„Nem szabad elhallgatni, hogy mi történt, emlékezni kell” – interjú Karácsony Gergellyel

Még csak most kezdi a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karán az ötödévet színész hallgatóként, de már tavaly felhívta magára a nézők figyelmét Aljosa szerepében a Nagy Márk rendezte Karamazov fivérek című előadásban. A következő bemutatójának ismét a Spirit Színház ad otthont, amely egy monodráma lesz, amely Rudolf Höss, az auschwitzi haláltábor vezetőjének szemszögéből láttatja a második világháború borzalmait. A darab mondanivalójáról, a kaposvári tapasztalatairól és az évadban rá váró feladatokról beszélgettünk Karácsony Gergellyel.

Mikor döntötted el, hogy színész szeretnél lenni?

9 évesen. Édesapám ügyelő a Győri Nemzeti Színházban. Ott ültem mellette éppen a pultban, amikor Ács János odajött hozzám, és megkérdezte, hogy nincs-e kedvem statisztálni a Lear királyban, azt próbálták éppen. 20 percig kellett mozdulatlanul feküdnöm, ez volt a feladat, de akkor döntöttem el, hogy én ezzel akarok foglalkozni, egészen addig nem érdekelt a színészet. Az elején is főleg amiatt, mert élveztem, hogy egy-két órát kihagyhatok a suliban, hogy mehetek helyettük a próbákra. Aztán kaptam a kisebb-nagyobb lehetőségeket Győrben, elkezdtem járni az ottani stúdióra, amit Kszel Attila vezetett, és igazából onnantól eldőlt, a következő már az egyetemi felvételi volt.

Mármint a Színmű?

Egyszerre felvételiztem a Színműre és Kaposvárra is, Pesten az első rostán kiestem, de Kaposvárra felvettek.

Nem bánod, hogy Kaposvár lett végül? Nem gondoltál arra, hogy újra nekifutsz?

Sok mindent kaptam, amit Pesten nem kaptam volna, persze tudom, hogy ez fordítva is igaz. Megerősített ez az időszak. Mi egy kísérleti osztály voltunk, duális képzést akartak kipróbálni rajtunk, ami miatt kéthetente költöztünk Kaposvárról Székesfehérvárra, majd vissza… Ez másfél év után megszűnt, a Nemzetiben kaptunk helyet. Onnantól az óráink nagy része itt volt Pesten. A rengeteg utazás, az összezártság, de főleg az, hogy az osztállyal közösen kellett különböző nehéz szituációkban megtalálni a megoldást, nagyon összekovácsolt minket. Emiatt nem bántam meg, hogy végül Kaposvár lett, azt érzem, hogy nem jártam vele rosszul (mosolyog).

Dolgoztatok a Színműsökkel együtt, az milyen tapasztalat volt?

Igen, tavaly Bagossy László rendező osztályával Moliére-eket csináltunk. Folyamatosan jártak be hozzánk a Színműs tanárok, hogy hol tart a próbafolyamat, és bár a fő cél az volt, hogy az ottani rendező hallgatókat segítsék, minket is instruáltak, azt hiszem, hogy ez is előrelendített valamilyen formában. Más a képzés, de szerintem ez nem az intézményen múlik, nem az számít, hogy a Színmű vagy Kaposvár, hanem az, hogy az osztályvezető tanár mit tart fontosnak átadni.

Cserhalminak mi a fontos?

A gondolat és a tiszta beszéd. Ez volt a két legfontosabb, hogy tanuljunk meg helyesen magyarul beszélni, és hogy legyünk tisztában minden egyes kimondott szó mögött a gondolattal, értsük, hogy mit jelent. Én ezt a fajta színészetet, amikor a gondolatiságra kell ráfeküdni, jobban szeretem, meg jobban le is köt. Amikor ezt elkezdtük Gyurival boncolgatni, akkor én pont egy kicsit elveszettnek éreztem magam, rengeteg volt az információ, amik között nem találtam a kapaszkodókat. Ezzel a gondolatisággal való foglalkozás lendített át a megtorpanáson. Megküzdöttem vele, de közben jó érzés is volt így dolgozni, nagyon sokat fejlődtem tőle.

Tavaly kezdtél el a Spiritben játszani, hogy kerültél oda?

Nagy Márk szólt, hogy csinálna egy Karamazov bemutatót, ahol szeretné, hogy eljátszam Aljosát, amihez a Spiritben kapott helyet. Annak ellenére, hogy csak két évvel járt felettem Kaposváron, mindig elkerültük egymást a rengeteg utazás miatt, így igazából egy vizsgafilmnél dolgoztunk együtt először, amit Füzes Dani forgatott a Metropolitan Egyetemen.

Perjés János tavasszal megkérdezte, hogy nincs-e valami olyan anyagom, amit a Kamarateremben meg lehetne csinálni. Akkor jött szóba a 152 lépés Auschwitz felé, amit most fogunk bemutatni. Lesz több premierem is a Spiritben ebben az évadban. Bassaniot játszom majd A velencei kalmárban, A Soha nem szerettelekben pedig egy anya-fiú kapcsolatot fogunk boncolgatni Nagyváradi Erzsébettel. Azt terveztem, hogy szabadúszom majd, de jöttek sorra az izgalmas feladatok, így végül az ötödéves gyakorlati évet a Spiritben töltöm. 

Milyen volt a Karamazov próbafolyamata? Egy elég veretes anyagról van szó.

Rengeteget beszélgettünk Márkkal arról, hogy mi a célja az egésszel. Ő is elemző típus, ami nem állt távol attól, amit az egyetemen Cserhalmitól tanultunk. Folyamatosan visszacsatolt, hogy hol tartunk, merre haladunk, és ez nagyon hasznos volt. Egy kicsit kiszakadtam ezzel a munkával az egyetemi közegből, úgy alkothattunk, hogy nem volt tanár, aki bejárt volna, nagyon nagy szabadság volt ez. Márkkal megtaláltuk az összhangot.

Ő rendezi a monodrámádat is, ami szintén egy borzasztó nehéz anyag. Miért akartál ezzel foglalkozni?

Tavaly év elején volt két hónap, amikor nem volt feladatom az egyetemen, és akkor beszéltük meg Cserhalmival, hogy megpróbálkozom egy monodrámával. Az nem volt tervben, hogy be is mutatjuk, de két hónapot akartunk dolgozni rajta, hogy ettől is fejlődjek. Keresgéltem az anyagok között, és a kezembe került a Mesterségem a halál című regény, ami nagyon megfogott. Sokféle szempont volt előttem, például az, hogy nem akarok olyan monodrámát csinálni, amihez középkorúnak kellene lenni…és akkor jött egy olyan történet, amiben kamaszkortól indulunk és egészen eljutunk a főszereplő 47 éves koráig. Ebből én meghúztam egy anyagot, ami ugyan elég epikus lett, de ahhoz jó volt, hogy tanuljak belőle Gyurival.

Amikor János megkérdezte, hogy nem akarok-e valamit csinálni a Kamarában, addigra én már nagyon benne voltam ebben az anyagban…elkezdtem utánajárni, minél több történelmi hivatkozást akartam magamba szívni a történet kapcsán, egyre jobban érdekelt a mondanivalója, az az út, amit be lehet járni vele. Márkkal már akkor beszélgettünk erről, amikor még Gyurival dolgoztam rajta, inspirálta az egész dráma, így amikor szóba került, hogy a Spiritben lenne helye, akkor örömmel elvállata, hogy megrendezi. Így kezdtünk el dolgozni az anyagot.

Közel 35 évről van szó, amiben rengeteg téma adja magát. Mit akartatok ebből kiemelni?

Nagyon fontos volt, hogy a körülményeket megmutassuk, hogy ez a kisgyerek hogy jutott el az első világháborún keresztül, a gazdasági válságon át az ideológia kiteljesedésében odáig, hogy elkezdje vezetni az auschwitzi haláltábort. Meg akarjuk mutatni, hogy hogyan működött  az agymosás, hogy hogy tud valaki olyan szituációba kerülni, ahol egyre jobban elveszti az emberségét. Nagyon érdekes dolgokat találtunk, amikor megnéztük, hogy mik voltak azok a körülmények, amik befolyásolták az akkori német fiatalokat.

Hogy lehet ezt színpadra tenni?

Valóban egy nagyon sűrű anyag, az 1913-tól 1947-ig terjedő időszakot dolgozzuk fel 105 percben. Két síkja van a darabnak, a jelen a ’45-46-os bírósági beszélgetéseket és Rudolf Höss emlékiratainak ide vonatkozó részeit dolgozza fel úgy, mintha a pszichológusával beszélne a börtönben. Emellett vannak visszaemlékezések. Tulajdonképpen folyamatosan ugrálunk a jelen és a múlt között. Úgy találtuk ki, hogy a történet során Höss saját magával beszélgessen egy bíró figuráján keresztül, ezért mindketten az én hangomon fognak megszólalni. Az embert akartuk szembe állítani azzal az embertelen valamivel, amivé lett. A múltban játszódó jelenetek meglehetősen groteszkek lettek, szélsőséges jellemábrázolást használtunk bennük, én jelenítem meg azokat a szereplőket is, akik hatással voltak rá gyerekként vagy fiatal felnőttként.

Kemény anyag nagyon. Most már egybe megyünk vele, és érezzük Márkkal mindketten, hogy lelkileg megvisel minket. Tegnap beszélgettünk arról, hogy talán ki kellene húzni egy-két olyan dolgok, amik a brutalitásról beszélnek. Végül arra jutottunk, hogy azzal sokkal inkább megsértenénk a történelmet és az áldozatokat, hogy ha nem mutatjuk meg azt, hogy ez az egész ideológia meddig fajult el. Azt gondoljuk, hogy el kell hangoznia, hogy mennyire messzire mentek el a náci Németországban, hogy hogyan bántak a foglyokkal Auschwitzban. Ez nyilván megviseli az ember lelkét, de nagyon törekszünk arra, hogy senkit se bántsunk meg vele.

Ti jegyzitek Márkkal a szövegkönyvet is, meddig dolgoztatok rajta?

Körülbelül két hónap volt csak az, hogy a lehető legérthetőbben és pontosabban sűrítsük bele a példányba, amiről beszélni akarunk. Persze ezt egy hosszú kutatómunka előzte meg. Fontos volt, hogy ne csak adatokat közöljünk, meg akartuk mutatni, hogy milyen köntösben kapták meg az egész borzalom mögötti ideológiát. Az is célunk volt, hogy ne az áldozat-aspektusból vizsgáljuk a történteket, azzal akartunk foglalkozni, hogy egy átlagos ember hogy válhat a náci gépezet végrehajtó parancsnokává. Nagyon sajátos anyag jött létre, bízom benne, hogy a nézők is érezni fogják ezt.

Mondod, hogy megvisel, játék közben is?

A színpadon egyre kevésbé, de amikor leülök utána a megbeszélésre, akkor azért érzem, hogy erősen hat rám az anyag. Tegnap volt a legdurvább számomra is és Márk számára is, nem véletlenül gondolkodtunk el azon, hogy meghúzzuk-e, de az meg hazugság lenne. Nem szabad elhallgatni, hogy mi történt, emlékezni kell. Ha elfelejtjük, hogy annak az agymosásnak mi lett az eredménye, akkor bármikor újra bekövetkezhet a tragédia.

Hétfőn bemutató, van még feladat vele?

Csiszolgatjuk. Én folyamatosan szövegezek, hogy minden gondolat minél részletesebben át tudjon menni, Márk meg azon dolgozik, hogy a váltásokhoz és a szituációkhoz a lehető legjobb tempót találjuk meg, hogy még véletlenül se csúszunk át a groteszkből valami ízléstelen dologba. Fontos, hogy pontosan értsék az emberek.

Korábban mondtad, hogy a szabadúszásban gondolkodtál. Miért döntöttél végül a Spirit mellett? Döntés volt egyáltalán?

Abszolút az volt. Az osztályunk lehetőséget kapott arra, hogy a Pesti Magyar Színházban helyezkedjen el, nyolcan például oda is mentek. Én viszont azt éreztem, hogy valamilyen más úton akarok elindulni, mert tudtam, hogy ott lekötnének az egész évadra, nem lenne lehetőségem mást is kipróbálni. Nagyon keresem a helyemet, hogy mi az a közeg, amiben a legjobban fel tudok oldódni, és ahol a legtöbbet ki tudom hozni magamból. A Márkkal való találkozás ilyen, el tudunk mélyülni bizonyos témákban. Ezeket a lehetőségeket keresem, és a szabadúszás ilyen, mivel rengeteg emberrel lehet találkozni, rengeteget lehet tanulni belőle, nincs bennem az a megfelelési kényszer, amire egyébként hajlamos vagyok… hogy egy embernek, legyen az tanár, igazgató vagy rendező, akarjak folyamatosan bizonyítani.

A Spirit akkor egy jó helyszín ehhez, mivel nagyon sok a vendégalkotó.

Igen, emiatt is tetszett meg a lehetőség. Több bemutatóm lesz ott idén, mégsem fogok sűrűn találkozni ugyanazokkal az emberekkel. Nagyon jó érzés az is, hogy szabad kezet kaptunk a 152 lépésnél, hagyták, hogy a magunk módján alkossunk, felszabadító ez a bizalom.

Muszáj megkérdeznem, sosem merült fel benned, hogy megváltoztasd a neved?

Tudtam, hogy ez előkerül (nevet). Nem! Hiába nagy a család, ketten vagyunk csak, akik majd tovább visszük ezt a nevet. Nekem és édesapámnak is fontos ez a név. A karácsony egyébként is a szeretet ünnepe, szerintem nagyon szép és büszke is vagyok rá. Édesanyám 14 éves korában eldöntötte, hogy a fiának Gergely lesz a neve. Egyikőjüket sem akarom megsérteni, hiszen nekik van a legtöbb joguk ahhoz, hogy akit megteremtettek, annak nevet adjanak. Miért venném ezt el tőlük…

Kiemelt kép: Karácsony Gergely (Fotó: Spirit Színház)