Magyarul is megjelent a Bálnahullás: Daniel Kraus, A víz érintése írójának új regénye filmbe illő, lebilincselő thriller egy fiatal férfiról, aki már letett mindenről, hogy aztán életének értelmét a legveszélyesebb és legszokatlanabb helyen találja meg újra.

A tizenhét éves Jay Gardiner a lehetetlenre vállalkozik: meg akarja találni apja holttestének maradványait az Atlanti-óceánban Monastery Beach partjainál. Tudja, hogy kevés esély van a sikerre, de ettől reméli, hogy felszabadul a bűntudat súlya alól, amelyet az nemrég öngyilkosságot elkövetett apja halála óta cipel magával. A merülés során azonban egy óriáskalmár hirtelen megjelenése a fiút komoly veszélybe sodorja, amelyet aztán a végtelenségig fokoz egy táplálékért érkező ámbráscet feltűnése. Jay hamarosan a kalmár csápjai között találja magát, amely egyenesen magával rántja a bálna szájába, majd pedig a bálna első gyomrába a négy közül. Jay gyorsan ráébred, hogy csupán egyetlen órája maradt, mielőtt az oxigéntartálya kimerülne – egy óra, hogy legyőzze saját belső démonait, és kiszabaduljon a bálna gyomrából.

Daniel Kraus több mint egy tucatnyi regény és képregény írója. Eddigi legismertebb műve a Guillermo del Toróval közösen jegyzett A víz érintése, amelyet több mint húsz nyelvre fordítottak le, míg az alapjául szolgáló film négy Oscar-díjat nyert. Kraus legutolsó regénye Bálnahullás címmel jelent meg 2023-ban. Jelenleg feleségével Chicagóban él.

A fülszöveget olvasva egyből eszünkbe juthat akár Jónás története a Bibliából, akár Carlo Collodi meseregénye, a Pinokkió, hiszen mindkettőben fontos szerep jut egy óriási tengeri emlős gyomrának. Ha pedig a nehéz, embert próbáló helyzetekben való túlélés a téma, akkor a 127 óra vagy A marsi című regény villanhat be. Előbbi kettőre egyébként maga a szerző, utóbbiakra pedig a kötet magyarországi kiadója, az Agave Könyvek hívja fel a figyelmet, de ugyanígy megtalálhatjuk a kapcsolódási pontot Herman Melville Moby Dickjével és John Steinbeck A kék öböljével – utóbbi példának okáért többször is megjelenik említés és idézés szintjén a történetben. Feltehetőleg nagyjából ezek a művek szolgálhattak inspiráció gyanánt Daniel Kraus számára – no, meg pár valós esemény, amint az a köszönetnyilvánításból kiderül –, de tágabb értelemben véve ide sorolható Az öreg halász és a tenger is.

„Az emberek nem olyanok, mint az ajtók. Ehelyett inkább tervrajzok, teljes labirintusok, amiben minél jobban próbálsz elmenekülni, annál inkább elveszel.”

Mert a Bálnahullás – azon túl, hogy a cselekmény valóban csak annyi, hogy Jay-t lenyeli egy bálna, és mindössze egy órája van, hogy kiszabaduljon – részben az ember és a természet viszonyáról szól. A tudományos alapossággal körbejárt, részletekbe menő, ennek ellenére mégis végtelenül izgalmas regény ugyanis nagyban foglalkozik a környezetvédelemmel, az óceánok és azok lakói iránt érzett tisztelettel és szeretettel, az emberi kizsákmányolással és az állatok kiszolgáltatottságával. Ennek élharcosa maga Jay apja, Mitt Gardiner, aki világéletében a víz szerelmese volt, és aki talán soha nem is tudott teljesen beilleszkedni az emberi társadalomban. Ő az, aki igazi aktivistaként harcolt a maga kisemberi módján az állatok védelme érdekében – ami természetesen sok ember szemét szúrta. Hatalmas igazságérzete azonban soha nem hagyta nyugodni, és több szempontból is ez lett a veszte.

Mitt ugyanis soha nem tudott olyan apa lenni, mint amire Jay vágyott. Habár a fiúnak van két nővére, Mitt mégis őt nevelte a legszigorúbb elvek mentén. Az apa-fia közötti konfliktus legalább annyira szerves részét képezi a történetnek, mint a bálnából való kiszabadulás, és mindezt Kraus gyönyörű módon tárja elénk. Mintha csak egy filmet néznénk, olyan a regény dramaturgiája: a jelen idejű cselekménnyel – ami nem több 1-2 óránál – párhuzamosan lehetünk tanúi Jay elmúlt tíz évének. A múlt azonban nem lineárisan kerül feltárásra előttünk, hanem ide-oda ugrálunk az időben, a különböző emlékfoszlányok között. Kraus írói nagyságát pedig még inkább dicséri az, hogy ezek minden esetben nagyon szépen illeszkednek a jelenhez. Van, amikor az emlékezéssel kapunk magyarázatot a tudományos kifejezésekre (Mitt már kiskorától vaskézzel tanította búvárkodni Jay-t és mesélt nekik az óceán állatairól), és van, amikor pusztán egy mozdulat vagy egy gondolat rímel a múlt eseményeire.

„Mert egy fiúnak szerinted nincsenek kötelességei?
A válasz az, hogy igen, vannak.
Az a kötelességük, hogy felelősségre vonják az apjukat.”

Ezekben a jelenetekben kirajzolódik egy vasszigorral rendelkező apa képe, aki látszólag valóban nem képes elfogadni és a megfelelő módon szeretni a fiát, akiben mindennél nagyobb lesz a meg nem értettség. Részben a válaszokat keresve, részben pedig a bűntudattól vezérelve dönt úgy, hogy lemerül a mélybe. A múltban való „vájkálás” meglehetősen fájdalmas, mind a szereplők, mind az olvasó számára, hiszen ezzel a fajta szülő-gyermek viszonnyal – ha nem is ilyen élesen, de – akár mi magunk is találkozhattunk már, így át tudjuk érezni Jay minden szenvedését, amit ez a helyzet okoz neki. Ezek pedig – mintegy reflektálva arra, hogy a halál kapujában állva lepereg előttünk életünk filmje – minduntalan előtérbe kerülnek a bálna gyomrába kerülve.

Jay egyetlen esélye a túlélésre azonban mégis az, hogy apja annyira erősen akarta ráerőltetni a saját szenvedélyét és életfilozófiáját abbéli reményében, hogy Jay beteljesíti majd az ő vágyát. Így tehát mondhatni, hogy a kemény tanulás végül meghozta a gyümölcsét és Mittnek végül igaza lett – még akkor is, ha erre a szituációra egy az egymilliárdhoz az esély –, a kérdés persze az, hogy mindez vajon feljogosítja-e őt arra, hogy beáldozta Jay gyerekkorát és a saját apafiguráját. Ez az elmélkedés a regény egy pontján Jaynek apja szellemével folytatott párbeszédében is hangsúlyt kap – ez a képzeletbeli beszélgetés egyébként a történet egyik legerősebb pontja.

„Te szolgát akartál, nem fiút.”

Krausnak köszönhetően – aki valóban a legnagyobb precizitással járt el a regény megírásakor, noha hangsúlyozottan élt is a művészi szabadság eszközével – rengeteg új dolgot megtudhatunk akár a bálnákról, akár a búvárkodásról. A Bálnahullás mégsem egy unalmas, száraz tanulmánykötet lesz, hanem egy valóban szépirodalmi igényességgel megírt thriller. Noha, elsőre nem feltétlenül ez a műfaji megjelölés ugrik be olvasás során, de ha kicsit jobban utána gondolunk kevés félelmetesebb dolog akad az óceán mélységénél, valamint annál, ha az ember egy hatalmas bálna gyomrában találja magát – egy órányi oxigénnel a palackjában.

A Bálnahullás így valóban olyan regénnyé válik, amire még évek múltán is emlékezni fogunk, ahogyan Mitt kedvenc felkiáltására is, amely a könyv végére érve többrétű jelentéssel fog bírni: „Felkelni, hétalvók!”

Daniel Kraus: Bálnahullás (Whalefall), ford: Szaszkó Gabriella, Agave Könyvek, 352 oldal
Kiemelt kép: Daniel Kraus: Bálnahullás (Szerzőportré: Brian Cassella)