„Nem szoktam dicsőítő szövegeket írni, amit el lehet adni turisztikai programanyagként” – interjú Székely Csabával, 1. rész

A Marosvásárhelyen született író első magyarországi sikereit a Bánya-trilógiának köszönheti, melynek első részét 2012-ben a Pinceszínházban mutatták be, majd egy évvel később Alföldi Róbert is meghívta a Nemzeti Színházba. Ettől kezdve a hazai teátrumok kapkodtak darabjaiért, legutóbb a Radnóti Színház mutatta be 10 című drámáját, óriási sikerrel. Most a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében érkezik a Katona József Színház színpadára a Színikritikusok Díjával is elismert írása, a Vitéz Mihály. Az interjú első részében a darab kalandos útjáról mesélt nekünk, Székely Csabával beszélgettünk.

A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében a Katonában mutatják be a Vitéz Mihály című darabodat, aminek azért elég kalandos az útja idáig. Mesélsz erről?

Sok évvel ezelőtt a szombathelyi Weöres Sándor színház kiírt egy pályázatot a névadójuk születésének 100. évfordulójára, és abban Weöres Sándor végrendeletére kellett rímelni: olyan darabot kellett írni, amiben megjelenik az a gondolat, hogy akkor lesz itt jó világ, ha az emberek megértik, hogy nem kell őrülteket a vezetőinknek választani. Modern, aktuális gondolatok. Én éppen akkor Vitéz Mihállyal foglalkoztam, olvasgattam erről a középkori uralkodóról, akiről sokat tanítanak az iskolában, Romániában. Viszont azt, hogy az ő történetéből mennyi az igazság és mennyi a mítosz, azt nagyon nehéz megfejteni. Ő a legnépszerűbb román történelmi figura, lényegében mindent lehet róla tudni, de mégis ellentmondásos személyiség. Azt például senki nem magyarázza el, hogy hogy lehetett az, hogy a székelyek mellette harcoltak a magyar nemesek ellen. Engem ez érdekelt, hogy hogy tudta egymás ellen fordítani őket, elkezdtem utánajárni. Akkor jelent meg a pályázat, ami éppen kapóra jött, gondoltam, ha úgyis ezzel a témával foglalkozom, akkor mi lenne, ha írnék egy történelmi drámát. Így született meg a darab.

Amit be is mutattak Szombathelyen.

Igen, Béres Attila rendezésében.

Hogy került Romániában is színpadra?

Teltek múltak az évek. Otthon is volt kísérlet a bemutatására, de az meghiúsult. Aztán tavaly volt Romániában a centenárium éve, amikor az egész országban a modern Románia létrejöttének 100 éves évfordulóját ünnepelték. Ennek alkalmából sok intézmény programokkal készült. Marosvásárhelyen működik a 3G Színház, amit Ándi Gherghe vezet, amiben én is társ vagyok. Gondolkodtunk azon, hogy hogyan lehetne erre az évfordulóval valami olyat csinálni, ami nem a történelmet dicsőíti, nem az aktuális hatalom mítoszteremtő diskurzusának felel meg, sőt, nem felel meg senki szájízének, hanem elmondja, hogy mi mit gondolunk. A történelemről úgy általában, meg Marosvásárhely sajátosságaiból kifolyólag az egész nemzetiségi együttélésről. Eszembe jutott, hogy van ez a darabom, ami megfelelne ennek a témának.

Kellett változtatni rajta?

Igen. Szombathelyen ezt sok színésszel valósították meg, szinte a teljes társulat szerepelt, de a 3G egy független színház, ezért átírtam 11 színészre, rövidítettem, és egyszerűsítettem is a történetet. Nem volt egyszerű dolgunk, mert ahhoz hogy megszülethessen Marosvásárhelyen is ez az előadás, ahhoz kellett egy helyszín, ahol lehet próbálni és be lehet mutatni.

Valószínűleg a téma miatt, talán azért is mert független kezdeményezés, sok intézmény elzárkózott a bemutató elől. Ándi Gherghe eredeti ötlete szerintem isteni volt: a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban van két társulat, egy román és egy magyar, akik még soha nem játszottak együtt. Ez a darab tökéletes lehetőség lett volna arra, hogy együtt dolgozzanak, hiszen vannak jelenetek, amiben románok szerepelnek, vannak magyar részek, és persze közösek is. Ezt nagyon jól össze lehetett volna hozni a két társulattal, akik egyébként egy épületben működnek, megosztják ugyanazokat a színpadokat, mégsem dolgoztak még együtt. Ezt az ötletet nem fogadták el. Több helyen próbálkoztunk még, végül találtunk játszóhelyet, de ezzel már annyira elment az idő, hogy próbálni alig 3 hét maradt. Hatalmas anyagról van szó, több, mint két órás, sok szereplővel. Ilyen körülmények között mutattuk be a Vitéz Mihályt Romániában, amiről értesültek valahogy a Budapesti Tavaszi Fesztivál szervezői, akik úgy gondolták egy nagyon kedves gesztussal, hogy akkor meghívják ezt az előadást a fesztiválra. Így került ide.

Akkor az, hogy kalandos útja van, nem is fejezi ki igazán, hogy mennyi feszültséggel járt a bemutatása.

Sok minden kiderült közben arról például, hogy az ember hol él. Mondok egy példát: van Marosvásárhelyen egy színi egyetem, annak van egy színpada, mint ahogy itt is van Pesten az Ódry, azt Stúdiószínpadnak hívják. Ideális lett volna a darab bemutatására, az egyetem vezetősége mégis elzárkózott ez elől. Mivel ki szokták adni a helyet, ezért arra gondoltunk, hogy akkor kibéreljük mi is, megoldjuk így. Valami teljesen ostoba indokkal ezt is elutasították, azt mondták, hogy akkor éppen foglalt a terem, közben ez nem volt igaz. Azt is mondta az egyetem rektora, hogy a művészeti tanács döntött úgy, hogy ennek az előadásnak a bemutatását nem támogatja. Utána érdeklődtem, hogy miért, és akkor kiderült, hogy nem is volt gyűlés, egyszerűen a rektor önhatalmúlag azt mondta, hogy nem, csak ráfogta a művészeti tanácsra, még csak fel sem vállalta, hogy ez az ő döntése.

Mi van ebben a darabban, ami ennyire megbolygatja az embereket?

Az, hogy nem egy óda a román hőshöz, hanem úgy mutatja be, mint egy embert, aki alulról jön, nagyon magasra jut, manipulál, hazudik, de közben meg jó fej is, mert ha nem lenne az, akkor nem szeretnék a szövetségei, barátai. Összetett figura, és nem az, aki fellép az emelvényre, és azt mondja, hogy katonák utánam, és akkor az emberek hazafias érzelemből nekibuzdulva követik, hanem azt mondja, hogy akartok zsákmányt? Akartok pénzt? Akkor gyertek velem, mert adok nektek. Vagy a székelyeknek azt mondja: a Báthoryak megfosztottak titeket minden jogotoktól, ha lenne valaki, aki visszaadná ezeket nektek, akkor azt a valakit ti követnétek? Persze. Még a Báthoryak ellen is? A magyarok ellen is? Hát, ha visszakapnánk a jogainkat, persze. Én visszaadom nektek, gyertek. Közben meg nem adja vissza nekik, hamisít egy szabadságlevelet, amivel elhiteti a székelyekkel, hogy minden jogot visszakaptak…

Ismerték azt, ahogyan én dolgozom, elég kendőzetlenül fogalmazok, nem szoktam dicsőítő szövegeket írni, amit el lehet adni turisztikai programanyagként.

Milyen volt a visszhang a bemutató után?

Érdekes ez is. Végül a Maros Művészegyüttes székhelyén mutattuk be, ami sajnos elég félreeső helyen van, és mivel elsősorban táncelőadásoknak ad otthont, az emberek nincsenek hozzászokva, hogy ott színházi bemutatók legyenek. Ezért nagyon nehéz oda közönséget kivinni, de aki eljön, az nagyon jól érzi magát, rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk. Azok viszont, akik nem látták az előadást, csak a plakátját… abból nagy botrány lett.

Mi miatt? Mi van rajta?

Egy Románia alakú flekken sül egy grill rácson. Egy román politikus, aki ráadásul a román kulturális bizottság tagja, sétált Marosvásárhelyen, meglátta a plakátot, lefényképezte és egy dühös szöveggel posztolta a saját Facebook oldalára. A plakáton ott van nagyban az én nevem, amit ő úgy fordított le, hogy lám a magyar, aki gúnyt űz Romániából, és szeretné égő tűzön megsütni… erre felgerjedtek a nacionalista indulatok, hogy a magyarokkal mindig csak baj van, és természetesen azonnal átvette a helyi sajtó, és végül az országos is. Az egyik televíziós műsorban bemutatták a plakátot, mellette egy felbujtó szöveggel, és be lehetett telefonálni, el lehetett mondani, hogy ez a románellenes drámaíró bujtogatja az embereket, mi próbálunk békésen élni, de ezekkel nem lehet, mert jönnek ezekkel az ellenséges szövegekkel, meg hogy Vitéz Mihály, a történelmi hős ócska kereskedőnek van bemutatva. Na, most az történelmi tény, hogy kereskedő volt: marhákat és drágaköveket adott el. Azt hogy ócska, már ők tették oda. Ez ilyen formában nagyon manipulatív. Persze én is kaptam egy csomó fenyegető üzenetet.

Közben az előadást békésen, jókedvűen bemutattuk, és aki látta, mindenki pozitív visszajelzést adott. Az sem könnyítette meg a helyzetet, hogy a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház például teljesen elhatárolódott ettől az egésztől, elítélte azokat az előadásokat, amelyek etnikai ellentéteket fűtenek. Mintha ez a darab ilyen lenne. Ezzel lényegében odadobtak bennünket a nacionalistáknak, a felbőszült román szélsőséges hadaknak… Volt folytatás is. A sepsiszentgyörgyi román színháznak írtam egy darabot, amit bemutattak december elsején, és abban is van román történelem. Ekkorra a Vitéz Mihály történet már megalapozta a hangulatot, ami miatt emberek tüntetni mentek a színházhoz, ellenem, a románellenes drámaíró ellen… sőt, nem csak tüntettek, hanem engem kerestek személy szerint, tulajdonképpen lincshangulat volt. Kiszállt a csendőrség, és szépen kitessékelte őket a színházból.

Ezt hogy lehet lekezelni?

Nagyon durva hangulat volt a tavalyi év végén, október-november-decemberben. A szolidaritás teljes hiányát tapasztaltam, senki nem szólt, hogy ez nem így van, legalább nézzétek meg a darabokat. Nem tudom, hogy mit lehetett volna csinálni, de a hallgatásnál talán többet. Magyarországon a darab egyébként mást jelent, olyan, mintha egy Shakespeare királydrámát látna az ember, csak éppen mai verzióban.

Nekünk nincs kötődésünk Vitéz Mihályhoz, valószínűleg azért.

Igen.

Ez a hangulat a jövőbeni munkáidat hogyan érinti?

Vannak színházak, akik most már nem mernek meghívni a botrányok miatt, kialakult az a tévhit, hogy baj van velem. Féltik ettől a társulatukat, a közönségüket, nem szeretnék magukra haragítani őket, és emiatt tesznek egy lépést hátra. Ez persze el fog ülni, két év múlva senki nem fog emlékezni a botrányokra, de most egyelőre van egy óvatos üresség, nincs romániai felkérésem, semmi…

Folytatása következik…