“Milyen érdekes szó az, hogy emberöltő! Az emberi test felbukkan és alámerül az időben, aztán ismét felszínre tér az emlékezetben, föl-le, föl-e, mint a tű, és közben szorosan összeölti a múlt és jelen szétfeslő rétegeit. És minden egymáshoz varródik, miközben láthatatlan a cérna” – részlet Tóth Krisztina Pixel című művéből.

Tóth Krisztina, kortárs magyar írónő 2011-ben megjelent könyve, a Pixel nyomán készített vizsgaelőadást a Színművészeti harmadéves színészosztálya Forgács Péter rendezésében. A Pixelben, ahogy címe is sejteti, részleteket ismerünk meg, és ahogyan a könyvben, az előadásban is lépésről lépésre áll össze előttünk a történet valami egésszé. Hogy pontosan mivé, azt nehéz megfogalmazni, mivel nem tapintható, hanem inkább egy érzés az, ami utána velünk marad.

Jelenet a “Pixelből” (fotó: odryszinpad.hu)

A Pixelben egészen különös módon mesélik el nekünk emberek történetét. Minden látott (vagy olvasott) epizód egy testrész köré épül, vagy akörül bonyolódik, és a sorsok, életek, problémák, melyek kezdetben teljesen távol állnak egymástól, a végére már nagyon sok ponton kapcsolódnak. Bármennyire is hihetetlennek tűnt néha egy-egy találkozás, belegondolva a saját életünkbe, abba hogy mennyiszer mondjuk „milyen kicsi a város!”, máris fájdalmasan életszerűnek tűnik az, hogy bármennyire is ellenkeznénk, a sors kihasználva az idő múlását újra és újra összesodor minket ugyanazokkal az emberekkel, szembesít hibákkal, meghozott vagy halogatott döntésekkel.

Jelenet a “Pixelből” (fotó: odryszinpad.hu)

A Vas utcában, az Ódry Színpad egyik, feketére festett falú próbatermében adják elő a Pixelt, amely az írónő könyvével ellentétben bár elég erősen hat a nézőre, vidámabb, sokszor felhőtlen hangulatban teszi mindezt. Nem is véletlen tehát a színlapon szereplő mondat „játék Tóth Krisztina könyve nyomán”. Faragó Zsuzsa dramaturg időrendi sorrendbe tette a történeteket, életeket, melyeket az írónő sokszor éveket, évtizedeket ugorva tár fel előttünk pár mondatba sűrítve a lényegüket.

Jelenet a “Pixelből” (fotó: odryszinpad.hu)

Az előadás az 1980-as években indul, és haladunk szépen lassan a máig, hogy a legvégén kikacsintsanak a jövőre. A végén lévő kiállításon, ahova át kell sétálni (itt is mozgatják a nézőket) nagyon szépen megjelenik a könyv végén is szereplő, de másfajta tárlat. Itt ugyanis nem csak fotók, hanem olyan emlékek és tárgyak sorakoznak, amik mind-mind letűnt korokat idéznek. A falra írt dátum, a 2043, az ezt jelentő távoli jövő miatt pedig óhatatlanul is eszünkbe juthat Az ember tragédiájából a Falanszter szín.

Jelenet a “Pixelből” (fotó: odryszinpad.hu)

A kétfelvonásos előadásban mindegyik hallgató megkapja a maga pillanatát, sőt nem is csak egyet, amiben övé a főszerep és mindenkinek sikerül a furcsa, de tagadhatatlanul ismerősen hétköznapi figurákat hitelesen eljátszania. A különféle helyzeteket a lehető legötletesebben rendezték meg. Az „ulm-i városnézésben” benne volt minden amit egy ember akkor érez, amikor turistaként megérkezik egy idegen országba, a ránk ható sok információ, a pörgés és lendület, a mindent-látni-akarás magával ragadóan jelent meg előttünk. Említhetném még a „társkeresős részt”, amikor a külföldi férfi megérkezik a magyar lányhoz, aki körbeviszi Budapesten, és szegényes angol szókinccsel próbálja neki elmagyarázni a Duna partján ülő József Attila-szobor és a vízben úszó „watermelon pieces” történetét. Vagy tényleg a teljesség igénye nélkül említem a „páros karácsonyfa-vásárlást”, amit egy zseniális jelenetté gyúrtak össze, de a gyereksírás és a repülőgép felszállásának kapcsolata is dicséretes megoldás. Ezek mind olyan plusz, többnyire humoros adalékok, amik nem szerepelnek a könyvben.

Jelenet a “Pixelből” (fotó: odryszinpad.hu)

Bár az időrendiséget megváltoztatták, azt hogy az írónő „kapcsolatba lép” az olvasóval, átültették az előadásba is. Szintén dominál a színpadon, akárcsak a könyvben, az az érzés, hogy a szereplők, ahogy papírra vetették őket, azonnal önálló életre keltek. Már-már irányíthatatlanul mennek előre, és mi csak pár lopott percig vagyunk külső szemlélői az életüknek, intim pillanataiknak. Nem egyszerű észben tartani, hogy ki milyen családi vagy ismeretségi viszonyban van egymással, de talán nem is az a fontos, hogy a konkrét szereplő életét lássuk át teljesen, hanem megérezzünk valamit a személyéből, a lelkéből, hogy a mellettünk elsétálónak – bármennyire is közhelyes vagy suta mondat – ugyanolyan problémái vannak, ugyanolyan ember, mint mi vagyunk. Nyitni kell a világ, a többi ember felé, és ne hagyjuk, hogy az elénk sodort lehetőségek közül a sors a legrosszabbat kristályosítsa jelenné.

Jasinka Ádám írása

Kiemelt kép: Jelenet a “Pixelből” (fotó: odryszinpad.hu)