„Nekünk, fiatal pályakezdőknek, azt érzem, egy nyílt párbeszédet kell teremtenünk” – interjú Trill Beatrix-szel

Interjúsorozatunkban a Kaposvári Szent István Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karának végzős színművész hallgatóit mutatjuk be. Ezúttal Trill Beatrix mesélt nekünk eddigi szerepeiről, egy új projektről és a járvány okozta nehézségekről.

Miért akartál színész lenni?

Talán nyolc évesen kezdődött. Fehérgyarmaton születtem, a szüleim kárpátaljaiak, és második osztályos általános iskolás voltam, amikor Budapestre költöztünk. Nagyon zárkózott gyerek voltam, új volt a városi közeg: a villamos, a mozgólépcső, minden. Az egyik nap anyukámat behívta az osztályfőnököm, és megkérdezte, hogy „mi a baj a gyerekkel, mert olyan csendben van, nem beszélget senkivel.” A tanárnő ekkor ajánlotta, hogy jelentkezzek színjátszó szakkörbe, hátha az jót tesz majd nekem. Miután beírattak, szinte én voltam a leghangosabb gyerek az osztályban. Nagyon megszerettem, innentől kezdve nem volt kérdés, hogy drámatagozatos gimnáziumban tanulok tovább. Aztán amikor végzősként eljött a pillanat, és be kellett adni az egyetemi jelentkezési papírokat, meggondoltam magam, egy akkori párkapcsolatom miatt is, meg nem is voltam benne biztos, hogy készen állok rá. Így hát abban az évben nem felvételiztem. A jelentkezések határideje lejárta után az a kapcsolat zátonyra futott, és ezután egy évig nem foglalkoztam színházzal, hanem elkezdtem dolgozni és tanulni egy OKJ-s képzésen. Teljesen más irányba indultam el, buliztam és éltem az életet kötöttségek nélkül. Egy év után azonban ismét jelentkeztem a Színműre és a Kaposvári Egyetemre is, és a másodrostáig el is jutottam mindkét suliban. Ekkor kerültem a Pesti Magyar Színiakadémiára Pál András osztályába, ahol egy évig tanutam. A következő évben ismét felvételiztem mindkét helyre, és Kaposvárra felvettek. Úgy éreztem azonban, hogy az az egy év az Akadémián nagyon hasznos volt. Akkor még nem tudtam eleget a szakmáról, viszont ott, mint a szivacs szívtam magamba minden információt, ezért a második felvételire már felkészültebben tudtam elmenni.

Miért döntöttél Kaposvár mellett?

Amikor először jelentkeztem, az egyik gimnáziumi tanárnőmtől a nagyon sok jót hallottam a Kaposvári Egyetemről. Mivel ekkor még  nem voltam otthon a színházi világban, hittem neki. Ebben az évben Cserhalmi Györgynél másodrostáztam. A Pesti Magyar Színiakadémia közegének hatására aztán már az SZFE iránt is elkezdtem érdeklődni. Végül azonban Kaposvárra vettek fel. Örültem neki, hiszen volt egy évem, amikor nem a szakmával foglalkoztam, és azt éreztem, hogy nagyon megy az idő. Így aztán nem volt kérdés, hogy elkezdem az egyetemet. Az ottani képzéssel pedig meg voltam elégedve. Hallottam rosszakat a Kaposvári Egyetemről, elmaradt órákról, stb., de ennek ellenére nekünk mindig sok munkánk volt és szerettem ott tanulni. Első évben rengeteg vizsgánk volt: mesterség-, tánc-, ének-, elméleti vizsgák. Folyamatosan készültünk, dolgoztunk. Az osztályfőnökünk tett azért, hogy minél több dologban kipróbálhassuk magunkat, és hogy minél több tanárral megismerkedjünk.

Hogy érezted magad Kaposváron?

Vegyesen. Furcsa volt, hogy nagyon el voltunk szeparálva mindenkitől. Ez azért volt, mert más szakos osztályokkal nem volt alkalmunk találkozni, hiszen tejesen más rendszerben tanultunk, ráadásul mi külön épületben is voltunk. Viszont, amikor Kecskemétre mentünk ott kicsit fel tudunk frissülni. Megismerkedtünk új emberekkel, az ottani társulattal. Jobban részesültünk a társasági életből. Kaposváron csak az osztály volt, a város nem volt tele élettel. Amikor bekerültem az egyetemre, még nagyon naiv voltam. Hamar rá kellett jönnöm, hogy sokkal nehezebb és összetettebb ez a szakma, mint gondoltam. Elszállt a rózsaszín felhő a színházi világról alkotott véleményemről, de azt hiszem ez inkább pozitív dolog. Most a diploma megszerzése előtt állva úgy érzem, felnőttem ez alatt az öt év alatt.

Megtaláltad Kaposváron, amit szakmailag kerestél?

Szerencsére sok előadásban vettem részt olyan szerepekben, melyek tényleg nagy kihívást jelentettek számomra, ami jót tett nekem. Persze voltak mélypontok, amikor még azon is elgondolkodtam, hogy szedem a holmim és itt hagyom az egészet, de mégsem adtam fel, mindig próbáltam fejleszteni magam. Minden egyes tanáromtól tanultam valamit, akár a hozzáállásról, akár szakmailag. A negatív tapasztalataimat is pozitívumként élem meg így utólag, hiszen ezekből tanul az ember.

Milyen szerepeid voltak eddig?

Az első nagyobb szerepem a Jancsi és Julisban volt, amiben az osztályunk és a színház zenészei voltak. Ebben én játszottam a mostohát és a boszorkányt is. Nagyon meglepődtem, nem hittem, hogy rám fogják osztani, nagy kihívás is volt számomra.

Ezután beugrottam Rusznyák Gábor Képzelt beteg című előadásába mint Rouelle.  Emlékszem, amikor a premieren a nézőtérről pont az a szerep maradt meg, és azt gondoltam: de eljátszanám egyszer! Egy évre rá, mit ad Isten, engem kértek fel, én pedig természetesen nagyon örültem neki. Elképesztő volt. Nyolcszor játszhattam, és nagyon szerettem, bár minden előadás előtt iszonyúan izgultam. Beugrani szerintem nehezebb, mint bepróbálni valamit, mert ott már egyszer valaki felépített valamit, és azt a szintet hoznod kell, az a minimum. Egy tantermi előadásom is volt, az Osztályelső, amely nemrégiben díjazott is lett a Tantermi Szemlén Győrben. Ez megint teljesen más élmény volt, hiszen ez olyan műfaj, amivel reggelente kellett fellépnünk iskolákban, a diákok között. Reggel nyolckor egy ilyen közegben játszani teljesen más, mint este hétkor felmenni a színpadra. Jó élmény volt és hasznos ebbe is belekóstolni. Elképesztően sok és szép szerepet kaptam az elmúlt két évben, amikor Kecskeméten játszottam. Mindenféle műfajban kipróbálhattam magam, például zenésben is, ami sosem volt annyira az erősségem.

Melyik alakítás volt számodra a legmeghatározóbb?

Az első nagy főszerepem Kocsis Pál rendezésében, a Liliomfiban volt, mint Mariska. Ez volt a legszebb élményem az elmúlt öt évben. Nagy kihívás volt, csodálatos próbafolyamat, amelyet ráadásul több részletben, kis leállásokkal kellett megoldanunk. A végeredmény viszont nagyszerű volt, ezt mindig szerettem játszani. Március 11-én ez volt az utolsó előadás, amit játszottam a vírus előtt. Akkor még azt hittem, nyáron bepótoljuk az elmaradásokat, de erre nem került sor. Viszont örülök, hogy ez volt az utolsó, ráadásul a harmincadik előadás, úgyhogy szép kerek számmal záródott le. Nagyon sajnálom, hogy vége, mert úgy érzem, ezt az egész csapat szerette játszani. A darab zeneszerzője, Rozs Tamás nagyon segítőkész volt, és végig bíztatott az éneklés terén. Szép emlékként maradt meg ez a próbafolyamat, és jó lezárása volt a kecskeméti előadásaimnak.

Hova kerültél az egyetem után?

Viszonylag hamar megpróbáltam elküldeni az önéletrajzomat minél több színházhoz, hogy tudjanak rólam. Aztán januárban kiderült, hogy az osztályfőnököm nem tart rám igényt a jövőben, ezért még jobban elkezdtem keresgélni. Cseke Péter felhívta a Vörösmarty Színházat, ahol Szikora János pont egy lány szereplőt keresett a Trianon című előadásba. Ez egy márciusi bemutató volt, ezért a kecskeméti szerepeimre sokszor ugrasztani kellett másokat, hogy én el tudjak menni Fehérvárra próbálni. Azt akartam, hogy biztos helyem legyen Fehérváron a Trianon előadás után. Azonban csak a bemutatón tudtam részt venni, mert közben a Liliomfiról nem engedtek el. Sajnos a koronavírus miatt sok olyan előadást kellett lemondani, melyekben én is benne lettem volna, így Szikora János nem tudott nekem munkát adni a szakmai gyakorlathoz. Júniusban ott álltam gyakorlati hely nélkül. Aztán a szeptemberre tervezett Diótörőcske című meseelőadásban kaptam volna szerepet, amelyet végül a pandémia miatt tavaszra kellett tolni.

Hogyan nehezíti meg a vírushelyzet a szakmai fejlődésedet?

Nehéz hónapokon vagyok túl, idén még nem is próbáltam. Nagy bátorság kell minden e-mail és telefonhívás előtt, hiszen lelkileg nagyon nehéz a sok nemet a helyén kezelni. Felmerült bennem a kérdés, hogy egyáltalán van-e rám szükség ebben a szakmában, hiszen nagyon sokan vagyunk fiatalok, tehetségesek akár az SZFE-ről, vagy Kaposvárról. Nehéz most tervezni. A Pesti Magyar Színiakadémián mindig mondták, hogy legyen egy B terv is, és alázatra tanítottak. Emiatt én nem is mondom azt magamra, hogy színész vagyok. Igen, egyetemen tanulok színésznek és hamarosan megkapom a diplomámat, de a szakmát életem végéig kell fejleszteni magamban. Vannak jó és rossz pillanatok. A tehetség valamikor szikrázik, máskor kifakul, és emellé kell a gyakorlat, a tanulás, amely az egyetemen és a próbafolyamatok alatt teljesedik ki. Nehéz volt hirtelen, két év pörgés után leállni fél évre. De reménykedem a lehetőségekben, hiszen imádom ezt csinálni. Kecskeméten több mint ötven előadásom maradt el, ráadásul a Liliomfit bérletszünetben, nagyszínpadon is játszhattuk volna 5-6 alkalommal. A nézők is nagyon szerették azt az előadást.

Milyen egyéb lehetőségeid voltak ebben a félévben?

Júliusban elkezdtük a diploma-előadásunkat Dohy Balázs rendezésében. Jó volt újra színházat csinálni mindennek ellenére. Ez is egy fellélegzés volt. Móricz-novellákkal dolgoztunk, és sikerült valami olyat alkotnunk, ami nagyon aktuális. Nagyon sok castingon vagyok túl: színházi, sorozat, reklám válogatásra szoktak hívni. Dolgoztam benzinkúton is három hétig, ami szintén jó volt, hiszen egy teljesen más közegbe kerültem. Furcsa élmény az, amikor hajnalban még nem is köszönnek neked, másnap reggel pedig egy pilot forgatásán már művésznőnek szólítanak. Mind a kettő én voltam. Szeptember végén a semmiből jött egy casting egy sorozatra, a Pesti Magyar Színiakadémiából egy volt tanárom szólt nekem. Másnap már jött is az e-mail a ruhapróba időpontjáról, pár napra rá pedig megkaptam a diszpót. Stresszelni sem volt időm. Szóval, ha úgy nézzük, sok lehetőség pont emiatt a helyzet miatt talált meg. Kiskapuk nyíltak, megtapasztaltam már most, milyen nehéz is tud lenni ez a pálya.

Mi a legnehezebb számodra ebben a szakmában?

Nem szeretem, amikor azért nem kap meg az ember egy szerepet, mert nem a szakmaiságát, hanem a véleményét nézik. Én nem is szeretnék olyan színházban dolgozni, ahol nem a munkám alapján ítélnek meg. Sajnos van ilyen. Ez pedig olyan szétszakítottságot eredményez, aminek nem kéne, hogy ebben a szakmában helye legyen. Nem szeretem cenzúrázni saját magam, hiszen a színháznak pont ez az egyik legfontosabb feladata, hogy tükröt tartson a társadalomnak. Nekünk, fiatal pályakezdőknek, azt érzem, nyílt párbeszédet kell teremtenünk. Most azt hiszem, olyan közegben fogok dolgozni, ahol lehet beszélgetni, vitatkozni, véleményt alkotni.

Min fogtok dolgozni ezzel a csapattal?

Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert a leállás közepén egyszer csak jött egy telefonhívás, és azt mondták, hogy lesz egy Liliomfi, amiben ezúttal Erzsikét játszhatom. Jövő héten neki is vágunk a próbafolyamatnak, annak ellenére, hogy nem tudjuk, mi lesz. A Jurányiban fogunk próbálni, aztán a Váci Dunakanyar Színházban lesz a bemutató Horváth János Antal rendezésében. Ez olyan nekem, mint egy fellélegzés, az pedig külön irónia a történetben, hogy megint a Liliomfi. Öt év alatt ez a harmadik Liliomfi előadásom, hiszen másodikban a Beregszászi társulat Liliomfijába én ugrottam be klarinétozni. Ebben a felállásban játszottunk Beregszászon, fesztiválokon és a Nemzeti Színházban. Aztán ugye volt Mariska, most Erzsike. Remélem, idősebb koromban majd eljátszhatom Kamillát is. Lehet, hogy valami dolgom van ezzel a darabbal. Mariska ráadásul Decsi Edit lesz, akivel én már játszottam ezt a darabot, csak akkor ő volt Erzsike. Ez külön poén a történetben és nagy nagy öröm számomra.

Mikor kezditek a Liliomfit próbálni?

December 14-én lesz a hivatalos olvasópróba. Nagyon jó lesz a csapat. Takács Géza fogja játszani a címszerepet, aki az osztályfőnök helyettesem volt a Pesti Magyar Színiakadémián, Medveczky Balázs lesz Gyuri, Gémes Antos lesz Kányai, Berki Szofi lesz Kamilla néni, vele is forgattam egyszer egy vizsgafilmben. Nagyon várom a munkát ezzel a csapattal, az pedig csak hab a tortán, hogy most Erzsikeként próbálhatom ki magam!

Van álomszereped?

Fura, de nekem nincs ilyen. Inkább az jellemző rám, hogy amikor meglátok egy évadtervet vagy egy előadást, kinézek néhány szerepet magamnak, amelyeket szívesen megcsinálnék, vagy látok bennük kihívást. Mindig más tetszik meg egy karakterben. Pintér Béla Szutyok című előadásában például szívesen eljátszanám Rózsit. A marosvásárhelyiek vizsgaelőadásában nagyon megtetszett ez a szerep. Most azonban ez a helyzet annyira elbizonytalanít, hogy már annak is örülök, ha játszhatok. De nem csak a pandémiára gondolok, hanem erre a szétszakítottságra is, ami a szakmánkban Magyarországon uralkodik. Ez elég aggasztó…

Inkább filmekben szeretnél szerepelni a jövőben, vagy visszatérnél a színpadra?

Nagyon érdekelnek a filmek. Az első nagyobb forgatásom egy vizsgafilm, a Hol a nyuszi? volt, amit Baranyi Benő csinált. Ez egy hét perces, két szerepős kisfilm volt, melynek Tóth Krisztina novellája adta az alapját. Ekkor szerettem bele nagyon a filmezésbe. A barátaim azt mondják, hogy én inkább „filmes” vagyok, de őszintén szólva nem tudom, miért. Mindkettő érdekel. A filmezés hálás dolog, hiszen több emberhez eljut, ennek köszönhetően pedig sok kaput kinyit az ember előtt. A színház azonban egy szerelem. Nagyon szerencsés vagyok, hogy volt lehetőségem kipróbálni magam mindkét műfajban, és remélem még lesz is!

Kiemelt kép: Trill Beatrix (Fotó: Tihanyi Tóth Dávid)