Nekem Shakespeare – Gyerekkortól a hivatásig

Nekem Shakespeare – a mostani tematikus cikksorozatunknak ezt a címet adtuk, és elméletben arról kellene írni, hogy mit is jelent számomra Shakespeare. Megmondom őszintén, ez az első olyan anyag, amihez nagyon nehezen tudtam hozzákezdeni, több napig gondolkodtam, hogyan is írhatnám le pár bekezdésben, hogy mit adott nekem eddig életem során az „avoni hattyú” és az ő munkássága.

Alapvetően Shakespeare megítélésekor két táborra oszlik az emberek véleménye. Az egyik csoport, akik a drámairodalom egyik, hanem a legnagyobb alakjának tartják, és akik véleménye szerint az ő történetei óta – kis túlzással – nem lehet semmi újat mondani, hiszen vígjátékaiban, tragédiáiban és királydrámáiban már mindent megírt, amit csak lehetett. A másik véglet nem érti a rajongást, klisésnek tartják, akinek a művei semmi eredetiséget nem tartalmaznak, hiszen ő maga is régről ismert történeteket dolgozott fel. Talán nem meglepő, ha azt mondom, hogy én az előbbiek táborát erősítem, és noha nem állítom, hogy Shakespeare találta fel a spanyolviaszt, abban biztos vagyok, hogy műveinek több mint 400 évvel a keletkezésük után is megvan a maguk létjogosultsága, aktualitása.

Mondhatnám azt is, hogy amióta az eszemet tudom, Shakespeare az életem része volt – és ezt az állítást lehet szó szerint venni, mert első emlékeim egyike, hogy a helyi könyvtárban kinéztem egy nagy alakú mesekönyvet, amely a Szentivánéji álom átirata volt, szüleim olvasták fel nekem. Pár évvel később megkaptam karácsonyra a Lamb testvérek által írt Shakespeare-mesék című kötetet, így jó pár dráma történetét azelőtt megismertem, hogy magát az alapművet olvastam volna. Mint a legtöbb diáknak, a gimnáziumban nekem is jobban tetszett a Romeo és Júlia, mint a Hamlet,  utóbbihoz még érnem kellett, előbbit viszont annyiszor olvastam (Kosztolányi Dezső gyönyörű fordításában), hogy kívülről tudtam bizonyos monológokat, párbeszédeket. Később, az egyetemen több művével is foglalkoztunk, igaz, akkor a jog és az erkölcs viszonya volt a fő vizsgálati szempontunk, de ez az egészen új megközelítés is tovább növelte a „rajongást”.

Ha nagyon röviden kellene összefoglalnom, miért is szeretem Shakespeare-t, igencsak közhelyes válaszokat tudnék adni. Egyfelől a történetei – amelyek általában több szálon futnak, gyakran két-három mellékvonalat is kapunk – izgalmasak és a mai korban is abszolút megállják a helyüket, másrészt a szereplők jellemábrázolása és -fejlődése a legtöbb esetben bravúros és irigylésre méltó. Ráadásul a műfaji sokszínűség okán bárki megtalálhatja a neki tetsző történetet: akkor is érdemes Shakespeare-darabra jegyet váltanunk, ha könnyed szórakozásra vágyunk és akkor is, ha egy igazán kemény, „vérengzős” drámával szeretnénk levezetni a feszültséget.

Az elmúlt pár évben több tucatnyi Shakespeare-darabot volt szerencsém megtekinteni, igaz, ezeket kifejezetten kerestem is. Kevés alkalommal jutok el vidékre (legalábbis kevesebbszer, mint ahogyan szeretnék), de ha igen, általában annak köze van a Bárd munkásságához, hiszen előszeretettel nézek meg minél több rendezést a kedvenc darabjaimból. (Sajnos a Miskolci Nemzeti Színházban látható A velencei kalmárt – ami a legkedvesebb darab a számomra – csak felvételről volt szerencsém megtekinteni, de Mohácsi János rendezése még így is hatalmas  élményt jelentett. Bízom benne, hogy a Városmajori Szabadtéri Színpadon, ahová meghívást kapott az előadás, lesz alkalmam pótolni az „élőzést” is.) De nagy szerepe van a drámáinak abban is, hogy új (fővárosi) teátrumokat ismerjek meg. Így jutottam el például sokévnyi kihagyás után újra a Katona József Színházba az Ahogy tetszik okán, találtam vissza a Nemzeti Színházhoz, ahol a David Doiasvili által rendezett (és alaposan újragondolt) Szentivánéji álom az egyik kedvencemmé vált, vagy fedeztem fel magamnak a Budapest Bábszínházat, ahol Szikszai Rémusz egy jóformán tökéletes A vihar bábelőadást rendezett, azóta pedig rendszeres visszatérője vagyok a teátrumnak.

Akár olvasva, akárva nézve, de Shakespeare mindig nagy hatás gyakorol rám, a történetei számomra megunhatatlanok, hiszen minden egyes alkalommal képes valami újjal szolgálni, meglepni, néha egészen apró dolgokat fedezek fel, amely bizonyítja számomra a nagyszerűségét. Arról nem beszélve, hogy a Deszkavíziós ténykedéseimet is neki köszönhetem: pont egy évvel ezelőtt csatlakoztam a csapathoz, az első írásaim pedig pont az ő művei kapcsán születtek meg.

Kiemelt kép: A velencei kalmár (fotó: Miskolci Nemzeti Színház Facebook oldala)