Ma ünnepeljük Molière, francia drámaíró, rendező és színész 400. születésnapját. Ennek apropójából szerkesztőségünk tagjai megfogalmazták, hogy mit jelent számukra a kivételesen gazdag életművet magáénak tudható alkotó. 

Andi 

Azt gondolom, hogy a modern komédia megteremtőjéről egyszerűen lehetetlen egyetlen művén keresztül beszélni. Moliére nem csak korának legtehetségesebb írója volt, hanem egyben az az alkotó is, aki markáns jelenlétével folyamatosan alakítja a jelen színházi világát is.

Az egyik első nagyinterjúmat Pelsőczy Rékával készítettem, aki abban az időszakban másodszor vezetett osztályt a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Mesélt a képzésről, arról, hogy az első év gyakorlatilag Moliére kisebb munkáin keresztül vezeti be a hallgatókat a dráma alapvető fogalmaiba: mi a konfliktus, mitől lesz akár egyetlen ember jelenléte a színpadon jelenet. Ettől kezdve egészen másként kezdtem el az író munkáit nézni – és szerencsére jócskán volt is erre lehetőségem az elmúlt években, mert minden színház szívesen nyúl Moliére örökérvényű darabjaihoz.

Kiemelkedő élmény számomra a Katona József Színházban játszott vígjátéka, A nők iskolája, melynek nyelvezetét Závada Péter szabta a mai korhoz, és amelyben örök igazságok fogalmazódnak meg nő és férfi kapcsolatáról. Nem lehet szó nélkül elmenni a Darvasi Áron rendezte Amphitryon mellett sem, amely az egyetemi próbateremből egészen a POSZT off-programjáig jutott, de említést kell tenni Herczeg T. Tamás Úrhatnám polgáráról is, amelyet Balog József különleges játékstílusa tett izgalmassá az Újszegedi Szabadtéri Színpadon, vagy éppen arról A fösvényről, amelyet Lengyel Ferenc rendezett a Pesti Magyar Színházban Haumann Péter, Haumann Máté és Haumann Petra közreműködésével.  

Ennek ellenére Moliére számomra legizgalmasabb műve akkor is a Tartuffe marad, és talán az sem nevezhető véletlen egybeesésnek, hogy ebből láttam a legtöbb feldolgozást az elmúlt években. A címszereplő és a köré szőtt konfliktus-háló számos módon bontható ki, ez pedig a legnevesebb rendezőket inspirálta az utóbbi években: Bagossy László az Örkényben állította színpadra a drámát Nagy Zsolttal, David Doiasvili Trill Zsoltban látta a karaktert a Nemzeti Színházban, Marton László Veszprémben rendezte meg Gáspár Sándorral a címszerepben. Az engem leginkább magával ragadó változatot pedig Bocsárdi László, a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója hívta életre a Katona József Színházban Keresztes Tamás közreműködésével. Az 1664-ben íródott ötfelvonásos minden egyes olvasatában képes volt a mára reflektálni, az emberi természet árnyoldalait bemutatva fejlődésre, a jóra törekvésre inspirálni.

Tehát Moliére a mai napig képes minden színházcsinálót kihívás elé állítani, tanítani – a pályán hosszú évek óta mozgó színművészt ugyanúgy, ahogy az egyetemi éveit morzsoló diákot. Talán fogalmazhatunk úgy is, hogy Moliére szellemisége, az általa megalkotott karakterek itt vannak közöttünk, csak figyelni kell arra, hogy felismerjük őket.

Haumann Máté, Haumann Péter és Haumann Petra A fösvény című darabban (Fotó: Pesti Magyar Színház)

Jani 

Molière – Feltehetően, mint sokan másoknak, nekem is ez a név elsősorban a gimnáziumi tanulmányaimat juttatja eszembe. Vagyis, pontosabban: ekkor találkoztam először a francia drámaíró nevével és műveivel. Nekünk a Tartuffe és A fösvény volt a kötelező olvasmány, mindkettőt nagyon szerettem, bár én azon kevesek közé tartozom, akik nem viszolyogtak a tanár által feladott könyvektől, hanem a legtöbben örömömet leltem. Az első színházi találkozásom Molière-rel szintén mély nyomot hagyott bennem, csak éppen nem pozitív értelemben. Egy borzalmasan rossz – vagy legalábbis tinédzserként akként megélt – A mizantróp című előadást láttunk, és hiába volt előttem a két remekbe szabott dráma, amit olvasni volt szerencsém, jó hosszú időre elment a kedvem a szerzőtől. Persze, idővel megtört a jég, azóta volt szerencsém látni – többek között –a Katonában a Tartuffe-öt vagy a Képzelt beteget a Budapest Bábszínházban, és idővel újra elővettem az évtizedek alatt már eléggé viseltessé vált Európa Diákkönyvtáras Hat színművet, hogy újból elmerüljek a már olvasott művekben, és felfedezzem az addig számomra ismeretlen történeteket.

Valószínűleg nem leszek egyedül ezzel a kijelentéssel, de így is döbbenetes volt számomra, hogy Molière művei 350-370 évvel később sem vesztettek aktualitásukból, történetei nem váltak unalmassá vagy porossá, szereplői és konfliktushelyzetei pedig éppen olyanok, mint amikkel 2022-ben is találkozhatunk. Nem véletlen tehát, hogy a 21. században ő az egyik legtöbbet játszott szerző hazánkban (is), elég csak arra gondolnunk, hogy a Szegedi Szabadtéri Játékok újszegedi színpadán évek óta fut a Molière-sorozat, vagy hogy Budapesten, három teátrum (Örkény, Katona, Nemzeti) repertoárján is megtalálható volt egyszerre a Tartuffe – ez igazi színháztörténeti esemény! És akkor nem mehetünk el szó nélkül Feridun Zaimoğlu, Günter Senkel és Luk Perceval közösen írt drámája, a Molière – the passion mellett sem, amely a francia szerző négy leghíresebb komédiáját (A mizantróp, Don Juan, Tartuffe és A fösvény) szőtte egybe, a főszerepet pedig egyetlen színész játssza mindegyik drámában, így ábrázolva az emberi életutat. (Ezt itthon a Radnóti Színházban játszották, Hegymegi Máté rendezésében.)

Egyértelmű, hogy Molière szerepe a dráma- és színháztörténetben egyenrangú Shakespeare-ével, Csehovéval vagy Brechtével, mi pedig csak örülhetünk annak, hogy ezek a csodálatos művek, ezáltal pedig szerzőjük alakja évszázadokon át fennmaradtak – és remélhetőleg ez még egy jó ideig így is lesz.

Jelenet a Képzelt beteg című előadásból (Fotó: Szilágyi Lóránd)

Gabi 

Gyerekkorom óta szeretek olvasni, nem is igazán emlékszem olyan időszakomra, amikor ne vágytam volna valamilyen könyvre. Mindenevő voltam, kivéve a kötelezőket. Masszívan tartottam magam ahhoz az elképzelésemhez, hogy nekem aztán senki ne mondja meg, hogy mit olvassak, mert úgyis csak azt fogom, amit én akarok. Moliére már nem is emlékszem melyik művét a középiskolás irodalom tanárom adta ki feladatnak egyik nyáron, az viszont tisztán megvan a mai napig, hogy milyen komoly összeütközésbe kerültünk, amiért egyáltalán nem voltam hajlandó foglalkozni vele.

De most, a 400. évfordulója kapcsán rengeteg jó és meghatározó színházi élmény jut eszembe, ezért ezúton is szeretnék tőle elnézést kérni, amiért ennyire elzárkóztam előle évekig! Szinte mindegyik darabját láttam valamelyik színházban, László Zsolttal való elfogultságom miatt a Nemzeti Színház Tartuffe-je volt az első, ami most eszembe jutott. De aztán kicsit továbbgondolva a Pesti Színház Képzelt beteg című előadását nevezném mégis számomra meghatározónak. Egészen elképesztően hangzik, de a 22 évvel ezelőtti bemutatót láttam, amiben Argant, a jómódú párizsi férfit, akinek egész életét a vélt betegsége körüli gondolatok töltik ki, annyira meggyőzően alakította Reviczky Gábor, hogy másnap megszereztem a könyvet és szinte egy levegővétellel elolvastam. A zseniálisan felépített komédia, Moliére utolsó színdarabja, amelyben ő maga a címszerepet alakítva lett rosszul a színpadon és halt meg pár órával később, a mai napig jelen van a Pesti Színház repertoárján, és túl van a 250. előadáson. Reviczky Gáborral, azóta ha bármikor interjúzok, mindig szóba kerül az előadás, és nem túlzok, ha azt mondom, hozzám ő hozta közel a francia legendát.

Jelenet a MOLIERE – the passion című előadásból (fotó: Dömölky Dániel/Radnóti Színház)

Brigi

Moliére munkásságával a legdurvább kamaszéveim közepén találkoztam, amikor nem, hogy drámákról, de az olvasásról sem igazán akartam hallani. A kötelezőket viszont elég komolyan számon kérték, ezért a nagymamám, aki viszont imádta a színműveket, kitalálta, hogy játékos formában, néhány jelenetet eljátszva olvassa el nekem a Tartuffe-ot, de még így is elég kínkeservesen haladtunk vele. Pár évvel később a gimnáziumban kaptunk ingyen jegyeket a Karinthy Színházban játszott Tudós nőkre, ami meghozta számomra a várva várt áttörést, és ezáltal magam is kezdtem közelebb kerülni Moliére művészetéhez. Bár akkor még negyed ennyire sem voltam színház rajongó, de arra pontosan emlékszem, hogy én voltam az első, aki az előadás végén felpattant és állva tapsolt a színészeknek. Ennek az élménynek a hatására döntöttem úgy, hogy elolvasom a Nők iskolája, a Mizantróp és a Psyché című műveket is. Az utóbbit sose felejtem, mert az volt az utolsó, amit a mamámmal közösen olvastunk.

A legutóbbi színházi élményem, ami Moliéréhez kapcsolódik az a Radnóti Színház Moliére – the passion című színdarabja, amely négy Molière-komédia (A mizantróp, Don Juan, Tartuffe, A fösvény) archetípusának összefűzéséből épül fel. A négy figura egy férfi életének négy életszakaszát jeleníti meg, és a dráma azt meséli el, hogy hogyan válik a szerelmi kínok között vergődő Alceste cinikus Don Juan-ná, majd lesz belőle álszent Tartuffe, aki miután meggazdagodott, vagyonát féltő, öreg Harpagonként várja a halált. A szereplők életszakaszai átfedik egymást, új helyzetekben találkoznak egymással, átalakulásokon mennek keresztül. Azt hiszem nekem Moliére mindig a gyerekkorom fogja eszembe juttatni, a régi közös olvasásokat és azokat a lázadó tinédzser éveim, amit ma már gyakran visszasírok.

Kiemelt kép: Ónodi Eszter és Keresztes Tamás a Tartuffe-ben (Fotó: Gádoros Márk)