„Nehéz elhinni, hogy ma Magyarországon 2018-ban így élnek gyerekek, felnőttek” – interjú Végh Ildikóval

2016-ban egyedülálló civil felzárkóztatási programot indított a Katona József Színház és az Autonómia Alapítvány egy Heves megyei roma közösségben, Szúcs-bányatelepen. A projektben résztvevő szakemberek és színészek heti rendszerességgel gyerek és felnőtt foglalkozásokat tartanak, amiknek célja a szegregátum lebontása, a közösség tagjainak társadalmi érzékenyítése és integrálása. A projekt vezetőjével beszélgettünk az eddig elért eredményekről, és az utolsó év terveiről. Interjú Végh Ildikóval.

Mesélnél arról, hogy mi ez a program pontosan? Illetve, hogy miért pont Szúcs?

Régóta szerettünk volna egy olyan programot indítani itt a színházban, ami egy kicsit az előadásokon is túlmutat. Rengeteg olyan darabunk volt, ami olyan társadalmi problémákat vett górcső alá, amiről beszélni kell szélesebb körben is, de azt is tudtuk, hogy azért a Katonának megvan a maga közönsége. Arra gondoltunk, hogy klassz lenne elérni olyan srácokat is, akik nem járnak hozzánk, másrészt pedig jó lenne, ha nemcsak a színpadon keresztül találkoznának a nézők a különböző problémákkal, kérdésekkel, hanem akár tevőlegesen is részt vennének bizonyos keretek között ilyen programokban. Illetve az is cél volt, hogy maga a színház is résztvevője, alakítója legyen az aktuális társadalmi problémákat boncolgató kérdéseknek, ha nem is össztársadalmi szinten, de mondjuk Szúcs közösségének társadalmi változását el tudja indítani. Ezért kezdtük el ezt az egész programot.

Hogy miért Szúcs? Szerettünk volna olyan szakemberektől, segítséget kérni, akik rendszeresen foglalkoznak szegregátumokkal, nagy tapasztalatuk van, így kerültünk kapcsolatba az Autonómia Alapítvánnyal. Őket kértem meg, illetve Béres Tibort, aki a felnőttekkel dolgozik Szúcson, hogy segítsen választani egy olyan települést, ahol elkezdhetnénk a munkát. Voltam másik, nagyobb helységeken is, például Tarnabodon, vagy Miskolc és Ózd környékén, ahol sokkal nagyobb telepek vannak, de azt éreztem, hogy oda nem fogunk tudni annyi energiát, munkát beletenni a Katona bázisával 3 év alatt, hogy elinduljon valami. Ezért arra kértem Tibit, hogy egy olyan települést válasszon, ahol belátható a családok száma, tehát biztonságban tudunk dolgozni, és úgy tudjuk otthagyni a telepet a program vége után, hogy  a helyiek szépen tudnak haladni majd azon az úton, amit közösen elkezdtünk. A másik ok az volt, hogy szerettünk volna nem túl messzire menni Budapesttől, azért ez annyira nem sikerült, közel két óra autóval Szúcs (nevet). Fontos volt még, hogy legyen egy helyi segítőnk, illetve egy olyan közösségi ház, ahol télen-nyáron tudunk dolgozni. Idén télen gond volt a tüzelővel, voltak olyan hetek, amikor elmaradt a foglalkozás, mert egyszerűen nem tudtunk fűteni.

Hogy néz ki egy foglalkozás?

Különböző programok vannak. Amikor elkezdtük a munkát, kiskamaszokkal szerettünk volna dolgozni, de hamar kiderült, hogy ez így nem működik, mert Szúcson rengeteg a 6 év körüli gyermek, kifejezetten fiatal telepről van szó. Így tartunk egy foglalkozást a 6-12 éves kicsiknek és még egyet a 12-21 éves nagyobbaknak. Tartunk tanulást segítő alkalmakat is, ettől az évtől, az E-tanodával együttműködve már online is folyik ez a munka. Ezt a programrészt Vági Eszter koordinálja. Az Autonómia Alapítvány pedig a felnőttekkel dolgozik. Ez egy hosszútávú projekt, nem egy flasht akartunk adni nekik, hanem olyan útravalót, amit hosszú távon tudnak használni.

Amikor odamentünk, három évre előre megterveztük, mit szeretnénk csinálni. Az első néhány hónapban folyamatosan a kukában landoltak az előre megtervezett foglakozások, mert annyira nehéz volt megmozdítani őket a legalapvetőbb készségek szintjén is, hogy mondjuk, beszéljenek magukról, a családjukról, vagy arról, ami őket foglalkoztatja. Az, hogy valaki reflektál magára vagy a környezetére, ez Budapesten sem egyértelmű, nem hogy egy ilyen közösségben, ahol egyik napról a másikra élnek, hosszú távú terveik vagy céljaik azért sincsenek, mert nem látnak ki a telepről, nem történik az életükben semmi izgalmas, másrészt nem beszélgetnek, nem használják a kommunikációhoz szükséges készségeiket. Az első játékoknál egyszavas válaszokat tudtam kipréselni belőlük, vagy még annyit sem. Éreztem rajtuk, hogy amikor beszélünk a családról, a saját identitásukról, hogy milyen romának lenni, milyen Szúcson romának lenni, arról szívesen gondolkodnak, de az, amit meg tudnak ebből fogalmazni, ami érzés bennük van, az nagyon-nagyon szűk kereten belül mozgott, és ehhez jött még a színház. A csapat nagy része nem volt még színházban, a formákról nem tudtunk beszélgetni, gondolkodni sem tudtak abban eleinte, hogy hogy is lehetne csinálni egy jelenetet, mire jó ez.

Mik voltak a témák az eddig eltelt 2 évben?

Az első év az önismeretről, az alapvető kérdések feltételéről és megválaszolásáról szólt. Ki vagyok én, mi az, ami érdekel, mi az, ami nem? Hogyan tudok érvényesen megszólalni? – ezekre a kérdésekre kerestük a gyerekekkel a választ.A második évben a család volt a téma, amivel betaláltunk náluk, nagyon érdekelte őket. Egészen máshogy dolgoztunk már, nagyon intenzívek és bensőségesek voltak ezek az alkalmak, egyre több színház került a beszélgetések meg a játékok mellé, hosszabb és jobb jelenetek készültek. Benne tudtak maradni a történeteikben, egymás előtt is felvállalták ezeket.

Közben Pesten is dolgoztunk fiatalokkal az ELTÁV keretében, minden hétfőn volt foglalkozás, ahogy Szúcson is az ottaniaknak. Hathetente a két társaság találkozott, általában Szúcson, mentünk a Katona kisbuszával. Ezek revelatív találkozások voltak, melyeken az áprilisban bemutatott előadásunk kis darabkáit raktuk össze. Nagyon izgalmas volt az előadás előtti próbafolyamat is. A szúcsiak két hétre Pestre költöztek, nálunk aludtak és elkezdődött egy kifejezetten intenzív munka. Azt éreztem végig, hogy nagyon szeretnék megmutatni, hogy mi az, amit tudnak, amit gondolnak. Iszonyú büszke voltam, mert bizonyos jeleneteket a szúcsi srácok írtak. A színjátszásban is nagyot léptek előre, kiválóan rögzítettek. Ezek mind olyan dolgok, amiket a pesti fiataloknak is meg kellett tanulni. Most úgy tudunk dolgozni velük, mint bármelyik másik fővárosi csapattal, ez csodálatos dolog. Büszke vagyok az előadásra, amit készítettünk.

Hány gyerekről van szó?

A nagy csoport 15-16 fő, a kicsik szintén. Az egész létszám 32-36 között van.

Mi lesz a harmadik év témája?

Szeretném, az egész telepet bevonni a színházcsinálásba, olyan közösségi előadás létrehozása lenne a lényeg, amiben a felnőttek és a pici gyerekek is egyaránt részt tudnának venni. Szúcsról kell, hogy szóljon, milyen itt élni, milyen szúcsinak lenni, nem cigánynak, mert sokan másképp definiálják magukat, milyen egy szegregátumban élni, ahol nincs bolt vagy kocsma. Szeretném, ha még többet tanulnának, kapnának a színháztól és a színház is ebből a folyamatból. Az lenne a cél, hogy a következő évadban rendező is dolgozzon velük ezen a projekten. Klassz közösség, ebben nagy szerencsénk volt, rengeteg erő meg energia van jelen, amit jó felé lehet terelni, társadalmi, szellemi, érzelmi munkába lehet fordítani.

Mesélsz a kicsikről is bővebben?

Velük az első pillanattól kezdve semmi gond nem volt, várták, hogy jöjjünk és, hogy mindenféle játékok legyenek, már ők is jeleneteket akarnak csinálni. Kitaláltunk közösen egy telepi lényt, egy boszorkányt. Kitalálták, hogy néz ki, hogy került a telepre. Nevet is ők adtak neki: Rozi. A harmadik évnek a közös előadáson kívül az lenne a célja, hogy mindazt a tapasztalatot, amit közösen megszereztünk, amit tanultunk egymástól, azt valamilyen művészi formában még szélesebb rétegnek tudjuk megmutatni. Ennek az egyik módja az,, hogy Rozi bosziról készül egy mesekönyv, egy antológia. Minden gyereknek lesz benne egy története Rozival vagy Bagólyukkal.

Kik az írók?

Többek között Parti Nagy Lajos, Tasnádi István, Bódis Kriszta, Jeli Viktória, Gimesi Dóra, Grecsó Krisztián. A Pagony fogja megjelentetni. Szintén a kiadó közreműködésével készül egy kisregény egy kisfiú történetéből, erről egy előadást is tervezünk.

A színészek hogy veszik ki a részüket a programból?

Több módon. A legtöbbet Mészáros Blanka dolgozott a programban. Ott volt a táborokban, a gyerekekkel aludt, próbált velük, rendszeresen járt a foglalkozásokra. A többiek pedig főleg a donációban vettek részt, a színészek segítségével csináltuk meg az eddigi tanévkezdéseket. Az iskolatáskától kezdve a tolltartón át mindent a társulat dobott össze, rengeteget segítettek az új elsősöknek. A karácsonyi adománygyűjtés volt még ilyen. Illetve vannak az egy alkalmas akciók, amikor úgy megyünk le, hogy közösen főzünk, társasozunk, ebben szeretettel és jó energiákkal tud jelen lenni egy-egy színész. Többen jelezték, hogy a harmadik évben intenzívebben szeretnének részt venni a munkában. Aki eddig a program közelébe került, az nem nagyon tudott elszakadni tőle, beszippantotta a projekt (nevet).

A nézőink is részt vehetnek a színészek mellett.  Egyrészt támogatóként, másrészt nagyon szeretnénk létrehozni egy civil egyetemet. Rengeteg olyan mecénásunk van, aki a saját szakmájában kiemelkedő., Az ő segítségüket szeretnénk kérni olyan fiatalok támogatásában, akiknek vannak saját ötleteik, témájuk, melyek a saját közösségükben érvényesek és fontosak. Itt a tervek kidolgozásában, megvalósításában nyújtott szakmai segítségre gondolok. Ehhez szeretnénk majd egy spot sorozatot is, ahol a színészeink, akik valamilyen ügy mellé állnak, bemutatnák ezeket. Nem kell mindig pénzt, ruhát adni, van, amikor a részvétellel, a neveddel tudsz segíteni. Ezt a programot minden évben szerettem volna elindítani, remélem jövőre tényleg összejön.

Mi lesz a harmadik év végén, amikor a hivatalos program lezárul?

Ebben az évben már önálló feladatokat kapnak a srácok. A nyári szünet mindig nehéz, mert nincs mit csinálniuk. Mi sem tudunk heti rendszerességgel menni, úgy hogy azt találtuk ki, hogy minden hétre kapnak egy-egy feladatot, amit meg kell oldani, valamilyen aktivitást kell szervezniük, amiben jól érzik magukat. Nagyon jó lenne, ha a harmadik év végére lenne néhány olyan segítő, aki motorja tud lenni a közösségnek, össze tudja őket fogni, programokat tud szervezni, tudja, hogy hova kell fordulni segítségért.

Látod már, hogy kik lesznek erre alkalmasak?

Szerintem igen, látszik is és ők maguk is jelezték. Ez óriási dolog, tényleg nem tudom elmondani neked, hogy mennyire… az elején a hideg verejték csorgott a hátamon, hogy nem tudom megmozdítani, megszólaltatni őket, mert bezárnak, lefordulnak egymásról, egymást sem ismerik. Most meg ott tartunk, hogy olyan élményeik vannak, amiből lehet tovább dolgozni.

Elképesztő munkát végeztetek eddig is, óriási hatással vagytok rájuk.

Ők is ilyen hatással vannak ránk, ez nem egyirányú. Bárki, aki részt vesz a közös munkában, olyan energiával jön vissza, amivel aztán ő is tud a saját közösségében tovább dolgozni. A karácsony mindig nagyon izgalmas szokott lenni. Meglepetés műsorral készülnek nekünk. Nyáron is van mindig egy buli, ahová meghívnak minket, ilyenkor főznek a családok, együtt vagyunk, örülünk egymásnak.

Rengeteg történetet is kapunk, én dramaturgként és színházpedagógusként ezekért is hálás vagyok. Azt gondolom, hogy iszonyú felelősség és teher is ez, rengeteg emberi sztorit kapunk, ami nagyon megtisztelő, de nagyon nehéz ezeket a történeteket vinni, viselni. Családok életébe látsz bele, nehéz elhinni, hogy ma Magyarországon 2018-ban így élnek gyerekek, felnőttek. Közben ők élnek, viccet csinálnak mindenből, tényleg iszonyú jó humoruk van, elképesztő életörömmel léteznek nehéz helyzetekben is.

Ha jól tudom, most egy szociális vállalkozás is alakult Szúcson, mi ez pontosan?

Igen, az Autonómia Alapítvány segítségével jött létre egy kis cég. Hat asszonyt és egy férfit tudunk foglalkoztatni, akik az Észak-Magyarországon fellelhető molnárkalács alapján egy saját fejlesztésű snack-et készítenek fahéjas, sajtos és chillis változatban.A termékfejlesztés időszakán már túl vagyunk, most keressük a forgalmazókat.

Hol lehet majd kapni a termékeiket?

A Katonában biztos, és szeretnénk, hogy a Szimplában, a Kinoban és a Toldi moziban is elérhetőek legyenek, illetve az összes olyan fesztiválon, amin a színház részt vesz. Bagolykalács a neve, egy nagyon mókás bagoly lett a logó.

Nagyon fontos a munka, amit végeztek, de már fél szóval említetted, hogy óriási felelősség is. Hogy lehet ezt a rengeteg, sokszor szomorú történetet mentálisan bírni, feldolgozni?

Ez egyáltalán nem könnyű. Vannak olyan dolgok, amik megfordíthatatlanok, helyrehozhatatlanok. Ott van, mondjuk egy 10 éves kislány, aki ha megfelelő segítséget kapna – ha olyan lenne az oktatási rendszer és a családsegítő hálózat – akkor bármi lehetne belőle. Nem gondolom, hogy bármiféle marginalizálódás fenyegeti ezeket a srácokat, egyszerűen csak nem tudják az álmaikat követni, nehezen is tudják megfogalmazni őket. Most már vannak álmok, amivel igen, felelősség is jár, mert többet látnak a világból, mint korábban. Sajnos hiába látják, mert vannak olyan készségek, amiket már nem tudnak pótolni. Ezzel nagyon rossz szembesülni nekünk is.

Felmerül, hogy ez mennyire a színház feladata. Azt gondolom, hogy megkaptuk ezt a pakkot, és a színházat vállaltuk belőle, de aztán egyre több mindenbe szálltunk bele. De ez egyáltalán nem baj. Ezekből az élményekből, tapasztalatokból később történetek lesznek, visszaforgatódnak az energiák a következő munkáinkba. Készül belőle egy előadás (mosolyog).