„Nem vágytam vezetői helyzetekbe” – Interjú Csizmadia Tiborral

Csizmadia Tibor Jászai Mari-díjas rendező már egészen fiatalon a szolnoki Szigligeti Színház főrendezője lett, majd a kilencvenes évek végén a Budapesti Kamaraszínház művészeti vezetője volt. 2001-ben az egri Gárdonyi Géza Színház igazgató főrendezőjeként dolgozott tíz éven át, most pedig a Színművészeti Egyetemen tanít. A Magyar Színházi Társaság – amely 2008-ban elnökévé választotta – Csináljunk színházat! címmel indította útjára legújabb, havi rendszerességgel jelentkező beszélgetéssorozatát. Vezetői felelősségről, színházigazgatásról és a következő előadásokról is beszélgettünk.

Idén januárban vette kezdetét a Csináljunk színházat elnevezésű beszélgetés-sorozat. Mi indította ezt útjára?

A színházi folyamatokhoz a Magyar Színházi Társaság igyekszik szakmailag viszonyulni, és ennek a szakmaiságnak egyik megnyilvánulása, hogy beszélünk a minket érintő problémákról is. Évekkel ezelőtt elindult a Jó kérdés beszélgetéssorozat, ahol különböző szakmai kérdéseket vitatnak meg az arra meghívott előadók, beszélgetőpartnerek. A Jó kérdés sikere után felmerült, hogy a színházigazgatásról is beszéljünk, mert ez egy olyan terület, amelyet iskolákban nem tanítanak. A Csináljunk színházat sorozatban tételesen végigvesszük azokat a feladatokat, amelyek a színházvezetői tevékenységet jellemzik. Nem utolsó sorban azért, hogy a pályázók felkészültebbek legyenek, és az önkormányzatok szakszerűbben írják ki a pályázatokat, a döntéseik kevésbé legyenek politikai gyökerűek. Ehhez neves színházi embereket kértem fel beszélgetőtársnak, és magam is tapasztaltam a pályám során, hogy különféle helyzetekben milyen feltételeknek kell megfelelnie egy vezetőnek.

Mikor fogalmazódott meg Önben az, hogy erre szükség van?

Amióta a pályán vagyok és szembe kell néznem vezetői dilemmákkal, azóta foglalkoztat, hogy hogyan lehetne ezt jobban csinálni. A mostani helyzetemben, független rendezőként és a Színművészeti Egyetemen fiatal rendezőket tanító tanáraként úgy éreztem, hogy ehhez valamit hozzá tudok tenni.

A színházi vezetés mely rétegeinél érzi különösen, hogy ez egy hiánypótló diskurzus?

Az előkészületek során volt ennek a sorozatnak egy másik címe, Színházvezetői Akadémia, mintha egyfajta továbbképzés lenne, de a nagyképűség látszata miatt ezt elvetettük. Tulajdonképpen az a cél, hogy mindenki lássa, hogy a színházvezetés egy szakma, amelynek fogásai vannak, és amit sok éven keresztül tanulni kell. Például az egyik állítás az, hogy bárki, aki színházvezetésre vállalkozik, előbb vagy utóbb rendezni is fog, legyen akár színész vagy dramaturg az eredeti szakmája. Ennek oka, hogy a rendezésen keresztül lehet legjobban tapasztalatokat szerezni a színház működéséről, arról, hogy milyen technológiai folyamatokon keresztül lehet megvalósítani egy előadást. Mik a színházi működés igazi problémái, mik az adott színház erősségei, hogyan működik a közönségszervezés, ezen a munkán keresztül lehet megtanulni a nézőket is.

Ki a beszélgetéssorozat célközönsége? A színházi szakemberek vagy a nézők?

Inkább a színházi szakemberek, de igyekszem úgy alakítani a beszélgetést és a meghívottak személyét, hogy a szélesebb közönség számára is érdekesek legyenek.

Milyen visszajelzéseket kaptak?

Januárban kezdtük el ezt a havi ismétlődésű sorozatot, és a visszajelzések alapján úgy tűnik, hogy jól sikerültek az eddigiek. Összesen öt beszélgetés lesz a színházi szezonban júniusig, és bízunk benne, hogy utána is folytathatjuk. A legközelebbi március 16-án lesz, azt követően pedig április 7-én.

Mi alapján választanak témákat a beszélgetésekhez?

Itt nem témák vannak, hanem az első öt alkalmon sorra vesszük azokat a korszakokat 10-15 éves szeletekben, amelyek jellegzetesek lehetnek színházvezetési szempontból. Első körben Székely Gábor és Spiró György voltak a vendégeim, akikkel a 70-es, 80-as évek fókuszba állításával kezdtünk, természetesen mai szemszögből. Második alkalommal pedig a rendszerváltás körüli színházi viszonyokról, színházi-vezetői helyzetekről és szándékokról beszéltünk Szikora Jánossal, Zsótér Sándorral és Marschall Miklóssal, a rendszerváltás idején a kultúrával foglalkozó főpolgármester helyettessel. Most a 2000-2010-ig terjedő időszakot vizsgáljuk, magam is ekkor voltam színházigazgató Egerben. Bálint András színművész-rendező és Morcsányi Géza műfordító-dramaturg lesznek a vendégeim, de beszélgetőtárs lesz Gyimesi Endre, a zalaegerszegi volt polgármester is, aki sokáig bábáskodott a Hevesi Sándor Színház működése felett. Ezután napjainkig jutunk el, a következő tíz évet vizsgáljuk. A május végi utolsó alkalommal Zsámbéki Gábor közreműködésével megpróbáljuk megfogalmazni a jövő színházvezetésének paramétereit.

Önnek, mint színházigazgatónak mi jelentette a legnagyobb kihívást?

Legutóbb Szikora János azt mondta, hogy azzal nem számolnak a színházvezetők, hogy miközben egy művészi programot állítanak a pályázatuk középpontjába, tulajdonképpen pillanatokon belül emberek sorsával kell foglalkozniuk. A társulatszervezés az egyik legnehezebb dolog az igazgatói működésben, minden oda vezethető vissza. A művészeti döntésnek van anyagi és emberi vonzata, és minden anyagi döntésnek van művészeti visszahatása. Nem egyszerű az a helyzet, ami most is van, hogy február végéig nem tudja a színházvezető, hogy mennyi pénzből gazdálkodhat. Nem tud tervezni, ugyanakkor előző év tavaszán kötelezettséget vállalt a következő évadra, hiszen bérleteket hirdetett, előadáscímeket írt ki, színészeket szerződtetett. Ilyenkor izgul a vezető, hogy azt a hitelt, amit a nézőktől kapott, tudja-e maradéktalanul ellentételezni.

Mi motivál valakit arra, hogy pályázzon egy színház vezetéséért?

Egyszer egy színházvezető-aspiráns, egy színész azt mondta, hogy ő azért akar pályázni az egyik színház vezetésére, hogy saját magának szerepeket adjon. Ez is egyfajta hozzáállás, de nem hiszem, hogy ez lenne a jellemző. Az biztos, hogy egy komoly felelősséggel járó pozíció, tehát az ember ezerszer meggondolja, hogy bead-e egy pályázatot. De van, amikor az motiválja, hogy arra a színházra van egy olyan elképzelése, koncepciója, amit előtte mások még nem valósítottak meg.

Önt annak idején mi motiválta?

Én 1983-ban Szolnokon kezdtem, és két év után, mikor Paál István elment, én lettem a főrendező. Vezetői helyzetbe kerültem egy olyan igazgató mellett, aki elsősorban az adminisztrációért, politikai és gazdasági egyensúlyáért felelt, így a művészeti döntések az én kezemben voltak. Akkor éreztem először azt, hogy minden művészeti döntésnek anyagi vonzata van, illetve fordítva. Amikor Schwajda György lett az igazgató, aki erős víziójú művészember volt, konfliktusaink lettek, mert a két ízlés, elképzelés nem fért meg egymás mellett. Független rendezőként mentem tovább, és legközelebb a Budapesti Kamaraszínházban lettem művészeti vezető a triumvirátus egyik tagjaként, Szűcs Miklós és Böhm György mellett. Itt is öt év után az derült ki, hogy hiába volt egy határozott művészeti elképzelésem, ha ez nem élvezi az igazgató százszázalékos támogatását, akkor ezt így nem érdemes tovább csinálni. Bár nem akartam mindenáron első számú vezető lenni, mégis 2000-ben megpályáztam az Egri Színházat, amit többé-kevésbé ismertem, és ez volt az a színház-méret, ami nekem szimpatikus volt. Ott igazgató-főrendező lettem két vezetői cikluson keresztül, és az a színház úgy alakult, ahogy azt én elképzeltem. Óriási felelősség volt, de végülis az a 10 év valahol hozzám kötődik, és természetesen azokhoz, akik ott játszottak, dolgoztak velem együtt. Nem vágytam vezetői pozíciókba, mégis valahogy mindig azokba kerültem. Ugyanakkor azt éreztem, hogy csak igazgatóként tudom azt a művészeti elképzelést megvalósítani, amelyet szeretnék. Vezetőként kell foglalkozni az anyagiakkal, az emberek magánéletével, és nem egyszerű az a döntés sem, hogy ki milyen szerepet kap az évadban, hiszen ez kihat egy színész teljes egzisztenciájára.

A jövőben adná a fejét színházvezetésre?

Nem, de nem azért, mert bármi taszítana, hanem mert azt gondolom, hogy ugyan nekem sok tapasztalatom van e téren, de ebben az életkorban már nem szabad. A fiataloknak kell színházat vezetni. Inkább átadom azt a tudást, amely felhalmozódott bennem az évek alatt, ezért is tanítok az egyetemen, ugyanakkor még egyszer színházvezetésre nem vállalkoznék. Én osztályfőnökként az ízlésemet, a gondolataimat, a véleményemet próbálom továbbadni a hallgatóknak, és ezek közül van, amit megfogadnak, van, amit nem, de hát ez így természetes. Számomra a legnagyobb siker az, ha túlnőnek rajtam a tanítványaim.

Kiemelt kép: Csizmadia Tibor a „Csináljunk színházat!” beszélgetéssorozat eseményén (fotó: Koncz Márton)