„Nem tudnék olyan helyen alkotni, ahol nem követelik meg a tökéletes odaadást” – interjú Csákányi Eszterrel

Majdnem 20 évig volt a kaposvári Csiky Gergely Színház társulatának tagja, ezt követően 10 évre a budapesti Katona József Színházhoz szerződött, 6 évig dolgozott a Krétakörben, majd következett 9 év, amikor szabadúszóként izgalmasabbnál izgalmasabb feladatok találták meg, többek között Pintér Béla alkotásaiban. 2017-ben végül úgy döntött, hogy ismét elszerződik egy kőszínházhoz, Mácsai Pál felkérését elfogadva az Örkény színház tagjaként kezdte meg a 2017/18-as évadot. Az első közös évről beszélgettünk Csákányi Eszterrel.

Egy éve szerződtél az Örkény Színház társulatához, hogy érzed, jó döntés volt?

Úgy érzem, hogy 100%-osan jó döntés volt. Most is egy nagyon masszív, erős társulatba szerződtem. Nyitottan és kíváncsian érkeztem, vártam, hogy milyen lesz, a fogadtatás nagyon empatikus volt, és nagyon jól esett. Számomra nagyon fontos, hogy olyan csapatban dolgozzak, ahol a színházcsinálás a legfontosabb dolog. Mindig olyan helyeket kerestem, ahol tudok tanulni, fejlődni, ez érdekel, és úgy gondolom, hogy enélkül nem is lehet csinálni ezt a szakmát.

Nem volt zökkenőmentes, ahogy kezdődött a közös munkád az Örkénnyel, ugye?

Amikor leszerződtem, akkor úgy volt, hogy A hattyú évadkezdő előadás lesz. Közben nyáron kiderült, hogy muszáj megműteni a térdem, aminél három hónapos felépüléssel és rehabilitációval kellett számolni, tehát szó sem lehetett arról, hogy én ősszel dolgozzak. Amikor kijöttem a konzultáció után Hangodi professzortól, úgy éreztem, hogy Mácsai Pált kell felhívnom. Elsoroltam neki a tényeket, amire ő azt mondta, hogy most ő kér egy órát, bevallása szerint onnantól kezdve 90 telefonjába került, hogy megváltoztassák az évadot, hogy én eljátszhassam ezt a szerepet. Azt hiszem, hogy ennél nagyobb gesztust egy színház egy színész felé nem tehet. Soha nem felejtem el ezt, nagyon köszönöm nekik.

Egyből nagyon izgalmas feladatok találtak meg a színházban, A hattyú előtt kétszer is Gáspár Ildikó rendezéseiben dolgoztál.

Igen, a Hit, szeretet, reményt és az Átváltozásokat is Ildikó rendezte. Régen játszottam ennyire szürreális és abszurd darabokban, nagyon szeretem ezt, amikor valami ennyire szélsőséges és ennyire kifordul magából. A Hit, szeretet, remény egy szomorú szerelmi történet, amiben a két főszereplőn kívül mindenki több szerepet játszik, én konkrétan négyet. Nagyon bizarr és letisztult az egész, különleges előadás. Aztán jött a Kafka, ami szintén a rendezőnőre jellemző módon végletes, határokat feszegető alkotás. Érdekes volt a próbafolyamat, mivel ő írja a darabot, vannak erős elképzelései, és nagyon számít a színész munkájára is.

A hattyút Polgár Csaba rendezte, vele is így dolgoztatok?

Csaba, amiatt, hogy színész, másképp közelíti meg az anyagot, gyakorlatiasabb ember. Ez sem volt egyszerű, de én azt szeretem, amikor komplikált és nem adja magát könnyen az anyag.  Mint amikor a bányában fejtjük a követ meg a szenet, keresve közte a gyémántot, ami messze van, és nem jól látjuk, hogy a megfelelő irányba megyünk-e (mosolyog)..

Ilyen zseniális vígjátékban nem tudom mikor szerepeltem utoljára. Olyan mondatok és képek vannak benne, amik 2018-ban is születhettek volna, de ezt Molnár 1921-ben írta. Rá kell döbbennünk, hogy minden ismétlődik, és hiába tudjuk a csapdákat, mindenki belemegy, de mégis van remény. Tényleg van (mosolyog).

Óriási siker a darab, a tavasz egyik legerősebb bemutatója lett A hattyú. Nem csak a közönség, a kritikusok is szerették többnyire.

Nagyon profi komédia. Nehéz játszani, mert nagyon pontosnak kell lenni, ha egy picit is elcsúszol, abban a pillanatban ócska lesz. Ez egy hajszál, amiről beszélek. Érdekes, hogy óriási csapda a közönség, mert valóban szeretik, és akkor a színész könnyen belelazul, és eltávolodik az eredeti úttól.

A bemutató jól sikerült, de akkor én még azt éreztem hogy nagyon „csinálom”, most már sokkal fesztelenebb, profibb az egész előadás. Sajnálom, hogy a kritikusok a premiert nézik. Értem, hogy fontos a tájékoztatás, de a tizedikre sokkal érettebb, gazdagabb az egész, pontasabb képet ad.

 A Ma este improvizálunk című darabban, amiben egy rendezőasszisztenst játszottam a Katona József Színházban, volt egy jelenet, ahol a rendezővel lementünk a nézőtérre, és onnan néztük ahogy a színészek próbálnak a színpadon. Döbbenten láttam, hogy mekkora különbség van, mindenki mindent megcsinált, de egyszerűen mégsem volt meg az a szikra, ami mondjuk a tizediken már biztosan ott van.

Pintér Bélával dolgoztál korábban hosszú évekig, nála milyen a munka?

Ő nála is teljesen más. Miután ő maga írja és rendezi a darabokat, illetve játszik is bennük, ezért első perctől kezdve nagyon ragaszkodik bizonyos dolgokhoz. Gyakorlatilag már az olvasópróbán lehet tudni, hogy mit szeretne, mik a biztos pontok. Vérfagyasztó, hogy mennyire pontosan látja a dolgokat. Olyan mérhetetlen erő van benne, hogy nagyon erősnek kell lennie a saját gondolatnak, hogy át tudd vinni. Néha sikerül, de nem mindig (mosolyog). A 42. hétnél volt, hogy kértem tőle egy olyan próbát, ahová senki nem jött be, csak ő és én, és az összes szerepet ő játszotta. Zseniálisan csinálta, mondtam is neki, hogy mehetne így az előadás, de az volt a válasz, hogy azért ez így sok lenne (nevet).

Nagyon sokféle munkát próbáltál ki eddig, azért ezt kevesen mondhatják el magukról.

Igen, szerencsés voltam, de a lényeg mindenhol ugyanaz volt: az ízlés, az igényesség, a művészeti alázat, a kíváncsiság, és a tehetség ezekben a csapatokban, ahol dolgoztam megvolt, és számomra ez a legfontosabb. Nem tudnék olyan helyen alkotni, ahol nem követelik meg a tökéletes odaadást. De nekem is vannak kirándulásaim, olyan munkák, amiket nagy szeretettel csinálok. Nagyon jó dolog, hogy a Billy Elliotban a Magyar Állami Operaházban énekelhettem, vagy a Madáchban látható Szerelmes Shakespeareben én játszhatom a királynőt. Vannak ilyen útjaim, de a lényeg az az, hogy ahova tartozni tudok és akarok, az mindig egy különleges csapat.

Jövőre egy nagyon izgalmas dokumentumszínházi előadással nyitjátok az évadot az Örkényben, mesélhetsz már erről?

Igen, Secondhand a darab címe. Szvetlana Alekszijevics dokumentarista könyvei alapján készül, ő 2015-ben kapott irodalmi Nobel-díjat. Nagyon bizarr, érdekes, nyomasztó anyag, és fontos erről a témáról beszélni. Az a különlegessége az előadásnak, hogy Bagossy László és Kovács D. Dániel rendező tanítványaikkal együtt dolgoznak rajta. Így is second hand, nem csak az anyag, hanem a csapat is (mosolyog). Bízom benne, hogy izgalmas előadás lesz. A bemutató szeptember 28-án van. Pali mindig keresi az újszerű dolgokat, ezek érdeklik. Ezek mindig lelkileg és művészileg is sokat követelő munkák, de én nagyon élvezem, számomra csak ez lehet az irány.

Az önálló ested is játszod tovább, ami most a Szkénében volt látható idén?

Igen, bízom benne, hogy ott is marad. Már több éve csinálom, mindig változtatom, új anyagok kerülnek bele. Most az őszi Örkény kertben kapott feladatom foglalkoztat, erre készülök éppen (mosolyog).

Nagyon vidám vagy, tele energiával, örömmel mesélsz minden feladatról, ami megtalált az elmúlt időszakban, mondhatjuk, hogy a helyeden vagy most?

Az apám azt becsülte bennem, hogy ha falakba ütköztem, akkor is kitaláltam, hogy hogy menjek tovább a magam útján. Amikor nem vettek fel a főiskolára, akkor úgy döntöttem, hogy lemegyek vidékre. Nem érdekeltek a kétkedők, csak az érdekelt, hogy igaz legyen az irány, amerre tovább megyek. A hattyúban Beatrix is kíméletlenül végigmegy az úton, amit kiválaszt magának, így érzem magam én is. Mindig az igazat kerestem, ha valamiért valahol nem azt találtam, akkor mentem tovább. Hosszú ideig voltam szabadúszó, 9 évig. Nagyon jó feladatokat kaptam valóban, élveztem, de most már azt érzem, hogy jó tartozni valahová, egy erős közösségbe, egy igaz társulathoz.

Kiemelt kép: Nagy Gergő