“Nekem is van közlendőm a szerep által” – Interjú Szakács Hajnalkával

Szakács Hajnalka 2018-ban szerződött a tatabányai Jászai Mari Színház társulatához, az elmúlt években pedig számos műfajban bizonyította a tehetségét. Legutóbb a Te édes, de jó vagy, légy más! című off-Broadway musicalben láthatta a közönség. Habár prózai színészszakon végzett, a zene és a tánc mindig is közel állt hozzá, így kimondottan örül az ilyen lehetőségeknek. Ráadásul az idei évadban három nagyon különböző szerep találta meg eddig, többek között erről is beszélgettünk a fiatal színésznővel.

Amikor felhívtalak, hogy időpontot egyeztessünk az interjúhoz, azt mondtad, hogy napközben szabadabb vagy, esténként vannak csak előadások. Az évadban eddig három premiered is volt. Mennyire vagy fáradt?

Nyáron felkészítettem magam arra, hogy zsinórban három bemutatóm is lesz, tudtam, hogy eddig bírnom kell a nagyobb tempót. Most lett egy kis szünet, de a második félévben két előadást is próbálok még. Hála Istennek eddig nem volt olyan évadom, ahol többet pihenhettem volna, így ez a helyzet nem szokatlan. Igen, elfáradtam, de itt a december, most lesz időm feltöltődni.

Az említett tempó tényleg rohamos: szinte alig tartottátok meg a bemutatókat, pár nappal később már is elkezdődött a következő próbafolyamat.

Ez a vidéki színházi élet egyik velejárója: gyorsan kell váltani a műfajok között, több a bemutató, viszont kevesebbet is játszunk egy előadásból. Meg kell tanulni gyorsan felvenni a karaktert és el is kell tudni engedni. Nincs idő arra, hogy évekig formáljunk egy szerepet, átlagban 15 előadás lemegy, és vége. Ahogy te is mondod: szombaton bemutató, hétfőn olvasópróba, ez az általános. Ilyenkor át kell kattintani magad.

Diplomaszerzés után a debreceni Csokonai Színházhoz szerződtél. Mennyiben különbözött Tatabányától?

Nagyobb a társulat, egy operatagozattal kiegészülve, több játszóhely is van, ennek okán több bemutatóm is volt, sőt, akadt, hogy egyszerre két darabban is próbáltam. Gyerekelőadásoktól kezdve zenés színházi darabokig mindent játszottunk, így az összes műfajban helyt kellett állni. Viszont jóval messzebb van a fővárostól, a szakma is kevésbé figyelt ránk. Ezért is szerettem volna olyan színházhoz menni, ami kicsit közelebb van ehhez a Budapest-orientált világhoz.

Azt mondják, hogy pályakezdőknek érdemes vidékre szerződni. Osztod ezt a véleményt?

Mielőtt felvettek volna az egyetemre, két évet az Újszínház stúdiójába jártam, ahol betekintést nyertem a színházi életbe. Az egyetem után szerettem volna függetlenedni a családtól, stabil és biztonságot adó állást akartam. Debrecenből kaptam olyan ajánlatot, aminél azt éreztem, hogy maximálisan ki fogja elégíteni az igényeimet, mind státuszban, mind művészileg. Fontos volt számomra, hogy olyan feladatokat bízzanak rám, ami színészileg előrevisz. Prózai szakon végeztem, az első bemutatóm viszont egy zenés előadás volt, ráadásul főszerep. Nagyon örültem neki, mert ezt a vonalat sem akartam teljesen elengedni.

A Madách Musical Tánciskolában is tanultál. Ezek szerint a kezdetektől fogva érdekelt a zenés irány?

Abszolút. A Marczibányi téri Kodályban zongorázni és kóruséneklést is tanultam, mellette táncoltam is. Ezt a kettőt én összeraktam – noha akkoriban még kevés színházi előadást láttam –, hogy miért ne foglalkozhatnék ezzel. Abban az évben viszont nem indult zenés színházi osztály, így a prózaira jelentkeztem, Máté Gábornál felvételiztem. Akkoriban – leszámítva pár versmondó versenyt az iskolában – semmi közöm nem volt a prózai színjátszáshoz, teljesen naivan álltam a feladat elé. Nem vettek fel, de folyamatosan ott motoszkált bennem a gondolat, hogy érdemes lenne ezzel foglalkozni. Onnantól kezdve minden estét színházban töltöttem, nagyon megszerettem ezt a világot. Sőt, a próza lett az én főirányom.

Említetted, hogy Debrecen nagyon messze esik a szakma figyelmétől. Mégis: az első években megkaptad a Nívó- és a Soós Imre-díjat, a POSZT-on pedig a legjobb 30 év alatti színésznőnek választottak (Három nővér). Ez erős pályakezdés, nem?

Lehetett volna erősebb is! (nevet) Valóban nagy szó, hogy eljutottunk a POSZT-ra, a Soós Imre-díj pedig csodás elismerés a számomra. Akkoriban nagyon erősen bennem volt, hogy el vagyunk szigetelve a szakmától, kellett ez a visszaigazolás. Nem az éltet, hogy halmozzam a díjakat, ugyanakkor, ha estéről estére ott állsz a színpadon, kell a visszajelzés, hogy van-e értelme ennek, fontos-e a te munkád is. Szerencsére a közönség is nagyon szeret minket, ráadásul Tatabányában azt szeretem, hogy a vezetőség a könnyedebb előadások mellett nagy figyelmet fordít a nézők nevelésére is, hogy lássanak olyat is, ami nehezebben emészthető, elgondolkodtató.

Erre pont jó példa az évad első két bemutatója: a Polgárkukkantó egy bohózat, a Részegek viszont egy elég súlyos előadás.

Egyik sem egyszerű darab. A Polgárkukkantó kapcsán sokáig rejtély volt számomra, hogy Sándor (Guelmino Sándor, a rendező – A szerk.) miért pont ezt vette elő, mert a darab humora nagyon távol áll attól, amit mi Magyarországon annak gondolunk. Nagyon féltem, hogyan fogjuk megoldani, hogy a néző nevetni is tudjon, de még se csak a felszín maradjon meg neki. Most már mondhatom, hogy jó előadásokat futunk vele, de kapunk hideget-meleget. Iszonyú nehéz színészileg megragadni a darab igazságát és mélyebb rétegeit, miközben egy könnyebb bohózat stílusában kell játszanod. A Részegeket pedig egy csodálatos előadásnak gondolom, már olvasni is nagyon szerettem. Nehezebben fogyasztható, olyan, mintha a Háború és békét olvasná az ember. Nagyon szövegközpontú, és nehéz is ettől elrugaszkodni. Aba (Sebestyén Aba, a rendező – A szerk.) rengeteg költőiséget próbált belecsempészni, ennek következtésben kitágította az asszociációkat.

A Részegek előadás a Katonában nagy sikerrel futott, mondhatni legendás előadás volt. Amikor megtudod, hogy a következő évadban milyen feladatok várnak rád, egy ilyen darabnál érzel plusz izgalmat?

Mondhatni, hogy nálunk minden évadra jellemző, hogy akad legalább egy olyan bemutatónk, ami Budapesten nagy sikert aratott – ilyen volt a 10, a Szutyok és a Két Korea újraegyesítése is. Ezek mind olyan előadások, amik nem véletlen értek el ekkora sikereket, nehéz azt a szintet megugrani. De ez a szép ebben a szakmában: nekünk más tartalommal kell megtölteni. A Részegek egy fantasztikus előadás volt a Katonában, rettenetesen sokat adott nekem, de bennem volt az is, hogy a saját tapasztalataim, érzékenységem és élethelyzetem alapján mit csinálnék máshogy. Nekem is van közlendőm a szerep által. Ilyenkor baromi izgalmas, hogy ugyanabból a szövegből egy teljesen más színű előadás kerekedik ki.

A Te édes, de jó, légy más! című darab szinte állandóan repertoáron van valahol az országban, idén több teátrum is műsorra tűzi. Ez egy négyszereplős musical, általában kamaraszínpadon mutatják be, nálatok mégis nagyszínpad lett.

A musical a legkeresettebb műfaj, abból játszunk mindig a legtöbbet, általában teltházzal. Így evidens, hogy minden, ami zenés, az a nagyszínpadra kerül, de teljesen jogos a felvetés. Amikor meghallottam, hogy négyen leszünk benne, az jutott eszembe, hogy ez egy súlyos feladat lesz. Egyébként van olyan színház, ahol nyolcan játsszák, mert nem tudják megoldani a gyorsöltözéseket, színváltozásokat. Ahogy felgördül a függöny, onnantól kezdve nincs megállás, teljesen másfajta koncentrációt igényel, mint bármelyik másik darab, amiben eddig játszottam. Én mindig érzelmileg akarok kapcsolódni a karakterhez, szerepívekben gondolkodom, analizálok, ez most inkább egy színészmesterség gyakorlat. Mindent magában foglal, ami a munkánk: koncentrációt, a figyelem megosztását, a zenét, a prózát, az éneket, a hangképzés, a humort, a drámát, a mozgást, a tempót.

Pont ez jutott eszembe az előadást nézve, hogy itt minden patikamérlegen van kimérve, közben nincs időtök gondolkodni, hogy melyik jelenet után mi jön.

Valóban nincs. (nevet)

A bemutató előtt készítettetek egy jópofa videósorozatot, amiben felsoroljátok a szerepeiteket. Ez most is menne?

Igen, a sorrend teljesen beleégett az agyamba. Amikor benne vagyunk egy jelenetben, csak úgy tud működni a váltás és a gyors öltözés, ha nem rontunk. Ha például balra megyek ki jobb helyett, azzal pont annyi vesztünk, hogy csúszik az előadás. Ezért muszáj megjegyezni minden útvonalat. A főpróbahéten volt, hogy eltévesztettem a járást, akkor derült ki, hogy itt erre nincs lehetőség, mindennek gördülékenyen kell mennie.

Az előadás párperces jelentekben mutatja be a férfi-nő kapcsolat minden szegmensét. Te szereted az ilyen felépítésű darabokat?

Nézőként nagyon. Wes Anderson filmjei jutnak eszembe, ahol az egyes etűdök alapján kapunk egy élményt arról az életérzésről, világképről, amit át akar adni. Nem feltétlenül kell lineáris történetvezetés, hogy megszülethessen az egység. Kimondottan szeretem, ha magam rakhatom össze ilyenkor az üzenetet, szerintem a nézőket erre is kell nevelni. Más dolgokat mozgat meg benned, ha kapcsolódni akarsz a dolgokhoz. Színészként viszonylag ritkábban adódik ilyen típusú feladat, ezért nehezebbnek is tűnik számomra. Ahogy mondtam, szeretek érzelmileg kapcsolódni a karakterhez, de ilyenkor mindez technika, abba tudok kapaszkodni.

Ezt a musicalt 1996-ban mutatták be az off-Broadwayn, amikor még nem volt minden ennyire modern, telefon- és internetközpontú, nem voltak online társkeresők. Ilyen szempontból akad hiányérzeted?

Nem, mert abszolút örökérvényű. Sőt, én kimondottan szeretem, hogy nincs teljesen a mába helyezve. A teremtéssel kezdünk, ez is azt jelzi, hogy már innentől kezdve van problémája egymással a nőknek és a férfiaknak. Sokkal tágabban tudja bemutatni ezt az időtlenséget, hogy mindig is így volt és így is lesz, mintha rázoomolnánk a jelen problémáira.

Neked van kedvenc jeleneted?

Az egyik, amit nagyon közel érzek magamhoz, az a nyoszolyólány története: nekem is minden barátnőm már férjhez ment, megyek gyerekeket látogatni. Azt a fajta bánatot, amit nagyon jó öniróniával ad elő ez a szereplő, át tudom érezni. A másik az idős pár jelenete a legvégén, az annyira szívmelengető, szeretem énekelni és hallgatni is. Összességében viszont azért kedvelem nagyon, mert a musicalekben általában egyfajta zenei stílus jelenik meg, itt viszont a swingtől kezdve, a blueson és a countryn át a godspellig mindenből kapunk egy kicsit. Ráadásul mindegyik karakterhez a legmegfelelőbb zenei hangulatot találtál meg a szerzők. A páros randi jelenetben a két tutyimutyi férfi egy öblös-dögös számot kap, a házaspár tangó pedig abszolút a csúcs számomra. Szeretem a kantátákat is: a nyitány folyamatosan visszaismétlődik, más szöveggel és más tempóban, egyre érzékenyebb lesz, ahogy haladunk előre az előadásban. Érdekes megfigyelni egyébként, hogy melyik jelenethez melyik korosztály tud a legjobb kapcsolódni: a házas évekénél elképesztő milyen nevetéseket hallunk a nézőtérről.

Mikola Gergő először rendezett. Mennyire volt fura, hogy az, aki eddig játszótársad volt – illetve ebben a darabban is az –, most instruált téged?

Egyikünk számára sem volt váratlan ez a felállás. Amióta Tatabányán vagyok, azt látom, hogy Gergő jól ismeri ezt a műfajt. Már vártuk is, hogy mikor kap ilyen feladatot, annyira illik hozzá és érti is. Én általánosságban szeretek színész-rendezőkkel dolgozni (Szikszai Rémusz, Rába Roland, Kelemen József, Mészáros Tibor), mert ők mindkét oldalt ismerik, könnyebb a kommunikáció, ha értik a praktikus kérdéseimet. Gergőnek azt kívánom, hogy rendezzen még nagyon sokat és ne csak Tatabányán, mert ez a történet nem állhat meg itt. Nagyon maximalista, precíz színész, aki semmit nem hagy a véletlenre, mindent kidolgoz és átgondol. Biztos voltam benne, hogy rendezőként is alapos felkészültséggel fog érkezni a próbafolyamatra, így is volt. Ugyanakkor nagy figyelemmel fordult felénk, hiszen ismer minket, tudja, hogyan dolgozunk, mitől görcsölünk be, mikor nem szabad erőltetnie valami. A legjobbat akarta kihozni belőlünk, sokat dolgozott a mi kreativitásunkból, ha úgy ítélte meg, a saját koncepcióját is félre tudta tenni. És ha már párkapcsolatok: „minden sikeres férfi mögött áll egy erős nő” – tartja a mondás, ami nálunk is beigazolódott. Az előadás koreográfusa, Németh Eszter – aki az életben Gergő párja – szintén oroszlánrészt vállalt a produkcióban, jó volt látni, hogy ennyire összhangban tudtak közösen alkotni. Nagyon élvezetes volt a próbafolyamat, remélem, lesz még alkalmunk együtt dolgozni.

Kiemelt kép: Szakács Hajnalka a Te édes, de jó vagy, légy más című előadásban (Fotó: Sipos Zoltán)