Nem szokványosan indult a karrierje, a Kaposvári Egyetem hallgatójaként került a Bárkába, majd egy neves francia rendezővel dolgozott három évig Párizsban. Hiányzott neki a hazai színházi közeg, ezért hazajött, és a Spiritben játszott két évig. Mellette Tv-sorozatban is szerepelt, és olyan intenzív lett az élete, hogy megváltásként élte meg a Covid első hónapját. Jelenleg is több helyen játszik, de szüntelenül keresi a helyét a szakmában, a világban. Jerger Balázzsal beszélgettünk.

Rovatunk előző alanya Vadász Kriszta volt, aki téged kérdezett: Jerger Balázstól kérdezném, hogy hogyan tudja hasznosítani a külföldön szerzett szakmai tudását az itthoni munkáiban?

Ha nagyon rövid akarok lenni, akkor annyit tudnék mondani, hogy sehogy.

Ha én is rövid akarnék lenni, akkor most mondhatnám, hogy ok, köszi, meg is vagyunk. De engem már az is kíváncsisággal tölt el, hogy Kaposvárról hogy kerültél a Bárkába? Mert erre nem mondható, hogy mindennapos kombó.

Harmadévesként kerültem a Bárkába, a Kaposvári Egyetemről. Az első darabunk A Pál utcai fiúk volt a Csiky Gergely Színházban, amit Vidovszky György rendezett. Ő ifjúsági darabokat csinált főleg a Kolibriben és a Bárkában. Amikor Dér Zsoltot felvették az egyetemre, akivel nagyon hasonló karakterek voltunk akkoriban, megkeresett Vidovszky hogy átvenném-e Zsolt szerepeit. Így kerültem a Bárkába.

A Bárkából pedig Párizsba, ez is elég jól hangzik.

A Bárka igazgatója, Seress Zoltán hívta meg Philippe Genty-t, akiről én akkor természetesen még semmit nem tudtam. Óriási szaktekintély, teljesen egyedi látásmóddal. Eredetileg egy hónapos workshopnak indult a közös munka, de úgy alakult, hogy három év lett belőle. Akkor rengeteg dolog volt az életemben, több helyen is játszottam párhuzamosan, a Vígben, a Nemzetiben, a Duda Éva Társulattal. De teljesen elvarázsolt Philippe, nagyon jó energiákat hozott elő belőlem, ráadásul hihetetlenül merész és érdekes volt, amit csináltunk. Homokkal, agyaggal, csövekkel dolgoztunk. Aztán létrehoztuk az Odüsszeusz szemeteslapáton című előadást, amit Philippe már angolul, spanyolul és franciául is megrendezett. Hihetetlen élmény volt számomra, a legkedvesebb darab, amiben valaha játszottam. A preimeren volt egy hirtelen jött improvizációm, ami annyira megtetszett a rendezőnek, hogy felajánlotta, hogy vegyek részt egy következő előadásában, Párizsban. Persze ez akkor csak udvarias gesztusnak tűnt, akkor még nem volt realitása, hogy egyszer valóság lesz belőle.

Mikor lett realitása az egésznek?

Amikor egy próba előtt láttam, hogy hívnak. De nem néztem meg, mert nem akartam, hogy elvonja a figyelmemet az aktuális munkámról.

Jerger Balázs a francia előadásban

Jól gondolom, hogy annyira még soha nem vártad a próba végét, mint akkor?

Igen. Tudtam, hogy akkor nem szabad elgondolkodnom az egészen, mert szétesek, ha nem az adott munkára koncentrálok. De utána leültem és el sem hittem, amit látok: hosszú üzenet a komplett 6 hónapos próbafolyamatról, az egész feladat logisztikájáról.

Mennyit gondolkodtál a lehetőségen?

Semennyit, inkább csak kisebb dilemma volt, amiatt, hogy kiesek az itthoni körforgásból, még úgyis, hogy szabadúszó voltam. A pályám elején voltam, építettem a kapcsolataimat, komoly, szakmai nevekkel dolgoztam együtt, de végül is arra jutottam, hogy mikor látnék világot, ha nem most? Nem kértem senkitől tanácsot, egyszerűen nem igényelt magyarázatot a döntésem. Annyira egyértelmű volt, hogy egy ilyen lehetőséget nem lehet kihagyni.

Tudtad, hogy mire vállalkozol?

Nem, de azt éreztem, hogy nem tudok belőle rosszul kijönni. Vagy világot látok, vagy nyelvet tanulok, vagy előremozdítom a pályám, valamire biztos, hogy jó lesz. Mindenben a kedvemet nézték, ha volt 3 nap szünet hazajöhettem, egy rossz szavam nem lehet rájuk.

Mit adott neked Párizs?

A francia turné és a három év, amit kint töltöttem teljesen megváltoztatta a személyiségem. A párom szokta mondani, hogy ott abban a három évben nőttem fel. Heten voltunk az előadásban: három norvég lány, egy spanyol és két ausztrál fiú és 1 magyar, ez volnék én. Ezáltal a kulturális találkozás által lettem több és tapasztaltabb. Már az tanulmány volt, ahogy figyeltük egymást, hogy ki milyen színházat hozott magával: a spanyol temperamentumot, a norvég ártatlanságot vagy éppen a harcos nőt. Csodálatos volt, hálás vagyok nekik, hogy alakítottak rajtam anélkül, hogy tudtak volna róla. Minden kollégámnak kívánom, hogy egyszer legyen részük egy ilyen színes csapattal együtt dolgozni, létezni, utazni, beszélgetni, nevetni vagy csak örülni annak, hogy milyen szerencsés vagy.

Jerger Balázs az Öröm és boldogságban (fotó: Spirit Színház)

Három év lett a hat hónapnak induló munkából. Az nem volt opció, hogy kint maradj?

Nehezen tudtam feldolgozni, hogy rajtam kívül álló dolgok miatt, egy belső viszály vetett véget az egésznek. Az biztos, hogy az életem egyik meghatározó élménye volt. A végére elég volt a sok utazásból, és bár nagyon szerettem a bábjátékot, hiányzott, hogy nem beszélek. Hiányzott a színház, az alkotómunka, a gondolkodás, a kifejezőképesség, amit tényleg csak a saját nyelveden tudsz rendesen megoldani. Hiányzott, hogy beszéljek, hogy magyarul beszéljek. Úgy fogtam fel, mint egy Erasmus ösztöndíjat, ami tanulás, és egy jó nagy buli együtt. A harmadik évben már hiányzott minden itthonról, hogy együtt ötleteljünk, hogy együtt nevessünk, alkossunk, amitől ez az egész színházasdi csapatmunka. De amit abban a három évben ott megtapasztaltam, mindazon túl, hogy tökéletesítettem az angolomat, nem tudtam volna itthon megtanulni.

Hazajöttél, de nem vártak nyitott ajtókkal. Volt, hol kopogtatnod?

Biztos, hogy sokat segített volna, ha itthon is be tudjuk mutatni az előadást. Volt róla szó, hogy a MÜPÁ-ban lesz, de aztán valamiért ebből nem lett semmi. Mert ameddig nem látták rendezők, színházigazgatók, addig én hiába mesélek róla, senkit nem érdekel. Azért is sajnálom különösen, hogy nem tudtam belőle profitálni, mert nagyon egyedi, unikális előadás, ez tényleg nem jön szembe veled máshol. Mindenhol kopogtattam, ahol korábban játszottam, de többnyire csak ígéreteket kaptam.

Végül a Spiritben kötöttél ki. Akkor az mentőöv volt neked?

Egyértelműen. Amikor visszajöttem azzal szembesültem, hogy nem úgy van, ahogy elképzeltem. Kopogtattam sok helyen, de logikus volt, hogy ahogy az enyém is, úgy mindenki másnak az élete is ment tovább, nem volt sehol fenntartott helyem. Tornyi Ildi javasolta, hogy keressem meg Perjés Jánost, a Spirit Színház vezetőjét. Nyitott volt, megnézett és tulajdonképpen másnap a Márió és a varázsló-ban már én voltam Márió. Végül két évig tartott a közös munka.

Mennyi időre terveztél ott, terveztél-e egyáltalán?

Nem volt tervben semmi konkrétum. Tetszett, hogy azt a fajta nyitottságot véltem ott felfedezni, amit korábban a Bárkában tapasztaltam. Otthonos volt, kellemes, jó darabok mentek, a kollégákkal is jól kijöttem, hasonló volt az ízlésünk, humorunk, stílusunk.

Nagy Enikő és Jerger Balázs Az arany kígyó próbáján (fotó: Spirit Színház)

A Spiritet nem feltétlenül tartja mindenki kellemesnek és otthonosnak. Te „sérülés” nélkül tudtál onnan eljönni?

Amikor a 2 évet megköszöntem, akkor nem éreztem értelmét elemezni, hogy mi nem volt jó, mit kellet volna másképp. Mindenért hálás vagyok, és remélem én is sokat adtam a nézőknek. Azt szoktam mondani, hogy csak a szépre és a jóra emlékezem. Amikor két év után azt mondtam, hogy elég, abban nagyban közrejátszott a Covid is. Mielőtt bejött a vírus, nekem húsz előadásom volt és húsz napot forgattam átlagban havonta, és úgy éreztem, hogy 24 óra nem elég arra, hogy szöveget tanuljak a forgatásra, a próbákra és este játsszak. Ez a körforgás ment hosszú hónapokig.

Akkor neked kicsit „megváltás” volt a Covid?

Igen, legalábbis akkor, az elején úgy éreztem, hogy igazából nem is olyan nagy baj ez. Persze nem tudtam,  hogy hol és mikor lesz a vége, de akkor hirtelen nyugodtabb lett az életem. A Covid miatt be kellett zárni a színházaknak, a forgatás pedig leállt. Két évig ki sem láttam a tanulnivalóból, a szervezésből, hogy épp hova kell mennem és egyszer csak ezt az egészet elvágták. Még az autóban is szöveget tanultam, aztán egyik napról a másikra akkor keltem, amikor én akartam.

Meddig viselted ennyire jól?

Pont egy hónapig, az alatt kipihentem magam. A színház nem nyitott ki, de a forgatások elkezdődtek, ez nekem akkor bőven elég volt, mert rendszer lett az életemben. Volt időm más dolgokra is, a páromra, magamra, a kutyáimra. Ezek után augusztusban jeleztem a Spiritben, hogy ha ősszel újraindulnak, már nem szeretnék ott lenni.

És hol szerettél volna lenni?

Most sincs ilyen, hogy hol szeretnék lenni. Nekem az a legfontosabb, hogy járjon az agyam. Az volt az idegőrlő a Covid második hónapjában is, hogy attól, hogy nem vagyok foglalkoztatva azzal egyenértékű az, hogy én sem foglalkozom magammal. Ha dolgozok, akkor kattog az agyam, leköt a feladat, a próbák, a kollégákkal való megbeszélések, el vagyok foglalva az alkotással. Mindig volt következő lépés, amin pörgött az agyam. Amikor ez az egész elmúlt, azt éreztem, hogy sivatag van a fejemben. Sehol egy oázis ahol egy pillanatra megpihenhetnék, vagy ahova el szeretnék jutni. Annyira sivár volt minden, rengeteg dolog megkérdőjeleződött. Hol is itt a baj? Magamat kell hibáztatnom vagy a helyzetet? Nem vagyok elég jó, nem kellek senkinek?

Promóciós fotó A tehetséges Mr. Ripley című előadáshoz (Fotó: Juhász Éva)

Lelkileg, fizikailag vagy anyagilag viselt meg jobban a helyzet?

A legkisebb konfliktusokat is magammal viszem hetekig. Ebből kifolyólag az ezeken való őrlődés, hogy vajon jól reagáltam-e, megbántottam-e valakit, kell-e egyáltalán ezen rágódni? Nekem az egész pandémia ugyanilyen volt. Ez az én hibám? Tehetségtelen vagyok, velem van a baj? Lelkiismeretes vagyok és eléggé önmarcangoló. A dicséretet rosszul viselem, egyszerűen nem tudom kezelni. A kritikát meg akkor fogadom el, ha intelligens és nem bántó a szándék.

Mit dolgozol most?

Az összes nehézségével együtt hálás vagyok a szakmának, amiért összetartóak vagyunk és odafigyelünk egymásra. Legalábbis én így látom. A jelenlegi munkám is úgy jött, hogy hallották, hogy feladatokat keresek. Mondhatni kifizetődő a sok nyomulás. (nevet). Október 6-án mutattuk be az Artszintérrel a Mandragórá-t, most próbálom a Ludas Matyi Junior-t az Aktor Produkcióval, és csinálunk egy felolvasó estet is, illetve majd áprilisban egy gyerekelőadást, szintén az Artszintérrel. Szóval szerencsére alakulnak a dolgok, és kezd jóra fordulni a helyzet. Most párhuzamosan is próbálok, tényleg nem szabad soha feladni, hanem nyomni kell ezerrel alázatosan és bármilyen hihetetlen, de meglesz a gyümölcse.

Kitől és mit kérdeznél a következő interjúban?

Horváth Szabi bekerült a Vígbe társulati tagnak, tőle kérdezném, hogy milyen érzés volt a k2 utolsó előadásáról átlépni a Vígszínház nagyszínpadára?

kiemelt kép: Jerger Balázs (fotó: Spirit Színház)