Nekünk a Vígszínház II.

Ma ünnepli 125. születésnapját az ország legnagyobb prózai kőszínháza, a Vígszínház. Ennek apropóján szerkesztőségünk tagjai összeszedték, hogy a Szent István körúti teátrum mely előadásai voltak nagy hatással szakmai- és természetesen ezen túlmutatva, magánéletükre is.

Andi – Istenítélet

Ha valaki tőlem kérdezi meg, hogy mi az első színházi élményem (mint ahogy mi szoktuk a 10+1-ben a színművészektől), akkor azonnal a Víg „Sátor-korszakából” mondom A padlást Kaszás Attilával Rádiósként. Ha arról kell beszélnem, hogy hol kezdődött a „színházi életem”, akkor megint csak a Víget veszem elő, hiszen Eszenyi Enikő a Kinek az ég alatt már senkije sincsen című előadás sajtózására kért fel először, amit olyan bemutatók követtek, mint A diktátor, a John Gabriel Borkman vagy a Liliom. Szóval elmondhatom, hogy a Vígszínház a számomra fontos dolgok egyik legnagyobb „alfája”.

Mint ahogy az Istenítélet című előadás is, amely Arthur Miller A salemi boszorkányok című drámájából, a Mohácsi testvérek átiratában, Mohácsi János rendezésében debütált 2015-ben a teátrumban. A darab elemi erővel tolta a néző arcába a magyar valóság elé tartott torz tükör képét, miközben a díszletnek köszönhetően az egyes szereplők és a „tömeg” erre adott válaszai sem kímélték a nézőt. A színpadon egyre fokozódó feszültség, már-már őrület kicsapott a széksorok közé is, sőt, érezni lehetett, ahogy a színészek (Főbb szerepekben: Stohl András, Herczegh Adrienn, Szilágyi Csenge, Hegedűs D. Géza, Fesztbaum Béla, Péter Kata) ebből az energiából merítenek, hogy saját határaikon is túllépve vigyék tovább a cselekményt. Előtte ehhez hasonló összefonódást nem éreztem még színész és néző között. Aznap este több mint ezer ember lépett ki a Vígszínházból a végtelenségig kimerülve érzelmileg és fizikailag egyaránt, néma csendben emésztgetve a különleges élmény minden apró foszlányát.

Nem mertem újra megnézni, mire összeszedtem a bátorságom, lekerült repertoárról. És ezt azóta is bánom.

Zsófi – A nagy szemérmetlenség

„A szenteknek múltjuk, a vétkeseknek jövőjük van”

Ifjúkorom legmeghatározóbb előadása a Hegedűs D. Géza rendezte A nagy szemérmetlenség volt. 16 évesen láttam először, és tizenkétszer néztem meg. Már az első előadás láttán átfutott rajtam egy megmagyarázhatatlan érzés: egyszer még közöm lesz a színházi világhoz. És tessék, jó pár évvel később valóban részesévé váltam. Egy híres művész, sztár, köztiszteletnek örvendő személyiség, ha a csúcson van, gyakran rásütik, hogy homoszexuális. Ez vagy jót tesz a hírnevének, vagy nem, de a tény manapság már nem világszenzáció. Több mint száz évvel ezelőtt viszont börtönbe csukták a bűnösnek számító férfit. Ez történt az Európa-szerte sikeres íróval, Oscar Wilde-dal, akit perbe fogtak homoszexualitás vádjával. A korabeli, puritán Anglia ítél. Bizonyítéknak hozzák fel a műveit, a leveleit, és ha képesek lennének rá, talán még a gondolatait is. Az újságok szinte csak az író pereiről írnak. Majd kimondják, hogy a vád, mely szerint Oscar Wilde „szodomíta pózban tetszeleg”, igaz. A büntetés kétévi kényszermunka. Wilde a csúcsról a legmélyebb mélységbe zuhant, a társadalom szemete lett.

Számomra egy elgondolkodtató, a moralitás kérdéseit több oldalról megvizsgáló, mélylélektani dokumentumdráma volt örökérvényű gondolatokkal, érzésvilággal. Ha felidézem magamban, mind a mai napig beleborzongok. Nézőként olyan izgalmas játéknak lehettem részese, melyben a színészek esküdtszékké téve vonták be a közönséget az előadásba. Meghallgathattuk az ellenérveket, a vád tanúit, a szerelmesek történetét, és „olvashattuk” az újságírók folyamatos jelentéseit miközben Wilde – a pezsgő vérű zseni szerepében Alföldi Róbert – elmondja a saját igazságát. A nézőnek pedig csak egy dolga maradt: jó esküdthöz híven, ítélni. Bűnös vagy bűntelen?

Beri – A padlás

Éppen 20 éve, 2001 áprilisában láttam A padlást először, ami örökre meghatározó élmény marad számomra. Ezt azon a tavaszi, vasárnap délelőttön is pontosan éreztem.

Igazodási pont “kelet és nyugat között”, ahova jól esik egy kicsit elvonulni. Beszippantott, rabul ejtett, és hogy a nagy szavakat bizonyítsam: a színház-szeretetemet, a színháztörténész végzettségemet, és később a szakmai életem egy jelentős részét is lényegében ennek az előadásnak köszönhetem. A Vígszínház nézője, rajongója, dolgozója, kritikusa lettem – hol külön-külön, hol egyszerre.

A titulusok (el)fogytak, az érdeklődés megmaradt, és most mint régi barát kívánok a Vígszínháznak boldog 125. születésnapot!  

Laura – Hamlet

Valószínűleg senkit nem lep meg, hogy nekem a legmeghatározóbb élményem, ami a Vígszínházhoz köt, az a Hamlet című előadás ifj. Vidnyánszky Attila főszereplésével. Ez a színdarab, bátran le merem írni, megváltoztatta az életemet és azt, hogy miként tekintek a színház fogalmára. Bemutatása óta több, mint tízszer láttam a minden alkalommal csodákat nyújtó darabot, valamint az online közvetítést is volt szerencsém megtekinteni. A felvételen ráadásul saját magamat is visszanézhettem, ahogyan őrült módon futok fel a színpadra, hogy testközelből éljem át az egérfogó jelenetet.

Amiről azonban talán még nem írtam ezen az oldalon, hogy a Hamlet azért is nagyon különleges a számomra, mert akkor tehettem be először a lábamat a Vígszínházban, amikor először mentem megnézni az előadást. Még be sem léptem a nézőtérre, de azonnal elfogott egy nagyon ritka és különleges érzés: úgy éreztem otthon vagyok. Azóta az épület előtt sem tudok elmenni anélkül, hogy ne álljak meg egy pillanatra megcsodálni a színházat, és ne merítsek abból a varázslatos energiából, amit ez az épület áraszt magából. Számolom a napokat, hogy mikor térhetek vissza ezek közé a falak közé, és bár a Hamletet már nem láthatom a színpadon, garantáltan olyan előadást nézek majd meg először, aminek valamilyen úton-módon köze van ifj. Vidnyánszky Attilához. Egy szép napon pedig remélem én is dolgozhatom majd Budapest legszebb kőszínházában, és megrendezhetem a saját Hamletemet.

Kiemelt kép: Jelenet az Istenítélet című előadásból (Fotó: Gordon Eszter)