„Nem hazudom felhőtlennek az életemet” – Sztárstaféta Varga Izabellával

A Barátok közt című sorozat indulása óta Balogh Nórát alakítja, szinte családtagnak számít a sorozat rajongóinak körében. A népszerű színésznővel, Varga Izabellával a sorozaton túli világáról beszélgettünk.

Rovatunk első alanya Ábrahám Edit volt, aki téged kérdezett: mihez kezdesz most, hogy lassan felnőnek a lányaid?

Értem a kérdést, de azért ez még odébb van, bár Anna nemrég nagykorú lett, a kisebbik, Sári még csak 13 éves. Tulajdonképpen az, hogy mit kezdek az én életemmel újra, már akkor felvetődött bennem, amikor ő is iskolás lett. Mert onnantól a reggel 8-tól délután 4-ig tartó időintervallum felszabadult az életemben. Mi elég rapszodikusan forgatunk, nem előre kiszámítható és tervezhető a beosztás, van, hogy hajnaltól késő estig kamera előtt állok, de előfordul olyan is, hogy teljesen szabad a napom. Ezt az esetenként felszabaduló időt szerettem volna hasznosan tölteni, kitalálni, hogy én, egyedül, hogyan fogok tudni érvényes lenni. Hosszú ideig ugyanis csak úgy tudtam elképzelni a napjaimat, hogy minden pillanat a gyerekeimről szól, köréjük szerveződik minden, teljes mértékben ők állnak a középpontban. Ez most sem változott, csak visszakerültem én magam is a képbe, ki kellett találnom újra, hogy Izaként mi vonz, mi az, ami erőt ad, mitől leszek boldog, mert ezeket menet közben elfelejtettem.

És mi az, ami neked erőt ad, amitől boldog leszel?

Először visszataláltam a sporthoz. Jólesett, hogy sokévnyi kihagyás után újra aktívan és tervszerűen tudtam sportolni. Aztán nagyon sok minden következett utána, mert rájöttem, hogy mindig is szerettem tanulni, a mások által sokszor rettegett tanulás nekem mindig is a hobbim volt, és tulajdonképpen annyi mindenre vagyok még kíváncsi a világból.

Több iskolába is jártál, mit tanultál?

Minden olyan dolog érdekelt, ahol gyerekekkel lehet foglalkozni. Szerettem volna elsajátítani a drámapedagógia eszközeit, amelyekkel a gyerekek színházi eszközökkel való nevelése a cél. Nagyon jó döntés volt, a képzés minden pillanatát élveztem, és tulajdonképpen akkor jöttem rá: a tanulás lesz a jövőben az énidőm. Nekem a vesszőparipám – legyen szó nemcsak gyerekről, felnőttről is – hogy hogyan hozzuk ki magunkból a maximumot, ezért amint megkaptam a drámatanári oklevelem, beiratkoztam az Akcióorientált Coaching Akadémiára, ahol szintén a dráma eszközeivel dolgoztunk, csak épp felnőttekre vonatkozó eszköztárat szerezhettem meg.

Ezek a fiókban vannak, vagy használod is őket?

Sokat forgatunk és nem előre kiszámítható időben, mindig az utolsó pillanatban tudjuk meg a jövő heti órarendet, ami ráadásul menet közben is változhat, így ez eléggé megnehezíti, hogy máshol is dolgozzunk. Imádtam dolgozni coach-ként és tartottam drámaórákat gyerekeknek is, de be kellett látnom, nem várhatom el, hogy mindenki hozzám, illetve a forgatási rendhez alkalmazkodjon. Tréningeket viszont gyakran tartok, azokat hónapokkal korábban lehet egyeztetni, így be tudom illeszteni a mindennapjaimba. Alapvetően nem az volt a vágyam, hogy elhagyjam a régi életemet és kezdjek egy újat, hanem az vezérelt, hogy megtartsam mindazt, amit szeretek, és mellé új kihívásokat keressek.  Ezek az új dolgok mind arra irányulnak, hogy szebbé, jobbá, könnyebbé, tartalmasabbá tudjam tenni elsősorban a saját, de a távolabbi környezetemben lévők életét is. Szeretnék jó hatással lenni az emberekre, tinédzser korom óta segítő akartam lenni, valahogy azt érzem, hogy nekem ezzel dolgom van. Ráadásul nagyon jól érzem magam minden egyes szituációban, amikor fejlesztéssel foglalkozom.

Feltölt?

Nagyon. A színészet egy fura dolog, az ember a testével – lelkével dolgozik, de nagyon komoly és szoros instrukciók alapján. Főleg a sorozatban van ez így: a rendező utasításait, elképzeléseit hajszálpontosan kell megvalósítanunk, hova megyünk, mikor ülünk le, hol fordulunk meg, melyik fénybe állunk… stb. Ez egy nagyon fegyelmezett munka és ezért nekem olyan másik dologra volt szükségem, amikor szabadabban létezhetek: az én gondolataim, elképzeléseim, érzéseim és szándékaim valósulhatnak meg. Ezt teljes mértékben megtaláltam a tréningekben, a drámapedagógiában, a coachingban. Azt gondolom, hogy ezekre egyszer mind szükségem lesz, még én sem látom, hogy mikor és hol, de addig is gyűjtőm a tudást, a tapasztalást. Újabb és újabb motivációt, tervet merítek belőlük, ezektől lesznek új céljaim, amikor valamelyik énemet megvalósíthatom, felfedezhetem, megújíthatom.

Kezdetektől vagy a sorozat tagja, kétszer voltál igazoltan távol, amikor a lányaid születtek. Nem volt még olyan pillanat, az elmúlt években, amikor belefáradtál a Nóraságba?

Nem. Nekünk ez nem úgy Barátok közt, mint amit a tv-ben látnak az emberek. Nem az 25 perc, ami lemegy adásban. Ez a közeg, ezek az emberek, ez olyan közösség, ahova jó tartozni, jó bemenni reggelente, álmosan, fáradtan is.

Beleszólhatsz a saját szereped alakulásába?

Nem, de ez nem is az én dolgom. Ez a forgatókönyvírók felségterülete és az a jó, ha minket is mindig meg tudnak lepni. Mi ugyanúgy kíváncsian várjuk a forgatókönyvet, mint a nézők. Ha olyan feladatot kapunk, ami izgalmas vagy felspanol bennünket, mi is lázba jövünk.

A férjed sikeres színházi rendező, a sorozat előtt többször dolgozatok együtt. Nem hiányzik a színház, a közös munka?

Aktuális a kérdés, mert most kezdek el újra nyitni az esti elfoglaltságok és a hosszabb programok felé. Gödöllőn a Léda című darabban vagyok címszereplő, a barokk színházban játsszuk, nagy sikere van. Készülök egy új bemutatóra is, ami a vírus miatt egyelőre csúszik. Zolival az utolsó közös munkánk egyike a Vérnász című előadás volt. A Roma Parlamentben adtuk elő, cigány nyelven. Az épület összes helyiségében játszottunk, a közönség pedig követett minket mindenhova. Elképesztő sikere volt, a tv felvétel Európa díjat kapott és Belgrádba, a BITEF-re is meghívták az előadást. 8 hónapos terhesen még játszottam, aztán nemsokára rá megszületett Anna.

A lányaid milyen beállítottságúak, érdekli őket a szereplés lehetősége?

Nem igazán. Az egyik legfontosabb feladatunknak mindig azt éreztük, hogy teljesen hétköznapi életet éljünk, ami szerintem elsősorban döntés kérdése. Hogy azt tanítjuk-e a gyereknek, hogy a hétköznapi élet gyönyörű, hogy a hétköznapok szépségei sokkal fontosabbak, mint egy csillogó világ hozadékai. Szerintem a lányaimnak nagyon erősek, kíváncsiak, nyitottak, karakánok. Nem vakította el őket az a közeg, amiben mi dolgozunk, a színészetben, a szereplésben ők nem látnak olyan extra nagy valamit, kiskorukban rendszeresen jöttek velem a forgatásokra, mi sem természetesebb számukra.

Nagyon intenzív az életed, hogy bírtad a tavaszi kényszerszünetet?

Nekünk minden olyan idő, amit együtt töltünk, jól telik. Én pont a szakdolgozatomat írtam, nem is tudom, hogy készült volna el, ha nincsen a leállás. Egy kutatást csináltam, azt hittem könnyebb lesz, a karantén alatt végig írtam. Tartalmas időszak volt, rengeteget beszélgettünk, rendeltünk egy futópadot, kitettük a teraszra, a friss levegőre, hogy a sport se maradjon ki az életünkből.

És lelkileg hogy viselted a helyzetet?

Bármennyire is optimista vagyok, nem kapott el a „nézzük pozitívan a dolgokat”, „hozzuk ki a maximumot a karanténból” láz. Számomra megrendítő volt ez az időszak, nem tudtam a jókedvet sem birtokolni, sem továbbadni. Nem is erőltettem, mert nem hiszek ebben. Nem az a jó szó, hogy pozitív vagyok, hanem az, hogy szabad. Ugyanúgy merek félni, merek haragudni, merek szomorú lenni. Nem hazudom felhőtlennek az életemet, nem gondolom, hogy a boldogság folytonossága lenne a titok. Inkább az, hogy a negatív dolgok is nagyon fontosak, így ezeket is mindig alaposan körbejárom és feltérképezem, rengeteg tanulok belőlük.

Kitől és mit kérdeznél a következő interjúban?

Tóth Ildikótól kérdezném: készült-e zakuszka az idén, s ha igen, kaphatunk-e egy üveggel?

Kiemelt kép: Varga Izabella (fotó: RTL Klub)