Egyik napról a másikra gondolkodtunk, nem láttunk sokkal előbbre. De van egy nagyon érdekes analógia a fejemben. A kisebbik fiamnak négy hónaposan volt egy nagyon komoly szívműtéte. Egyik napról a másikra tudtunk akkor is csak gondolkodni. Öt lyuk volt a szívén, nem sokon múlt, hogy ne maradjon ott, négyszer műtötték. Az nekünk egy nagy lecke volt. Előtte sem voltunk ideges típusok, de azóta semmin nem tudunk vagy vagyunk hajlandóak idegeskedni. Akkor tanultuk azt meg, hogy vannak dolgok, amiket akkor is csinálni kell, ha csak apránként lehet lépni. Azok, akik minket, vagy leginkább engem baleknak néztek, amikor ekkora projektbe vágtam a fejszémet, azoknak mindig elmondtam, hogy én nem így gondolkodom. Főleg azóta nem, amióta ez a műtét volt. Lehetetlen küldetésnek tartották, mondván, hogy ha eddig senki nem csinálta meg, majd pont én fogom? De engem ez például kifejezetten inspirált. Ez az egész a semmiből nőtt ki, és elég nagyra. Annak idején egy mentorom azt mondta nekem, hogy önmagunk és az eredményeink fényezése fontosabb annál, minthogy ezt másokra hagyjuk. Na, ha valamit, ezt még nem tanultam meg, pedig néha tényleg kell. (nevet)

Kiemelt kép: Steiner-Isky Annamária (fotó: Hungarian Ballet Grand Prix)