„Nem hiszek a mondanivalókban, a kérdésekben hiszek” – Interjú Szikszai Rémusszal

Szikszai Rémusz nevét a fővárosi és vidéki színházak nézői is jól ismerik, hiszen megannyi darabot vitt már sikerre. A tatabányai Jászai Mari Színházban 2015 óta számít házi rendezőnek, idén két előadást is színpadra állított: évad elején a Teljesen idegenek, márciusban pedig az Illatszertár történetét ismerhettük meg az ő víziójában. A teátrumhoz és a társulathoz fűződő viszonyáról, valamint a két új bemutatóról ültünk le beszélgetni vele.   

2015 óta rendezel a tatabányai Jászai Mari Színházban, szinte nem volt olyan évad, amikor nem dolgoztál velük. Mondhatjuk, hogy hazajársz?

Mindenképpen! Szeretek ott lenni, minden munkám más volt, de mivel ilyen sokat dolgoztunk már együtt, ismerős számomra a társaság, hazajárok, mondhatni. Ráadásul szerintem az ország egyik legjobb társulata, amely az elmúlt években sokat erősödött, ezt én magam is tapasztalom. Pontosan látom, hogy évről évre merre tartanak együtt és külön-külön is. Amikor Rodrigo (Crespo Rodrigo, a tatabányai Jászai Mari Színház igazgatója – A szerk.) felkér egy rendezésre, a döntést mindig megelőzi egy gondolkodás a csapatról is és a darabról is. Az előző munkám például olyan volt, hogy a szerepeket direkt „keresztbe osztottam”, vagyis a színészek karakterüktől, habitusuktól eltérő feladatot kaptak, olyat, amit más nem biztos, hogy rájuk osztott volna.

Egy vidéki színháznál a legtöbb előadást egy évadnál tovább nem játsszák, nagy ritkán fut át a következő szezonra. Mégis van két olyan darab (Kutyaharapás, Macbeth), amely tovább élt a Szkéné Színházban. Ezeket így is terveztétek?

Sajnos valóban így van, vidéken nehezen tud évekig futni egy-egy előadás. Az én esetemben az az érdekes, hogy az első ottani rendezésem a Tartuffe volt, amely a stúdiószínpadon közel 70 előadást élt meg, ez vidéken bárhol ritkaságszámba megy. Évekig játszottuk nagy sikerrel, egy idő után bérlet nélkül, különböző fesztiválokra is eljutottunk bele, a közönség is nagyon szerette. Talán tudott volna még egy évig is menni, gyakorlatilag azért kellett levenni, mert az egyik szereplő kisbabát várt, vagyis örömteli oka volt a búcsúnak. A következő bemutatóm Az imposztor volt, azt már nagyszínpadon mutattuk be. Tatabányán tizenegy bérlet van, ez azt jelenti, hogy ennyi vagy kicsivel több előadást tudnak játszani egy-egy darabból nagyszínpadon. Ekkor tapasztaltam meg először, hogy milyen az, amikor idő előtt kell levenni egy darabot. Ez nagyon rossz érzés. Aki dolgozott színházban, az tudja, milyen kevés ez. Azt gondoltam akkor, hogy az lehetetlen, hogy a következő előadásom is erre a sorsra jusson, ezért jutott eszembe a koprodukció ötlete, így már benne volt a tervben a folytatás. A Macbeth végül 45 előadást élt meg, és talán a mai napig menne, ha nem jött volna közbe a koronavírus. A Kutyaharapást viszont most is játsszuk még a Szkénében, ott túl vagyunk a 80. előadáson is.

Ha már Kutyaharapás: Székely Csaba és Martin McDonagh sem ismeretlen számodra. Székelyt a magyar McDonagh-nak is szokták hívni, te érzel bennük hasonlóságot?

Mindig be akarjuk skatulyázni az embereket, keresünk nekik egy dobozt, amibe bele tudjuk helyezni őket. Kétségkívül ez a skatulya igen rangos – bár nem tudom, hogy Csaba mennyire örül neki –, ahogy az is, hogy a Bánya-trilógiája miatt könnyedén vonhatnánk párhuzamot a két szerző között. De Csaba munkássága szerintem ennél jóval több réteggel bír. Amikor berobbant a köztudatba, gyorsan kellett neki is egy doboz, amibe belerakhatták, de egyáltalán nincs szüksége erre. Mindkét szerző fantasztikus a maga módján.

Az évad elején mutatták be Tatabányán a Teljesen idegeneket. Mára bebizonyosodott, hogy a történet filmvásznon és színpadon egyaránt működik. Mivel tud többet adni a színházi előadás?

Nem úgy mondanám, hogy többet ad, hanem hogy mást. A film teljesen más eszközökkel dolgozik, az egy másik nyelv. Egy baráti vacsoráról tudsz úgy filmet forgatni, hogy az asztal közepére helyezed a kamerát, és ráközelítesz az adott személyre, azt mutatva, amit láttatni akarsz. A szöveg viszont mindkét műfajra alkalmas, az, hogy hova helyezzük a hangsúlyt, hogy miről szóljon, már értelmezés kérdése. A színház nem tud versenyre kelni a filmmel, ahogy a film sem a színházzal. Az egyik egy jelen idejű dolog, a másiknál pedig a tizenkettő felvételből tudod kiválasztani a legjobbat.

Neked miről szól a történet?

A saját generációm problémáit akartam megvizsgálni, górcső alá helyezni benne. A közvetlen környezetemben is láttam már házasságokat tönkre menni, boldog kapcsolatokat elsatnyulni. A middle life crisis az életünk része, a film is erről és ennek a különböző variánsairól szól. Mindenkit más kérdések izgatnak. Hogyan nézünk szembe a hazugságainkkal? Mitől és miért jönnek létre kompromisszumok? Mi alapján ítélünk el másokat, mitől alakul ki bennünk a „más szemében a szálkát, a sajátomban a gerendát se” – gondolkodás? Miért vagyunk előítéletesek? Engem ezek foglalkoztattak, erre próbáltam választ találni.

A következő bemutatóra most márciusban került sor. Az Illatszertár László Miklós legnépszerűbb darabja – 1937 óta világszerte játsszák, több amerikai filmfeldolgozás, musical is készült belőle, itthon is több fővárosi és vidéki teátrum műsorra tűzi még ma is. Mi a darab sikerének a titka?

Az, hogy jól van megírva. Pont mind egy Molnár Ferenc-dráma. László Miklósra egydarabos szerzőként tekintünk, mert 1937-ben Magyarországról Amerikába költözött. Ott már forgatókönyvíróként dolgozott, az írói vénája tehát nem szűnt meg, kamatoztatta a tehetségét. A magyar drámairodalom mégis sokat veszített vele. Az Illatszertár – ha mondhatok ilyet – brutálisan jól megírt darab, egy igazi gyöngyszem.

Egészen más típusú darabokat szoktál rendezni, legalábbis nekem ez ugrott be elsőként, amikor láttam. Miért éppen erre esett a választásod?

Azelőtt egyik Illatszertár előadást sem láttam. A darabválasztásnál fontos szempont volt a műfaj: a vígjáték. Egy vidéki színház repertoárjának a teljes palettát le kell fednie: musicaltől kezdve a Három nővérig mindent játszanak. A koronavírus miatt több előadást is át kellett hozni az idei évadra, ennek a többsége komolyabb hangvételű, fajsúlyos darab (A revizor, Közellenség), így szükség volt egy vidámabb hangvételűre is. Vígjátékot eddig még nem rendeztem, legalábbis ilyen jellegűt nem, kíváncsi voltam, hogyan lehet ezt a zsánert megvalósítani. Minden darabnál tanulni próbál az ember, nekem is éppen emiatt volt izgalmas. Ez egy vizsgahelyzet volt számomra is, hogy mennyit tudok a szakmáról. De egyáltalán nem bántam meg, különben lehet, soha nem találkoztam volna ezzel a történettel.

Habár valóban vígjáték, azért drámai helyzetek is akadnak benne bőven, ráadásul a befejezés sem igazán happy end, nem lehetünk tanúi a boldogság beteljesülésének, inkább csak egyfajta reményt ad.

Nem is biztos, hogy van boldog befejezés.

Mi a mondanivalója így, ilyen formában ennek a darabnak?

Nem hiszek a mondanivalókban, a kérdésekben hiszek. Ebben az esetben az az érdekes, hogy mennyire stimmelnek a vágyaink, álmaink és elvágyódásaink a valósággal, és mi történik akkor, amikor ez a kettő összemosódik, vagy találkozik? Amikor kihúzzák az ember lába alól a talajt, és arra ébred, hogy 50 éves korában a felesége megcsalja, ráadásul a szerető a közvetlen környezetében él. A cselekmény időpontja is érdekes: túl vagyunk az I. világháborún és a gazdasági világválságon, de mi mai fejjel visszatekintve tudjuk, hogy már kopogtat a II. világháború, csak egy percre van, hogy meghozzák a zsidótörvényeket. Az úgy nevezett „boldog békeidők” egyáltalán nem voltak nosztalgikus, rózsaszín, felhőtlen idők.

Mint annyi mindennek az utóbbi időben, ennek az előadásnak is kicsit mostoha sors jutott. A bemutató hétvégéjén a pénteki premiert még meg tudtáok tartani, a másnapi viszont betegség miatt elmaradt. Arról már több interjúban is szó esett, hogyan éli meg ezt egy színész, de hogyan éli meg a rendező?

Nagyon nehezen. Már a próbafolyamat elején elvesztettünk 1-2 hetet a Covid miatt, ezért utána rohamtempóban kellett dolgoznunk. Minden egyes nap teszteltek mindenkit, azonban csütörtökön az egyik kisebb szerepet játszó színész beteg lett, szerencsére az ő helyére még be tudott ugrani Király Attila, megmentve ezzel a bemutatót. Másnapra viszont többen is pozitív tesztet produkáltak, a főbb szerepeket játszó színészek, őket nem lehetett pótolni. Az ilyen helyzeteket mindenki rosszul éli meg, főleg, hogy a péntek esti előadás hatalmas siker volt. Ahhoz tudnám ezt hasonlítani, amikor a fociban az első félidőben vezetsz 3-0-ra, majd mikor visszamennél a pályára, lefújják a meccset. Már túlesett mindenki a premier miatti drukkon, másfajta lendülettel vágtak volna bele a második előadásba, ehelyett otthon ülnek és várják, mikor lesz újra lehetőségük játszani. Ehhez az is hozzájárul, hogy a sokadik fázisánál járunk a vírusnak, már nem ismeretlen ez a helyzet, kicsit már belefásultunk, elfogadtuk, hogy ez van, de már jó lenne túl lenni rajta, hogy normális körülmények között tudjunk dolgozni, kiszolgálni a közönséget.

Bízzunk benne, hogy így lesz. Végezetül annyit árulj el: visszatérsz jövőre is Tatabányára?

Az biztos, hogy lesz jövőre is közös munkánk, de hogy mi, azt én magam sem tudom. Egyelőre a keresési fázisban vagyok, sokat kell olvasnom addig, hogy ez kiderüljön! (nevet)

Kiemelt kép: Szikszai Rémusz (Fotó: 168óra.hu)