Ma ünnepli 125. születésnapját az ország legnagyobb prózai kőszínháza, a Vígszínház. Ennek apropóján szerkesztőségünk tagjai összeszedték, hogy a Szent István körúti teátrum mely előadásai voltak nagy hatással szakmai- és természetesen ezen túlmutatva, magánéletükre is.

Jani – A Pentheszileia Program

Vidéken felnövő gyerekként viszonylag ritkán jutottam el Budapestre, főleg a Vígszínházba (de, a ’90-es években bemutatott Óz, a csodák csodája néhány jelenete még ma is élénken él bennem), így nekem a pár évvel ezelőtt látott A Pentheszileia Program nemcsak az utóbbi évek egyik legjobb előadását, hanem egy visszatérést és egyben újbóli felfedezést is jelentett. Ahogy mondani szoktam, én teljesen mindenevő vagyok, egy látványos, minden szempontból grandiózus musical éppen úgy el tud varázsolni, mint egy jó prózai előadás a nagyszínpadon. Azonban, legjobban mégis a kis térben, minimális díszlettel megvalósuló produkciókat szeretem, mert ott rengeteg (ha nem minden!) múlik a színészen. Kincses Réka darabja (amely a Víg Házi Színpadán volt látható) nemcsak a címszerepet alakító Szilágyi Csenge számára volt jutalomjáték, hanem az összes többi színésznek is – a nézőnek pedig valódi katartikus élményt adott. A téma – vagyis, az, hogyan hordozzuk magunkban generációról generációra a sérelmeket, a titkokat, és hogy ennek milyen hatása van a jelenlegi életünkre – kiváltképpen érdekes számomra, kimondottan keresem az ehhez hasonló darabokat, de biztosan állthatom, hogy kevés olyan jót láttam eddig, mint A Pentheszileia Program.

Szilágyi Csenge és Király Dániel A Pentheszileia Programban (fotó: Gordon Eszter)

Gabi – Vihar

Gyerekkoromban a pöttyös könyveket nagymamám lefűzött Film Színház Muzsika példányai váltották fel. Már akkor tudtam, hogy valamilyen úton-módon kapcsolatba kell, hogy kerüljek a színházakkal. Kellett jó pár év mire ez megvalósult, de utólag is úgy gondolom, hogy érdemes volt kitartónak lenni. Az első színházi „munka” élményem, amikor nem én vettem jegyet, hanem nekem fizettek azért, hogy a sajtó munkatársaként jelen legyek egy előadáson a Vígszínházban volt, ezért számomra mindig különös helyen áll a neves teátrum. Az Alföldi Róbert rendezte Vihar volt a darab, és le sem merem írni, hogy akkor az évszámok még 19-el kezdődtek. Kristálytisztán nem emlékszem már vissza az előadásra, de arra igen, hogy Kentaur kiváló díszletbe öltöztette a színpadot. Sokan szerepeltek a darabban, és sok Víg-es színésszel azóta tart a jó kapcsolatom. A Vihar után is rengeteg színvonalas és nagy sikerű előadást láttam az elmúlt évtizedekben a Víg-ben, és ha mélyen belemerülnék, biztos, hogy találnék jobbat, szebbet, látványosabbat, de az mégiscsak egy olyan fordulópont volt az életemben, amit nem taszít le a dobogóról egyetlenegy másik előadás sem. Az évadzáró hajókirándulások és Csőre Gábor Víg napokra sütött brownie-ja pedig csak mind hab a Víg tortáján.

Isten éltessen Vígszínház, legyen még sok közös élményünk!

Jelenet a Vhar című előadásból (Fotó: Vígszínház Archívum)

Dani – A diktátor

Nem jártam olyan sokszor a Vígszínházban, mint amennyit vágytam rá, és mire törzslátogatóvá avanzsálhattam volna, addigra egy bizonyos pandémia ellehetetlenítette a kulturális akklimatizálódásomat. Az ott töltött idő – legyen bármily kevés – viszont élénken megmaradt bennem, legyen szó A Pál utcai fiúk fiatalos energia-kicsattanásáról, a John Gabriel Borkman gondolatiságáról vagy éppen az Audiencia magasztosságáról, mind-mind habarcsként szolgált a személyiségem épülő falában. A legemlékezetesebb titulust mégsem ezeknek, hanem a Charlie Chaplin legnagyobb hatású műve alapján készült előadásnak, A diktátornak adnám, amelyben egyszerre véltem felfedezni a színészi zsenialitást Ifj. Vidnyánszky Attila tolmácsolásában és kaptam meg az emberségességbe, a szabadságba vetett hit eszméjét a filmhez képest új formába csomagolva. Kevés minőségi előadás van, amely egyszerre nevettet meg és szomorít el, A diktátor viszont köztük van.

Ifj. Vidnyánszky Attila A diktátor című előadásban (Fotó: Várady Nikolett)

Roberta – A padlás

Mivel alig több mint két éve élek csak a fővárosban, viszonylag kevés lehetőségem volt a Vígszínházban bármilyen előadást nézni – főleg úgy, hogy még a járvány és a korlátozások is közbeszóltak. Azonban a listám mindig megvolt arról, hogy milyen kötelező darabokat kell látnom Budapesten, és ez csak bővül. Nagy zenés színház rajongóként természetesen leginkább A Pál utcai fiúkat és A padlást szerettem volna látni a Víges repertoárból, viszont Laurának köszönhetően – aki megismerkedésünktől kezdve végtelenül lelkesedett a színházért – olyan darabokat is láttam itt, mint a Liliom, a Hamlet vagy a A diktátor. Az ízlésemet azonban most sem tagadhatom meg, így nem meglepő, hogy a kedvenc előadásom A padlás lett. A már korábbról ismert betétdalok végre megelevenedtek előttem egy nagyszerű történet formájában, amely felnőttként is elvarázsolt. Minden egyes dal, minden karakter és színész – legfőképpen Wunderlich József Rádiósa – az első pillanattól kezdve magukkal ragadtak, és emlékeztettek arra, miért is szerettem bele ebbe a műfajba annak idején, amikor a Valahol Európábant először láttam. Ezek mellett pedig azért is fontos számomra a darab, mert bővíti az eredeti magyar musicalek rövid listáját. A padlás egy remek bizonyíték arra, hogy érdemes újat és kreatívat alkotni a zenés színház műfajában.

Kiemelt kép: Jelenet A padlásból (Fotó: Gordon Eszter)