Nem bánok semmit sem! – kritika Jordán Adél és Bardóczy Attila sanzonestjéről

A pókasszony csókja. Annak idején a Tivoliban mutatták be itthon ezt a latin-amerikai diktatórikus rezsim egyik fegyintézetében játszódó musicalt. A cselekmény szerint a rendszer ellenségének tekintett, konokul hallgató, a napjait pedig többnyire a börtönpriccsén fal felé fordulva töltő, ciszhetero Valentin, valamint az övével ellentétes nemi identitású, abszolút apolitikus, inkább a régi filmek által nyújtott fantáziavilágba menekülő, kedvesen beszédes Molina közös cellában próbálja túlélni a mindennapokat, dacára annak, hogy kettejüknek egymásétól eltérő habitusa, kultúrája, elkötelezettsége van. Az egyik szereposztás alapján a darabban szimbolikusan jelen lévő Pókasszonyt az Edith Piafot is többször megformáló Vári Éva adta, míg Molinát a francia sanzonokhoz szintén sok szállal kötődő Bardóczy Attila keltette életre, s talán ennek is köszönhető, hogy az ő tolmácsolásukban a játékidő alatt felcsendülő énekszámok némelyikének sanzonisztikus, vagy legalábbis arra erősen emlékeztető lüktetése lett.

Amint egyébként a letisztulttól az egészen színpadias megoldásokig a sanzonoknak többféle előadásmódja megengedett, ugyanennyire szabadon értelmezhető próza szintjén is a Pókasszony csókjában előzőekben emlegetett Molina-szerep. Gyakran megesik, hogy a figurát annak alakítója a fentebb taglalt szélsőséges karakterjegyeknél fogva építi fel, a sztorit pedig szinte kizárólag az érzelmi tölteténél fogva ragadja meg. A nézőkre gyakorolt hatás felkeltése ilyenkor a legegyszerűbb, bár könnyen giccsbe is fordítható a történet ezzel a módszerrel. Bardóczy Attila Molinája ezzel szemben levetette, sőt, fel sem vette ezt a kissé egydimenziós jelleget, és fel-felsejlőn ironikus, okoskodásmentesen intellektuális, az érzelmességét pedig árnyaltan láttató, a túlzásoktól tartózkodó, mégis világosan követhető motivációjú karakterré lehetett. Bár könnyen azt lehet gondolni, hogy ilyen kondíciók mellett egy kizárólag emóciókban tobzódó színészi megközelítés jobban szolgálhatja a Molina halálában kicsúcsosodó, katartikus végkifejletet, azonban pontosan a Bardóczy-féle finomhangolt játékmód, és az ellenpontozásra való készség az, ami igazán legalizálni tudja a hatóerejét a musicalbéli figurában rejlő áldozatkészségnek. Az a tény, hogy a színművész a pátoszban is megtalálja a komikumot, ahogyan a vidám felszín alatt meg a tragikus jelleget, bizony a sanzonok világában is óriási hasznára lehet.

“Mondd, anya, hogyan létezik az, hogy a zene egyszerre sír is meg nevet is?” – kérdezte hajdan az édesanyját Norbert Glanzberg, a Padam, padam című, hazánkban is nagyon ismert Piaf-sláger későbbi zeneszerzője, aki a gyermekkorában felfedezett kettősséget a hivatkozott dalba szintén belevegyítette. Charles Aznavour, az örmény származású komponista és énekes ugyancsak talált anno a műfajban dualitásra utaló ízeket, ezért a popularitás és az emelkedettség egyidejű jelenlétére hívta fel a figyelmet, amikor arról beszélt, hogy a sanzon a kötészet és a tánczene között félúton helyezkedik el.

Edith Piafnak a fentebbi énekszáma, és Aznavournak több szerzeménye is mindig felhangzik Bardóczy Attila, Jordán Adél, valamint a zenei kíséretről gondoskodó Wagner-Puskás Péter közös sanzonestjén, amely A francia sanzon óriásai címen fut, és amellyel a közönség legutóbb a különböző kultúrák összekapcsolására különleges hangsúlyt fektető Csili Művelődési Központban találkozhatott. Jordán Adél, a Katona József Színház színművésznője az eddigi pályafutása során egyébként már több formációban énekelt, a sanzonok egyebek mellett a Budapest Klezmer Band koncertjein is előkerülnek az előadásában, ahol ő vendégként viszonylag gyakran szerepel. Sosem elégszik meg a felszín kapargatásával, a Henrik Ibsen-féle Hedda Gabler címszerepében például olyan nőalakot jelenített meg, akinek életre hívása rengeteg művészi energiát emészt fel, és aki arról ismerszik meg, hogy képtelen megfelelni a fojtogató társadalmi elvárásoknak, még ha a gonoszságot sugárzó, vagy annak ható indulatai közepette a maga módján próbálkozgat is ellene menni a szabadságvágyának, belesodródva mindenféle lelki anomáliába. Heddát szinte valamennyi tanulmány a világirodalom egyik legösszetettebb hősnőjének aposztrofálja, ezért az összes színésznő, aki bizalmat kap a karakter megformálására, mindenre elszánt módon ugrik fejest a szélsőségek ábrázolásának feladatába.

Jordán Adélnak azonban van egy hatalmas ütőkártyája. Amikor színpadon áll, felszínre tudja hozni magából a kislányosságot, a dívák auráját, a vampok férfiakat könyörtelenül kihasználó, számító nőkre jellemző tulajdonságát, ugyanakkor tetten érhető valami clown-szerűség is a kisugárzásában, ami meg arra predesztinálja, hogy a szabálytalanság, a tökéletlenség megmutatásához is legyen elég affinitása. Ezeket a skilleket a színésznő A francia sanzon óriásaiban szintén alkalmazza, pláne, hogy a koncerthez témában illeszkedő keretjáték társul, mely nemcsak a komplexitást segíti elő, de a néző is sok mindent megtudhat a Jordán Adél által játszott Edith Piaf, és a Bardóczy Attila felfogásában megjelenő Charles Aznavour merőben szokatlan kapcsolati dinamikájáról. Utóbbi színműésznek egyébként lassan már a teljes Aznavour-családról lesz valamilyen színpadi tapasztalata, hiszen annak idején az énekes-zeneszerző édesapját is megformálta az Urartu Örmény Nemzetiségi Színház produkciójában. Jordán Adél számára pedig arra teremt lehetőséget Fráter Zoltán dramaturgiai tevékenysége, melynek nyomán párbeszédek, illetve informatív mini-monológok is belekerültek a koncert anyagába, hogy az énekesi kvalitások mellett a prózista képességeinek úgyszintén teret adhasson a rapszodikus természetű Edith Piaf ábrázolásának vonatkozásában.

Nem lehet elmenni amellett sem, hogy a színésznő a teljes játékidő alatt arra használ fel bizonyos gesztus-szintű és mozgásnyelvi formulákat, hogy még szemléletesebben jelenítse meg a gondjaira bízott karaktert, mégsem merül ki szimpla utánzásban az alakítása, a saját művészi koncepcióit is láttatni engedi ugyanis a koncert-jellegű előadásban. Az, hogy a sanzonest Nagy Győri István úti helyszínén egy nézői hang Bardóczy Attilára, mint egészen jól játszó „fiúra” hivatkozott, arról adott picit vicces formát öltve tanúbizonyságot, hogy a színművésznek hitelt érdemlően sikerült az Edith Piafnál jóval fiatalabb Aznavour illúzióját megteremtenie, mint ahogyan Jordán Adél esetében sem merülhet fel senkiben kétség, hogy Piafként ne illetnék meg őt Charles Aznavour figurájával szemben bizonyos előjogok.

Annak idején léteztek a televízióban olyan esztrádműsorok, mint mondjuk amilyen a Rózsa György által vezetett Top-Show volt, és amikben több, egymással műfaji rokonságban lévő dal egyetlen összekapcsolt egységet mutatott. Ezekben az adásokban a sanzonok is szerephez jutottak, Bardóczy Attila például egyszer Für Anikóval közösen énekelt belőlük egy csokorra valót. Mivel a tévéképernyőkről mára már szinte eltűntek az ilyen típusú produkciók, Jordán Adélék sanzonestes vállalása különösen innovatívnak mondható. A keretjáték beemelése a projektbe ráadásul egyből megteremti a színházi jelleget, hangulatot, ezért a teátrumok világának kedvelői éppen úgy találnak benne kedvükre valót, mint a koncertesített fellépések atmoszférájához ragaszkodók.

Kiemelt kép: Pillanatkép az estről (Fotó: Domján Endre)