„Nem akarok még nyugdíjba menni, érzem magamban a tetterőt, szó sincs fásultságról és kiégésről” – interjú Ónodi Eszterrel

Több, mint 20 éve a Katona József Színház társulatának tagja, ez alatt az idő alatt kétszer kapott olyan ajánlatot, amin elgondolkodott, de végül mindig a maradás mellett döntött. Az utóbbi években rengeteget forgatott, ő volt az Aranyélet Jankája, de láthatták a nézők a Korhatáros szerelemben és a Bogaras szülőkben is. Most éppen Székely Krisztával próbálja Csehov Platonovját, amelyben ő lesz Anna Petrovna. Színházról, filmezésről és az éneklésről beszélgettünk Ónodi Eszterrel. 

Mit szóltál, amikor egyrészt megtudtad, hogy lesz a Platonov, másrészt ahhoz, hogy te vagy a tábornokné benne?

Mind a két válaszomat nagyon nagy örömmel tudom csak mondani: boldog voltam! Az elmúlt három évben egy-egy bemutatóm volt a Katonában évadonként, és az, hogy idén ez az egy, amit csinálok, az pont egy Csehov, pont Krisztával és pont ez a szerep, az számomra nagy boldogság.

Éreztek egyfajta nyomást magatokon a korábbi, legendás Platonov miatt?

Szerintem, ha valaki ennek így áll neki, akkor eleve vesztes helyzetből indul. Biztos, hogy nem ebből kell dolgozni. Imádtam azt az előadást, sőt kacérkodtam is a gondolattal, hogy megnézzem újra, de rájöttem, hogy hülyeség lenne. Annyira más világ, sőt… nem csak a színház változott az elmúlt 20-30 évben, hanem a rendezők is, az egésznek az esztétikája, új formák jelentek meg. Még én magam is nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy ma, 2019-ben egy fiatal, 30 valahány éves rendező mit gondol erről az anyagról. Eszünk ágában sincs azon gondolkodni, hogy ez hogy volt korábban! Biztos, hogy teljesen más lesz. Remélem, hogy a két előadást nem fogja egymással szembeállítani az utókor, hanem inkább egymás mellett emlegetik majd őket.

Krisztával beszéltünk róla, hogy az életközépi válságról akar valamit mondani a darabon keresztül, ez az irány továbbra is?

Igen. Nagyjából egykorúak vagyunk mind, két kilengés van csupán, Glagoljev, az öreg kereskedő figurája, ez nálunk Bán Jani, és a másik véglet pedig az egyetemista Staub Viki, aki Grekovát játssza, ő egy-két generációval fiatalabb nálunk, de a társaság legnagyobb része pont a 35 és 45 között leledző banda. Ezen a nyomvonalon haladunk, igen, de most, amikor beszélgetünk, a próbának abban a fázisában vagyunk, amikor megyünk befelé az erdőbe (nevet). Volt egy első benyomás, aztán most elkezdi szétszedni az ember, és szöszmötöl vele. Ilyenkor sokkal elveszettebbnek érezzük magunkat, de ez minden darabnál így van, ez teljesen természetes. A munkafolyamat közepén vagyunk, még van egy hónap a bemutatóig. Ezeken a fázisokon át kell esni, hogy majd eljussunk a főpróbahét előtti pár naphoz, amit én a legjobban szeretek az egész színházban. Olyankor kap testet, húst az a csontváz, amit most még csak lassan rakosgatunk össze.

Kriszta egyébként is híres arról, hogy az utolsó pillanatban rántja össze az előadásokat, amiket rendez. Akkor most még boncolgatjátok az anyagot…

Igen, abszolút. Érdekes a darab szerkezete is. Van benne jó pár úgynevezett tömegjelenet, és van benne Platonovnak kétszer három „nagyjelenete”, aminek egy része Szofjával van, a másik része pedig Anna Petrovnával. Tulajdonképpen ebből áll a darab, hat „nagyjelenetből”, és vannak közben a „társasági jelenetek”. Illetve van a zárófelvonás, ami nagyon különösnek tűnik. Ezt még csak egyszer futottuk át, de amit erről Kriszta gondol, az nekem nagyon tetszik… nem akarom elspoilerezni (nevet).

Még egy csomó dolog kérdéses, nem tudjuk, hogy milyen hosszú lesz, hogy egyben lemegy-e, vagy két részre szedjük, rengeteg még a szövegváltoztatás is, nincs fix anyag, amit elkezdhetnénk farigcsálni, még ez is képlékeny. Ettől függetlenül nem látok pánikot senkin, jól haladnak a dolgok (mosolyog).

Mondtad, hogy három bemutatód volt az elmúlt három évben, és ahogy elsoroltuk a címeket, tudatosult bennem, hogy mindet Krisztával csináltad.

Igen, ez tényleg érdekes, úgy látszik, hogy az elmúlt három évben ő húzott ki engem a kalapból (nevet). Nem tudom, hogy ez véletlen-e vagy sem, azt remélem inkább, hogy amennyire én szeretek vele dolgozni, az legalább annyira kölcsönös az ő részéről is.

Ez a te döntésed volt egyébként, hogy évente csak egy bemutatót vállalsz?

Nézd, az elmúlt három évben az Aranyélet nagyon komolyan beleszólt az évadunkba abban a tekintetben, hogy sokszor volt évközben is jelentős mennyiség forgatásom. Azt nem lehetett volna úgy megcsinálni, hogy próbáról menjek, mert abba belehaltam volna. A másik, hogy nagyon sok futó darabom volt mostanáig, amik korábbról maradtak műsoron, így legalább 17-18 előadásom volt minden hónapban, ami szerintem baromi sok. Azt kértem, hogy próbáljuk meg 15-nél meghúzni a határt, körülbelül most apadt le ennyire azzal, hogy levettük a Top Dogs-ot, az Abigél buliját, a Mártírokat és A két Koreát. Ezek mind nagyon hosszan mentek. Mostanra kezd el kialakulni a bűvös 15-ös szám.

Így, hogy vége az Aranyéletnek, és felszabadulsz picit, több színházat vállalsz majd?

Nem tudom, én még most nem gondolkodom ezen, mindig abból főzök, ami van (nevet). Ha jön több mindenre felkérés, akkor lehet, hogy nem fogom most azt mondani Gábornak (Máté Gábor – a szerk.), hogy maradjon az az évi egy. De még olyan messze van az évad vége… Tavaly is azt mondtam, hogy az lenne a jó, ha csak olyan darabokba hívnának, amikben tényleg szükség van az én személyemre. Csak azért nem akarok színpadon lenni, hogy kipipáljanak ők is egy szereplőt, viszont ha valakinek szüksége van rám, akkor nagyon boldogan jövök. Ha meg nincs, akkor én nagyon jól el tudom tölteni az időmet egyébként.

Hány éve vagy a társulat tagja?
’98-ban szerződtem ide, úgy, hogy már 96’-tól gyakorlatilag itt dolgozom.

Nem gondoltál soha váltásra?

Kétszer volt az életemben, hogy komolyabb döntés elő kerültem. Az egyik a pályám legelején volt, akkor azt gondoltam, hogy egyszerűen nem lehet a Katonát egy év után otthagyni, bár nagyon csábító ajánlatot kaptam, de nem tudtam megtenni. Nagyon jól döntöttem. Sőt, tulajdonképpen mind a kétszer nagyon jól döntöttem. A másik alkalommal is volt egy hívás, ami pont akkor talált meg, amikor nem igazán éreztem jól magam itt. Ez egy furcsa, zűrzavaros időszak volt, amikor azt gondoltam, hogy nem játszom olyan szerepeket, amiket kellene, és megy az idő, egy helyben toporgok, nem talál meg semmilyen kihívás… akkor meg jött Zsámbéki Gábor, akkor még ő volt az igazgató, és nagyon okosan elmondta, hogy miért lenne tök szar nekem, ha elmennék, és igaza volt. Nagyon hamar meg tudott győzni, hogy jó lesz nekem itt a Katonában. Ez a beszélgetés viszont arra nagyon jó volt, hogy a hatására szöget ütött a fejében, hogy lehet, hogy nekem más típusú szerepeket kellene adni. Utána valahogy egy újabb felfelé ívelő időszak következett. Jól döntöttem, hogy elmondtam a bajomat, és azóta is azt gondolom, hogy fontos, hogy az ember kommunikálja, ha valami problémája van.

Külsős megkereséseket szoktál kapni?

Igen, felkérnek időről-időre. Sőt, volt is, hogy az Orlai Produkciónál játszottam a Jadviga párnáját, 2012-ben volt a bemutató. Aztán az a helyzet állt elő, hogy az Aranyélet révén elkezdtem sűrűbben forgatni. Úgy gondolom, hogy az lehetetlen, hogy én a Katonában azt kérem, hogy évi egy bemutatóm legyen, és ők ezt akceptálják, és be is tartják, mindenben segítenek, egyeztetik a forgatásokat és a színházi feladataimat, máshol meg elvállalok valami mást… annak nincs értelme. Ez abban az esetben fordulhatna elő, ha azt érezném, hogy szeretnék még játszani, és ha itt nem, akkor kérek engedélyt arra, hogy kint, de most nem ez a helyzet van.

Az utóbbi időben egyre többet énekelsz, és szerintem nagyon jól is áll neked. Gondolkodsz ebben hosszútávon?

Nem (nevet)! Az egész éneklés olyan váratlanul és készületlenül ért engem, tényleg, őszintén, ebbe semmi tudatosság nem volt… mégis maguktól jöttek ezek a felkérések.  Nagyon örülök a lehetőségeknek, élvezem a fellépéseket. Most még keresgélem, hogy melyik műfaj az én világom, mert nagyon sok helyről kerestek meg: az egyik véglet a Budapest Bár és a Hot Jazz Band, a másik meg a legdurvább alternatív vonal: Európa Kiadó, Sziámi… és közben volt egy-egy Cseh Tamás est, és egy kicsit rockosabb fellépés is: David Bowie, 70-80-as évek zenéi… ezek között próbálom megtalálni azt, ami a legközelebb áll hozzám.

Én nem vagyok énekesnő, én egy színésznő vagyok, aki néha kap felkéréseket, amiknek próbál eleget tenni, semmiképpen nem szeretnék kilépni a saját cipőmből. Az biztos, hogy érdekes tapasztalás, mert voltak a Katonában zenés szerepeim is, de azoknál ezek a kifejezetten koncertszerű fellépések sokkal nagyobb szabadságérzetet és örömet adnak. Azt hiszem, hogy nekem a zenés színház, legalábbis amilyen tapasztalataim vannak azzal kapcsolatban, inkább kudarcos történet. Pedig ha nem egy szerepet kell egy zenés darabban megformálni, hanem a zenéért, az éneklésért énekelek, az meg egy felszabadító valami. Itt tartok egyelőre.

Forgatsz nyáron valamit?

Nem tudok róla.

Akkor most egy nyugodtabb, pihenősebb időszak jön?

Figyelj, ez az ember életében egy görbe… annyira erős volt az elmúlt 1-2 év, hogy nyilván most egy lejtmenet jön. Nagyon bánni fogom, hogy ha így lesz, de ezt is elfogadom, hiszen nem lehet egyfolytában a csúcsokat döngetni. Én nem akarok még nyugdíjba menni, érzem magamban a tetterőt, szó sincs fásultságról és kiégésről… Most egyelőre a Platonovra koncentrálok, még van egy hónap a bemutatóig, az pont elég ahhoz, hogy ne foglalkozzak mással. Remélem, hogy lesz annyira jó és izgalmas feladat, hogy ellásson engem munícióval a következő hónapokra.

Kiemelt kép: Ónodi Eszter (Fotó: Várady Nikolett)