„Nem az örökölt sorsban, hanem a megváltoztathatóságában hiszek” – Interjú Kovács Krisztiánnal

Kovács Krisztián első regénye, a Hiányzó történetek 2022-ben jelent meg, amelyet alig egy évvel később követett a Minden csendes és nyugtalan. Mindkét kötet főszereplői a kisemberek – akik akár mi magunk is lehetnénk -, az ő életük alakulását követjük nyomon több évtizeden keresztül, miközben megpróbálnak olyan kérdésekre választ találni, amelyre talán nem is létezik igazi válasz. Kovács Krisztiánnal többek között ilyen kérdésekről beszélgettünk, de szóba került a regényeiben erősen jelenlévő apa-fiú viszony is, ahogyan az is, hogy mit is tud adni számunkra a szépirodalom.

A mi ismeretségünk az Agave Könyveknek köszönhető, ahol kommunikációs igazgatóként dolgozol. A kiadó fő profilját főleg a sci-fik, fantasyk, krimik és horrorok adják. Felmerülhet a kérdés: miért nem a szórakoztató irodalomban alkotsz?

Ha feltétlenül kategóriákra kellene osztani, szerintem összesen kétfajta könyv létezik: vannak a jó könyvek és vannak azok, amelyek nekem nem tetszenek. A szerzőkben mindezen túl nincs meg az a vaskalaposság, mint ami a kritikai közegben, hogy mindent szélsőségekben kezelnek – ez különösen igaz a szórakoztató irodalomra. Persze, a könyvkiadóknak és a könyvpiacnak szegmentálni kell a műfajokat, hogy az olvasót segítse a könyvesbolti tájékozódásban, de ettől függetlenül ezek jól megférnek egymás mellett. Miért ne szerethetném egyszerre Lovecraftot és John Updike-ot, vagy John Scalzi-t és Jonathan Franzent? Természetesen rám is hatottak szépirodalmi művek, de az én belépőmet a könyves világba H. P. Lovecraft novellái és a Stephen King-regények jelentették, majd jöttek a hard boiled krimik, a fantasy-t, a sci-fik – és ezzel párhuzamosan szépirodalmat is olvastam. Olvasóként sosem tettem különbséget e kettő között. De hogy a kérdésre válaszoljak: íróként nem a nagy volumenű történetek, hanem a kisemberek élete érdekel, hiszen ez a közeg vesz engem is körül, ez pedig hitelesebben vizsgálható a szépirodalom eszközrendszerén át.

A regényeidben több ismert író és könyveik kerülnek említésre, a Minden csendes és nyugtalanban pedig el is hangzik, hogy minden hatással van mindenre. Rád milyen írók voltak hatással?

Három fontos inspirációt tudok említeni. Az első Stephen King, akinek számos műve a szép- és a szórakoztató irodalom határmezsgyéjén mozog. Megteremt egy hiteles amerikai kisvárosi közeget, egy tökéletes szociológiai hálót emlékezetes és mély karakterekkel, és sokszor ezt a világot már csak színesíti az ábrázolt természetfeletti szál. A másik Don DeLillo, akinél nagy szívfájdalmam, hogy kevés műve érhető el magyarul. A Fehér zaj – amelyet egyébként a posztmodern alapművének tekintenek – számomra az abszolút csúcs; úgy beszél a fogyasztói társadalom sötét oldaláról, és az emberi ostobaságról, ami mostanság idehaza rendkívül aktuális, pedig a regény eredetileg 1985-ben született. A harmadik név pedig Ernest Hemingway, akinek először nem is az életművébe, hanem az életébe szerettem bele: halászott Kubában, részt vett a spanyol polgárháborúban és a II. világháborúban, vadászott Afrikában… Mennyi izgalom egy kamasz számára! Az életrajza után elolvastam a regényeit, novelláit is, mert írástechnikailag talán ő az, akitől a legtöbbet lehet tanulni. Ők hárman bírtak a legnagyobb befolyással rám, és ha nehezen megy az írás, a mai napig előveszem egy-egy kötetüket, hogy segítsenek visszazökkenni.

Szerinted a szórakoztató vagy szépirodalomban nehezebb kiemelkedőt alkotni manapság?

A szórakoztató irodalomban az a könnyebbség, hogy bizonyos tekintetben nagyobb szabadságot ad, ott még mindig elő lehet húzni olyan történeteket – igaz, ez is egyre nehezebb –, amelyek kevésbé hasonlítanak valami másra. Például a 2000-es évek elején China Miéville abszolút eredeti volt a fantasyn belül, neki célja is volt lerombolni a műfaj tolkieni örökségét. A szépirodalom abból a szempontból más, hogy ott az író alapvető emberi érzésekről, tragédiákról igyekszik mélyrehatóan mesélni, témájánál fogva tehát nem biztos, hogy tud eredeti lenni. Viszont itt nem is az a lényeg, hogy újat mondjon, hanem az, hogyan mondja el. A forma, a mélység és a hitelesség számít. García Márquez vagy Tolsztoj ugyanazokról az egyetemes emberi érzelmekről írt, a formanyelv és a közeg volt más.

Viszont éppen ezért nehéz is íróként debütálni, hiszen kell egy eredeti hangvétel, nem?

Most, 2023-ban bármely műfajban iszonyúan nehéz debütálni. A szépirodalomban akkor tudsz jó lenni, ha hitelesen mesélsz aktuális történetekről. Ez a kettő a kulcs. Engem például nagyon érdekel az apa-fiú kapcsolat, vagy az élethez, valamint annak eldobásához, vagyis az öngyilkossághoz való viszony. Ha ezekről sikerül hitelesen írnom, ha az olvasó úgy érzi, képes hozzá kapcsolódni, akkor járhatok jó úton.

Az első regényed, a Hiányzó történetek bár nem önéletrajzi írás, mégis érződik benne a személyesség. Mennyi ebből a valóság?

Az a könyv egy kísérlet volt, hogy meg tudom-e írni úgy, hogy közben a saját apa-fiú viszonyomra reflektálok. A saját családomban meglévő, elhallgatott történetekről írtam: a kiindulási alap, vagyis a nagypapa története valójában az én nagyapám története. Ez pár éve, teljesen váratlanul bukott ki apámból, én viszont nem ismerhettem a nagyapámat, mert jóval a születésem előtt meghalt, ráadásul senki nem élt már, aki válaszokat tudott volna adni. Elgondolkodtam, hogyan tudnám fiktív történetként megírni úgy, hogy közben beleforgatom a saját viszonyomat apámhoz, ezáltal pedig talán oldani is tudok azon. Ezért is tűnik személyesnek a regény. A második, a Minden csendes és nyugtalan már inkább egy reakció volt a környezetem működésére, a politikai-társadalmi közbeszédre, annak silány voltára, és arra, hogyan érint ez minket, kisembereket. Itt már igyekeztem távol tartani magamtól a történetet, éppen ezért egy jóval súlyosabb, tüskésebb, önmagát nehezebben megadó regény lett.

A Hiányzó történetek egyik fő témája a ki nem beszélés. Azt vettem észre, hogy a mi korosztályunknál (a 30-asoknál) jelentkezett talán elsőként ez az igény, az eggyel fiatalabb generáció pedig mintha kifejezetten akarja is, hogy beszéljünk a személyes múltról. Te hogy látod ennek a helyzetét?

A mostani fiatal generáció nagy reménység: talán létre tudják hozni azt a típusú rendszerváltást, ami a szüleinknek és nekünk nem sikerült. A szüleink generációja egy olyan korban nőtt fel, amikor nem lehettél biztos benne, kinek, mit mondhatsz el. Ráadásul a Kádár-kort erősen maszkulin társadalom jellemezte: a férfi eljárt dolgozni, eltartotta a családot, a nő meg vezette a háztartást és nevelte a gyerekeket. Ebbe nem fért bele, hogy apa hazamegy és lelkizik egy sort, meg sem kérdezték tőle, milyen volt a napja, ahogy ő sem kérdezte meg a feleségét ugyanerről. Számos példát láttam erre a közvetlenül környezetemben. A mi generációnk már egy átmenet: van, aki csak fel akarja tenni a kérdéseit és van, aki fel is teszi. A tizen- és huszonéves korosztályban viszont már megvan az igény arra, hogy jól akarja érezni magát a bőrében, és erre meg is vannak az eszközei. Manapság bármire rá tudsz keresni a neten, a telefonnak hála pedig egy karnyújtásnyira vagy attól, hogy megoldj bizonyos dolgokat, vagy legalább ötleteket szerezz a megoldás módjáról. Azt én sem tudom, hosszú távon hova fog kifutni mindez: az a vágy, ami a fiatalokat most hajtja, remélhetőleg nem csorbul majd, amikor bekerülnek a taposómalomba. Ha így lesz, akkor az azt jelenti, hogy létrehozhatnak egy olyan generációs érát, aminek a fő nemzedéki élménye az lehet, hogy jobb akar lenni, mint a szülei.

Hiszed, hogy a traumák és elhallgatott igazságok valóban meghatározzák a sorsunkat?

Ez manapság népszerű téma, ugyanakkor bennem felmerül az is, hogy az örökölt sors vajon nem azért szimpatikus-e, mert ezáltal úgy tudjuk láttatni a hibáinkat, hogy azok igazából nem is a mieink? Magyar gén, hogy mindenki hibás, csak én nem, remekül tudunk ujjal mutogatni saját bajunkért a másikra. Az örökölt sors azonban nem ad felmentést, mert mindig dönthetnünk másként. Ezt egy barátom mondta egyszer, ez a gondolat bele is került a második regényembe. Nyilvánvalóan hozunk magunkkal örökölt jellemvonásokat, gesztusokat, gondolatokat, de az nem törvényszerű, hogy a látottak és tanultak alapján kell nekem is viselkedni, mondván, ha apám így csinálta, akkor nekem is jó lesz így. Itt jön képbe a lustaság: ha én jobban akarok élni, mint a szüleim, akkor másként kell döntenem. A kérdésre tehát így válaszolnék: nem az örökölt sorsban, hanem az örökölt sors megváltoztathatóságában hiszek.

És mi a helyzet a külső tényezőkkel, mint például egy háború vagy egy politikai rendszer? Ezek is befolyásolhatnak minket.

Ez a kérdés is egy messzire mutató témához vezet. Persze, le lehet élni úgy is egy életet, hogy mindig a környezetre fogom, hogy nem dönthettem másként, de ne mondja nekem senki, hogy a környezet mondjuk hetven éven, vagy egy egész életen át lehetetlenné tette a változást. Nem foghatsz mindig mindent arra, hogy rosszak voltak a külső tényezők, és ezért nem tudtál változtatni. Az teljesen természetes, ha vannak átmeneti időszakok, amikor depressziós vagy, vagy úgy érzed, beszorultál az életbe, hiszen mindannyian éreztük már ezt. De valamit akkor is csinálni kell, és nem csak várni, hogy az idő megváltoztassa a dolgokat. A közhiedelemmel ellentétben az idő nem változtat semmint, kizárólag a tetteid hoznak változást. Az ilyen esetekre is mindig van egy példa és egy ellenpélda, de én hiszek abban, hogy nincs olyan élethelyzet, amit az ember ne tudna pozitív irányba változtatni. Lehet, hogy rohadt sok munkába, görcsölésbe, pénz- és energiaveszteségbe kerül, de ha igazán akarja, akkor végig járja ezt az utat.

Ahogy említetted, nagyban foglalkoztat az apa-fiú viszony, és ez érződik is a műveiden. A Hiányzó történetekben azt írod, hogy ez egy végtelen spirál, mert „a fiú olyan akar lenni, mint az apja, és közben nem akar olyan lenni, de az apa is szeretné, ha a fia rá hasonlítana, pedig mégsem szeretné, mert akkor elkövetné az ő hibáit.”

Ezek szintén olyan érzelmek, amiket nem mondunk ki. Én például sosem hallottam apámtól, hogy ebben és ebben szeretné, ha hasonlítanék rá, ahogy sosem kaptam elmarasztalást se, de még olyan sem hangzott el a szájából, hogy pont olyan vagyok, mint ő. Ezek mind olyan belső érzelmek, amikhez egy gyerek csak akkor tud viszonyulni, ha kimondásra kerülnek.

Az apa-fiú kapcsolatról való írás terápia is számodra?

Igen. Körülbelül 12 évesen éreztem először, hogy nem vagyok jól, ezért elkezdtem írni azokról a dolgokról, amik zavartak. Ezekből nem születtek történetek, de már az, hogy papírra vetettem a gondolataimat, segített. Ezeket az írásokat felnőttfejjel visszaolvasva kaptam egy másik nézőpontot. Nem azt mondom, hogy megértek bizonyos helyzeteket vagy az igazságtalanságot, de ma már el tudom fogadni, hogy létezik. Ezt adja nekem az írás. Erre talán a Minden csendes és nyugtalan még jobb példa is, mert azon töprengem benne, miért nem változott a mentalitásunkban semmi az elmúlt negyven év során.

Szokták is mondani, hogy a boldog ember nem jó művész.

Egy művész pont az érzékenysége miatt sosem lehet teljesen boldog, mert jobban megérinti az, ami körülveszi. Csuja Imre mesélte nekem, hogy egyszer megszólták, mondván „jajj, olyan érzékeny vagy”, erre azt felelte „érzékeny vagyok, baszd meg, mert az a munkám, hogy érzékeny legyek.”

A Hiányzó történetekben fontos szerepet kap a Grund, ahol a főszereplő a gyerek- és fiatalkorát töltötte, és ide is tér vissza, amikor munkanélkülivé válik. Az otthon, a családi ház egyenlő a biztonsággal?

Nem vagyok benne biztos, hogy mindig a biztonságot jelenti, inkább egy jól eső nosztalgiát ad. Az ember gyerekkorát a szüleivel való viszonyán túl ezer más dolog határozza meg: a barátok, a szabadidő eltöltése, a hobbik, stb. Szerintem ezek is adhatnak biztonságérzetet. Én például, ha visszamegyek abba a kis zalai városba, ahonnan származom – és ahol már semmi nem úgy néz ki, mint akkor –, az számomra nosztalgikus. Előjönnek az emlékek, amelyek feltöltenek, ráadásul melyeket ennyi év távlatából egy egészen más szemüvegen keresztül nézel már. Ez mind az én utam része, és ha megismerem a gyökereimet, akkor jobban el tudom helyezni önmagamat is egy képzeletbeli térképen.

Még az első regényednél maradva: ebben azt írod, hogy „a történetek képesek megváltoztatni az embereket. Nem azért, mert a világról mutatnak más nézőpontokat, hanem éppen azért, mert önmagunkat kezdjük másként látni a világ működésének meg nem álló mechanizmusában.” Van olyan történet, ami rád is ekkora hatással volt?

Az a bizonyos mondat Az öreg halász és a tengerben, amit Hemingway ars poeticájaként is emlegetnek: „Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni.” Gimnazistaként átsiklottam felette, sőt, az egész mű felett – lassú volt és a kötelező jellege sem segített. Huszonkét évesen olvastam újra – azóta pedig évente egyszer előveszem –, és ez a mondat abban a kontextusban másodszorra úgy megütött, hogy folytak a könnyeim. Tinédzserként még nem feltétlenül érzed át, mivel is küzd Santiago valójában, mert akkor még remélhetőleg nem cibált meg annyira az élet. De amikor túl vagy egy-két csalódáson, amikor felelősséget kellett vállalnod a komolyabb döntéseidért, akkor érted meg igazán, hogy mit jelent az: továbbmenni, bármi is történik. A másik gondolat pedig Krasznahorkai Lászlótól származik, aki egy interjúban azt mondta: az író egyetlen dolgot nem tehet meg soha, nem veheti el a reményt az olvasótól. Ez egy gyönyörű gondolat, amihez igyekszem tartani magam.

Mindkét regényedben fontos szerep jut a művészeteknek, de nemcsak a könyvek, írók, hanem például grafikusok is megjelennek. Ez tudatos a részedről?

Inkább ösztönösnek mondanám. A művészet az ember létének bizonyítéka, csak ez és a tudomány tudja megmutatni, hogy mire voltunk egykor képesek, éppen ezért a későbbi generációk is ebből fogják megismerni a múltat. A művészet a legnagyobb teljesítményünk, ráadásul egy könyv egyszerre árulkodik az író személyéről, a korszellemről, a társadalmi berendezkedésről és akár saját magadról is. De ugyanez igaz egy festmény vagy egy épület esetében is: millió érzelmet vált ki, és ezek a szerteágazó érzelmek tesznek emberré.

A regényeid szereplői főként férfiak: mennyire tekintesz a műveidre férfi-történetként?

Valóban a Hiányzó történetek nem egy apa-gyerek, hanem egy apa-fiú viszonyt dolgoz fel. Egy lánnyal ez nem tudna működni, mert abban a kapcsolatrendszerben más érdekelne. A Minden csendes és nyugtalan szintén két olyan fiatalemberről szól, akik a férfivá válás útján akadtak el: az egyikük már csak fizikai fogyatékossága miatt is nehezen éli meg a helyzetét, a másik pedig egy folyamatosan lelki terrort gyakorló anya, egy alkoholista rendőrnyomozó apa és egy báty árnyékából próbál kitörni. Azokat a félelmeket akartam ábrázolni, melyek bizonyos tekintetben szorosan a férfiléthez kapcsolódnak. Nem gondolom, hogy gond lenne, ha megmutatom egy férfi természetes félelmeit, hiszen én is küzdöttem ezekkel. Milyen apa és milyen férj leszek? Ki tudom-e bontatkoztatni a tehetségem, ha van egyáltalán? Helyt tudok-e állni az ambícióimnak megfelelően? Ezek komoly férfidilemmák. Ilyen értelemben valóban férfiregények a műveim. Viszont mindkét sztoriban nagyon erős női karakterek is szerepelnek, hiszen engem is erős nők vettek és vesznek körül. Ráadásul az ő feladatuk még összetettebb, amiért végtelenül becsülöm, és néha kicsit sajnálom is őket: mert azontúl, hogy nekik maguknak is meg kell küzdeniük a maguk nehézségeivel, még támogatniuk is kell a mellettük álló férfit.

Az interjú elején említetted, hogy téged a kisemberek élete foglalkoztat. Ekkor azonnal eszembe jutott John Williams Stoner című regénye, amely tulajdonképpen semmi másról nem szól, mint egy teljesen átlagos egyetemi tanár életéről, mégis igazi remekmű.

Pontosan, és ezzel vissza is kanyarodunk a szépirodalom lényegéhez. Ha egy látszólag semmitmondó sztorit élvezetesen mesélsz el, az éppúgy nagyívű történetté válik. Ha már itt tartunk, ebben a műfajban kétségkívül John Updike Nyúl-sorozata a csúcs számomra.

Mi a vonzó a kisemberben?

Falusi, kisvárosi közegből jövök, ahol mindenki ismert mindenkit, e mikrokapcsolatok világában nőttem fel, és mindig a „miért” érdekelt. Íróként izgalmasabb a kisemberről írni egy olyan világban, amely próbálja őt egyre lejjebb taposni, de ő nem hagyja magát elpusztítani. Miért nem hagyja? Hogy küzd meg ezzel? És itt megint hozhatom példának Az öreg halász és a tengert, csak ma nem a természeti törvényekkel, hanem a politikai hatalommal, és a társadalmi elnyomással kell szembenéznünk.

A második regényt azzal kezded, hogy történet hősei nem gyávák. A hétköznapokban miben tud megvalósulni a bátorság?

Apró, kihalóban lévő emberi gesztusokban. Mondok egy példát: a Keletinél jöttem le a lépcsőn pár napja, amikor tőlem vagy öt méterre egy idős bácsi megbotlott és elesett. Hárman ugrottunk oda hozzá, hogy felsegítsük, majd váltottunk vele pár szót semmitmondó dolgokról. A végén úgy láttam, ennek hatására már ő sem érezte kínosnak az esést, és hogy ezzel feltárta idős korából fakadó korlátait, mi meg jól éreztük magunkat, hogy segíthettünk neki. Ez a mai világban, ami egyre inkább elidegenít a személyes kontaktoktól, nagy bátorság: mersz segítséget nyújtani és el mered fogadni azt. Régen ez evidencia volt, ma viszont legyintünk és félrenézünk, mert rosszul, vagy sehogy sem bánni a másikkal kevésbé esik nehezünkre. Számomra ezek jelentik a hétköznapi emberek hétköznapi bátorságait.

Kiemelt kép: Kovács Krisztián (Fotó: Béres Márton / Népszava)