„Nekem nagyon számít, hogy valami értékeset adjak át” – interjú Magyar Vazullal

Magyar Vazult idén márciusban láthatta először a közönség a Spirit Színház Kövek című előadásában. Azóta jobbnál jobb szerepekben mutatkozhatott be, olyan fontos darabokban, mint a Sodrásban vagy A plafonon túl. Az idei évadtól kezdve a teátrum újonnan megalapított társulatát erősíti, a napokban bemutatásra került A londoni lakosztály című előadásban ő maga alakítja az írót, Neil Simont. Vazul jelenleg Shakespeare egyik klasszikusát, A velencei kalmárt próbálja, de a téli hónapokban is izgalmas feladatok találják meg. A társulat egyik legfiatalabb színészével ezekről az előadásokról, valamint a Spiriti Színházhoz fűződő viszonyáról beszélgettünk.

Honnan jött az ötlet, hogy a színészettel foglalkozz?

Gimnazista koromban még inkább a foci érdekelt, mint minden korombéli fiatal srác, én is profi játékos akartam lenni. A színészet is foglalkoztatott, de főleg a filmek és a sorozatok világa vonzott. Akkori még nem tudtam magamat elképzelni a színpadon, riasztó volt számomra az „itt és most” pillanat. Miután elkezdtem a színésziskolát, azokban az időkben jöttem rá, hogy ez az, ami hiányzott az életemből, azóta pedig nem is tudnám magam más munkakörben elképzelni. A tanulmányaimat végül a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumban fejeztem be.

Ez a váltás a filmekről a színpad felé egy lassabb folyamat volt, vagy volt egy konkrét pont, amikor eldöntötted, hogy mégis a színház a te utad?

Amikor először álltam színpadra, teljesen megérintett az a légkör, ami ezt az egészet körbeveszi. Az volt az a pillanat. A színházban a lehetőségek tárháza végtelen, annyira sok gyönyörű alkotás van, hogy az ember egész élete tulajdonképpen egy tanulási folyamat. Itt most nem a szövegtanulásra gondolok elsősorban, hanem önmagunk megismerésére, a műveltségünk kiterjesztésére. Szerintem a színészeket a kíváncsiság és a fantázia mozgatja. Én az a típus vagyok, aki szeretné minél több mindenben kipróbálni magát, a színház által pedig ezt meg is tudom tenni. Amit még kiemelnék, hiszen ugyanilyen fontosnak tartom, hogy nekem nagyon számít, hogy valami értékeset adjak át, valami olyat, ami miatt a nézőnek lesz min elgondolkodnia és van mit megkérdőjeleznie magában. Azért is szeretem annyira játszani a Kövek című darabot, mert elsősorban a mai társadalomra reflektál és rengeteg kérdést hoz magával. Egyébként a dráma igaz történet alapján íródott, ami még hátborzongatóbbá teszi számomra.

De mégsem szakadtál el teljesen a filmezéstől, a nyáron indult egy sorozat, Otthon címmel, amelynek a főszerepét játszod.

Igen, én alakítom Mayer Alexet, a földönkívüli srácot, aki társaival együtt itt él köztünk. Azt tudni kell, hogy ez egy kis költségvetésből készült web-sorozat, tehát csak online nézhető. Műfaját tekintve leginkább sci-fi tinidrámának mondanám. Az első évadot már leforgattuk, az 13 epizódból áll, havonta jön ki egy-egy új rész.

A debreceni Csokonai Nemzeti Színházban nemrég mutattátok be A Pál utcai fiúk musicalt, amelyben vendégművészként te is szerepelsz. Mesélsz erről?

A debreceni előadást Keszég László rendezte, hatalmas sikere volt a bemutatónak, egyszerűen nem tudom szavakba foglalni mit éreztem akkor: az, hogy mindenki állva tapsolt, egy jelzés volt nekünk, hogy „ezaz, megcsináltuk, fiúk!” Egyébként annyira gyorsan elfogytak a jegyek, hogy a színház kénytelen volt plusz előadásokat meghirdetni, olyan sokan panaszkodtak, hogy nem jutottak be. Számomra igazi öröm, hogy benne lehetek ebben az előadásban, egyrészt mert A Pál utcai fiúk volt az egyik kedvenc regényem általános iskolában, másrészt, már tavaly is poénkodtunk azzal az osztályban, hogy milyen jó lenne, ha megcsinálnánk mi is a musicalt. Most pedig valóra vált az álmunk: ott állunk a színpadon és mi énekeljük a „Mi vagyunk a Grund”-ot. Érdekesség, hogy Szőke Olivér – aki osztálytársam is volt és egyben egy nagyon jó barátom, valamint a Köveket is együtt csináltuk a Spiritben – is játszik benne: ő Áts Ferit alakítja, én pedig Csónakost. Úgy látszik, nekünk ez a sorsunk, hogy mindenhová együtt megyünk! (nevet)

Az idei évadtól kezdve a Spirit Színház újonnan megalakult társulatát erősíted, de már korábban is voltak bemutatóid itt. Hogyan kerültél kapcsolatba a színházzal?

János (Perjés János, a Spirit Színház alapítója, művészeti igazgatója – szerk.) decemberben felkereste Sándor Petit, Olivért és engem, mert meg akart minket hallgatni a Dorian Gray főszerepére. Eljöttünk a castingra, Olivérrel ekkortájt keveset beszéltünk egymással. Meg is lepődtünk mindketten, hogy mit keres itt a másik! (nevet) Végül úgy alakult, hogy Peti lett Dorian, a vezetőség viszont minket sem akart elengedni, így ránk bízták a Kövek két szerepét, ami megerősítette a barátságunkat is egyben. Ez volt az első bemutatóm itt, nagyon szeretem. A Kövek egy valódi események alapján íródott mű, nagy sikere volt a premiernek, illetve a következő előadásoknak is. Elmondhatatlanul hálás vagyok Jánosnak, amiért esélyt adott a bizonyításra, ő fedezett fel minket és azóta is egyengeti az utunkat. Szeretem azt a bátorságot, ami a Spiritet jellemzi: mernek olyan darabokhoz nyúlni, amelyek aktuális, mai problémákat boncolgatnak, feszegetik a határokat. A nyáron bemutatott Sodrásban című előadásunk is pont ilyen. Amikor János elmondta, hogy a jövő évadtól komolyabban számolna velem, nagyon örültem, és megvallom, titkon vágytam is arra, hogy újabb szerepek találjanak meg itt. Iszonyatosan jól esik, hogy részese lehetek ennek a csapatnak, nagyszerű színészek játszanak itt, akiktől én csak tanulhatok. Gyakran, ha nincs próbám kiírva, akkor is bejövök, az itteni légkör mindig új energiával tölt fel. Ugyanakkor az, hogy társulati tag vagyok, nem jelenti azt, hogy mostantól nyugodtan hátra dőlhetek, ugyanúgy kell továbbra is alázatosan és keményen dolgozzak – ha nem jobban!

A napokban mutattátok be A londoni lakosztály című darabot, amelynek egyik különlegessége, hogy Neil Simon négy egyfelvonásos művéből állították össze.

Ilyen értelemben ez a darab ősbemutató, hiszen ezt a négy egyfelvonásos művet (Leszámolás, Hazatérés, Diana és Sidney, Egy férfi a padlón) mi mutatjuk be először ilyen formában. A négy történetet csupán annyi köti össze, hogy egy hotelszobában játszódik mindegyik. Jantyik Csaba, a rendező azonban úgy gondolta, kell valami plusz: egy logikai gondolat mentén akarta szorosabbra fűzni az egyes darabokat. Kitalálta, hogy maga az író, Neil Simon is jelenjen meg a színpadon, őt játszom én. Az az érdekes benne, hogy bár az előadás műfaja vígjáték – az utolsó felvonás inkább bohózat –, mégsem komédiát lát a néző. Mindegyik sztori az életből merít, éppen ezért, van, amelyik a végére kicsit keserűbbé válik, hiszen megmutatkozik benne az ember rossz oldala is.

A soron következő bemutatód pedig egy igazi klasszikus lesz, Shakespeare A velencei kalmárjában Gratianót alakítod. A nyílt próbán az derült ki számomra, hogy a rendező, Bányai Gábor egészen új oldalról közelíti meg a történetet.

Megvallom őszintén, A Pál utcai fiúk miatt én szeptemberben végig Debrecenben voltam, A londoni lakosztály próbáira is csak két hetem volt. A velencei kalmáron most kezdtük el igazán dolgozni, én főleg az olvasópróbán elhangzottak alapján tudok még róla mondani bármit is. Szóval, lehet, te többet tudsz, mint én! (nevet) De, ahogy említetted, Gábor valóban egészen új aspektusból közelíti meg a történetet, amit már a díszlet és a jelmez is jól fog szimbolizálni. Díszlet tulajdonképpen nem is lesz, pontosabban csak minimális, jelzésértékű. A színészeket mindvégig látni fogják a nézők: mindannyian bent ülünk majd a színpadon, onnan „érkezünk” a jelenetünkbe. Számomra ez azt sugallja, hogy mindannyian a részesei vagyunk a látottaknak: az, ami akkor és ott történik Velencében a darab szerint, ma is éppúgy megeshetne másokkal. A jelmez is hasonlóan szimbolikus erővel bír majd: Velence színe a rózsaszín lesz, ennek megfelelően fog átalakulni a szereplők ruházata is, ki éppen milyen közel áll a rendszerhez és annak eszméihez.

Miben láthatunk még téged a közeljövőben?

A korábban említett, már meglévő szerepek mellett hamarosan beugrom a Micimackóba, én leszek Róbert Gida. Ezt novemberben Szarvason fogjuk játszani, decembertől pedig itt, a Spiritben. Karácsony környékén mutatjuk be a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című darabot, Sándor Petivel a főszerepben, Czeizel Gábor rendezésében. Ezt az előadást már nagyon várom, iszonyat hálás vagyok a sorsnak, hogy benne lehetek. Jövőre pedig két új bemutatóm is lesz, februárban Brecht Koldusoperájában (rendező: Szarka János), utána pedig Az öreg hölgy látogatásában (rendező: Czeizel Gábor) leszek látható.

Jól érzékelem, hogy szeretsz itt játszani?

Abszolút! A Spirit szerintem egyedülálló a hazai színházi világban. A nézőket az előtérben, amit én jobb szeretek társalgónak hívni, az előadások előtt élőzene várja, mindig zongorázik valaki. A másik, hogy mindkét színpadon játszani felemelő érzés: a nézők egy-két méterre ülnek tőlünk, minden apró rezdülésünket látják, érzik a feszültségünket, az örömünket, egyszóval mindent. Itt nem lehet egyetlen hazug pillanat sem, különben egyből lebukunk. Ez az intim szféra egyszerűen varázslatos. Nézőként én is szeretem, ha benne lehetek egy történetben, itt pedig erre minden előadás esetén megvan a lehetőség. Arról nem beszélve, hogy rengeteg remek színész fordul meg itt, sokukkal dolgoztam is már együtt, azonban még mindig akad, akivel nem álltam egy színpadon, de már nagyon várom. Jánosnak sikerült egy olyan társulatot összehoznia, akik valóban egy emberként tudnak működni. Sokszor úgy érzem, hogy nincs számunkra lehetetlen, bármit meg tudunk csinálni, határ a csillagos ég.

Kiemelt kép: Magyar Vazul (Fotó: Spirit Színház)