„Nekem a színművészet nemcsak az életem célja, az értelme is” – sztárstaféta Hermányi Mariannal

A Kaposvári Egyetemen végzett Cserhalmi György osztályában, ami a mai napig meghatározó időszak az életében. A színházi feladatok helyét most a filmszerepek vették át, de nyitott az új lehetőségekre, kihívásokra. Hamarosan az HBO új magyar sorozatában lesz látható, illetve  január 8-tól az RTL Klub A Tanár című sorozatában, tavasszal pedig egy nagyszabású történelmi produkcióban kezd dolgozni. Hermányi Mariannal beszélgettünk.

Rovatunk előző alanya Márkus Luca volt, aki téged kérdezett: Hermányi Marianntól kérdezném, hogy jobb-e úgy castingolni, ha előtte elesel a rollereddel?

Ez majd idővel kiderül, egyelőre még nem hívtak. Egyébként annyi történt, hogy egy sorozat castingjára mentem pár hete. A villamos pont az orrom előtt ment el, de rollerrel voltam, gondoltam utolérem a következő megállóban. Esett az eső, hajtottam, ahogy csak bírtam, aztán akkorát estem, mint a ház. Szinte felnyaltam a villamossínt, a kinyomtatott szövegemmel is egy járókelő szaladt utánam. Így estem be, sárosan, csuromvizes hajjal, pár perc késéssel.

Nem vagy babonás, nem érezted jelnek, hogy esetleg visszafordulj?

Nem, de nagyon megilletődtem, az biztos. Olyan voltam, mint egy kisgyerek, aki leesett a hintáról. Álldogáltam az ajtónál és csak annyit tudtam mondani, hogy bocsánat, de én elestem.

Hogy sikerült a bemutatkozásod ezek után?

Összeszedtem magam hamar, de nem volt könnyű lenyugtatni a bennem levő gyereket.

Luca honnan tud a sztoriról?

Ő jött utánam a castingon, aztán muszáj volt neki akkor elmesélni.

Honnan ismeritek egymást?

Évfolyamtársak voltunk, ő Pesten, én Kaposváron, sőt, az osztályunk dolgozott is együtt a Színművészeti Egyetemen Bagossy László rendezőosztályának vizsgáiban. Nagyon jó munka volt. Aztán együtt forgattunk A Tanárban is meg az új HBO sorozatban, szerintem ezek alatt kerültünk közelebb egymáshoz.

Mit lehet tudni erről a sorozatról?

Egyelőre nem sokat árulhatunk el, de az biztos, hogy rengeteg munka és szeretet van benne. A rendszerváltás előtti időszakban játszódik majd, annak minden hátborzongató és szívmelengető részletével együtt. Én egy Adél nevű lányt játszom, a „femme fatale”-t, aki nem mellesleg KISZ tag.

Neked a KISZ mond valamit egyáltalán?

Keveset. A történelemórákon persze beszéltünk erről az időszakról, anyukám is sokat mesélt róla régebben. Pont annyi idős volt akkor, mint én a sorozatban. Vannak ott történetek bőven… Viszont csak akkor kezdtem el komolyabban foglalkozni a témával, amikor a forgatásra készültem.

Milyen volt a forgatás?

Végtelenül izgalmas. Csupa korombeli színészkollégával dolgozhattam együtt, ráadásul szinte mindenkivel ismertük már egymást, láttam őket játszani vagy dolgoztunk már együtt valamelyik színpadon. Majdnem mindenkihez volt valamilyen kötődésem és ez nagyon felszabadító érzés volt. Néha csak úgy bementem a forgatásokra, amikor nem volt dolgom, nézni a többieket, a stábot, ezt a bonyolult rendszert, ami a film. Szerettem figyelni a munkát kívülről. Itthon nem nagyon fektetnek hangsúlyt a filmes képzésre, ezért kénytelenek vagyunk mindent élesben ellesni. Ha az ember jó megfigyelő, fáradhatatlan, és jó ízléssel képes magába szívni mindent, amit lát, jó filmszínész lehet. Szerencsére évek óta rengeteg film, főleg sorozat forog, a színészek egy jelentős része úgy élte túl ezt a válságot, hogy forgatott a színház helyett, jobb esetben mellett. Szerintem ez egy nagyon jó dolog, és lehetőséget ad arra, ha ad, hogy fejlődjünk, dolgozhassunk. Sajnálom, hogy ezt nem tanítják az iskolában.

Voltak olyan helyzetek, ahol érezted ennek a hiányát?

Persze. Ezért is jártam be szemlélődni sokat és nagyon szép átváltozásokat láttam, ahogy néztem a többieket a próbák és felvételek közben. Nem azt láttam, hogy Lengyel Beni (Lengyel Benjamin, színész – A szerk.) vagy Váradi Geri (Váradi Gergely, színész – A szerk.) jelmezben sétálgat a set-ben, akikkel már amúgy dolgoztam is együtt, hanem két teljesen ismeretlen férfit láttam 1985-ből. A finom játékok, frizurák és ruhák, a borzasztóan nyomasztó, retro díszletek között sok esetben megszületett számomra a varázslat.

Melyik áll hozzád közelebb a színpad vagy a film?

Nem tudnék választani, nem is szeretnék, de mostanában a film talál meg jobban. A színházból a karantén miatt kiszorultam és egyszerűen nem találom a visszautat, pedig nagyon keresem.

Hol voltál korábban?

Az egyetem alatt dolgoztunk Székesfehérváron, a Nemzeti Színházban és az SZFE-n sokat. Én játszottam még a Gózon Gyula Kamaraszínházban és Dunaújvárosban is, voltam tagja a Spirit Színháznak, ahonnan viszont eljöttem. Valahogy nekünk, akik a Kaposvári Egyetemről jövünk kicsit nyögvenyelősebb ez az elhelyezkedés. Talán. Nem nagyon járnak a rendezők és igazgatók vizsgákat nézni, Kaposvárra meg pláne nem. Isten áldja a kivételeket. Tényleg. Javarészt kevésbé vesznek az emberről tudomást, így viszonylag nehéz dolgozni. Az igaz, hogy az ember nem szívesen dolgozik olyannal, akit egyáltalán nem ismer, csak kérdés, hogy kinek a felelőssége, hogy látszódjon? Egyáltalán tud egy friss diplomás színész jobban látszódni annál, hogy minden jó ízlését félretéve, szinte már veri a színházak ajtaját, hogy dolgozni szeretne? Valószínűleg igen, csak ugye, hogy?

Akkor most mit csinálsz, vársz?

Várok a soromra, igen. Türelmes vagyok, néha magam is meglepődőm, mennyire. Olyan mintha valahol mélyen tudnám, érezném, hogy egyszer meg fog csörrenni az a telefon. De nem mondom, hogy könnyűek azok a napok, amikor ez nem történik meg. Igazából bárhol szívesen dolgoznék. Földrajzi helytől, műfajtól vagy célközönségtől függetlenül. Én csak olyan helyen szeretnék lenni, ahol mindenki dolgozni akar. Olyan sok kártékony emberrel sodort már össze a szél, hogy éhezem és már csak ezért is borzasztóan értékelem azokat, akikre fel tudok nézni.

Leszerződnél akár vidékre is?

Igen. Nyilván az egy nagyobb lélegzetvételű döntés lenne, mert Budapesten élek, de ha ott a helyem, megyek.

Mivel telnek a napjaid?

Alkalmanként sofőr vagyok, illetve sushi tanfolyamokat tartok hobbiszakácsoknak. Ez egy családi vállalkozás, Ursa maior Kreatív Alkotóműhely néven, ahol a szappankészítéstől, a bonbonkészítésen át a pizza készítésig sokféle dolgot tanítunk azoknak, akiket ez érdekel és kikapcsolódni vágynak. Nagyon szeretik. Ezek mellett rengeteget járom az erdőket a kutyámmal, sokat vagyunk a természetben. Jól esik kilépni kicsit ebből a furcsa világból. A járványhelyzetből, a munkakeresésből, a pártpolitika miatti hüledezésekből, a sok-sok felszínes beszélgetésből, a szakmámban történt eseményekből. Nagyon jól esik. Ez most a töltődés ideje.

Cserhalmi György volt az osztályfőnököd, tartod vele a kapcsolatot?

Pont tegnap beszéltünk telefonon. Elmeséltem neki hogy telt a karácsony és hogy mik a terveim a jövőre nézve. Ő pedig lelket öntött belém és bátorított, hogy álljak szépen neki. Őt mindig fel lehet hívni, ő a szakmai apukánk, vigyázó szemeit mindig rajtunk tartja. Mindenki rendszeresen beszél vele, bensőséges és aktív a kapcsolat. A jót és a rosszat is úgy mondja, olyan bölcsen, hogy attól a világ megnyugszik.

Miért választottad ezt a pályát?

Nem tudom. Mindig is erre készültem, gyerekkorom óta, nem kérdeztem magamtól, hogy miért. Talán mert egy varázslatnak éreztem és szerettem volna én is ilyet okozni. Az biztos, hogy nagyon szeretem a változatosságot, az inspiráló embereket, a megfejtéseket, a játékot. Azt is szeretem benne, hogy egyfajta puskaként tud szolgálni a nézőnek. Megláthat benne helyzeteket, jellemeket, amik akarva akaratlan hatással vannak rá, és ha jól csináljuk, márpedig minden vágyunk jól csinálni, szinte már meg sem kell élnie.

Ok, de ezt nyilván kiskorodban még így nem fogalmaztad meg.  Gyerekként mi vonzott benne?

Úgy éreztem túl izgalmas összefüggéseket látok a világban ahhoz, hogy azt ne osszam meg másokkal. Nem is a szereplés volt itt a fontos, sőt! Egyszerűen azt gondoltam gyerekként, hogy más nem lát, és ezért az én feladatom láttatni. Azt szerettem volna, ha mindenki olyan jól szórakozna, mint én. Azóta persze tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű. Egyébként akkor vált világossá igazán, hogy mit tudok ezzel a kényszerrel kezdeni, amikor megnéztem a Krétakör Hamlet.ws című előadását. Szerintem a Hamlet-et mindenki unásig tanulja az iskolában, de alig tudná valaki elmondani, hogy miről is szól valójában. Én is tanultam már ezerszer addigra, de amikor megnéztem azt az előadást, akkor értettem meg minden betűjét. Megszülettek az összefüggések. Az összefüggések, amiket nem, vagy csak ritkán tanítanak az iskolában. Varázslatos volt. Tudtam, hogy ezt nagyon csinálnám. Összefüggésekhez juttatni másokat.

Te adni akarsz, de neked mit ad a színpad?

Ha megadatik az, hogy jó emberekkel dolgozzak együtt, akkor katarzist, hasznosságot. Ha rossz emberekkel, akkor poklot, teljes tönkremenést. Én nem vágyom ám olyan sok dologra. Csillogó szemű emberektől  szeretnék tanulni, akik értik miről beszélnek és engedik, hogy én is megértsem. Hinni szeretnék. Nekem is varázslat a varázslat, ha létrejön bennem, nem csak annak, aki látja. Ennek a keresése nekem a színművészet, nemcsak az életem célja, az értelme is.

Kitől és mit kérdezni a következő interjúban?

Vadász Krisztától kérdezném, hogy szerinted lehet kutyával színpadon dolgozni partnerként?

Kiemelt kép: Hermányi Mariann (fotó:Forgács Bea)