Ne ábrándozz, cselekedj!

Karinthy Frigyes egyik legismertebb és sokszor emlegetett műve a Tanár úr kérem, melyben az író több frappáns történeten keresztül állít emléket saját diákéveinek. A gyerekszereplők kalandos élményei megjelenésük óta sok iskoláskorú fiatalnak lettek a kedvencei, egyes kifejezések, szófordulatok pedig beépültek a ma használt nyelvbe.

A számos színpadi feldolgozást megélt karcolatfüzér az idei színházi évad végén visszatért a Karinthy Színházba, méghozzá Simon Kornél rendezésében fiatalos, lendületes és megzenésített formában.

Mivel Karinthy műve is több egymáshoz kapcsolódó, de mégis különálló történetből áll, ennek köszönhetően az előadás is epizódok sorozata. Ezek között néha olyan sima az átfolyás, hogy észre sem vesszük azt, hogy új történetet kezdtek a szereplők, máskor viszont kell pár másodperc ahhoz, hogy felfogjuk, miért alakítanak a korábban látotthoz képest valaki mást a színészek.

Ezek a történetek – bár szinte végig egy díszletben játszódnak – vizuálisan mégis el tudnak különülni. Remekül használták a forgószínpadot, valamint a felépített, központi helyen szereplő ajtót, melyen át hol a tanterembe, hol a lakásba léptek a szereplők, de volt hogy egy fehér lepedővel letakarva az ajtó jelentette az ágyat az egyik történetben, míg egy másikban a testnevelésóra egyik tornaszerének „adott helyet”. De nem csak a fix díszletelemeket használták ki maximálisan, hanem az egész színpadot széltében-hosszában bejátszották.

A harsány színű, kissé furcsa alakzatú díszlet, mely a jelmezekkel együtt Nagy Viktória munkája, a háttérre festett „képek”, a színpad meglepő helyein és még meglepőbb testtartásban felbukkanó színészek, valamint a folyamatosan változó színű megvilágítás mind hozzájárultak ahhoz, hogy a gyerekszereplők fantáziálásai filmszerű, különleges színházi élményt nyújtsanak a néző számára.

A fantázia- vagy álomképekbe rengeteg (néha modern) utalást tettek az alkotók. Így jelent meg többek között a Sötét Nagyúr is, és a tornászos jelenetben elhangzó kérdésre, miszerint „ki a gyűrűk ura?” adott válaszban is érződött, hogy ahol azt az alapanyag engedte, Karinthy Frigyes szellemes stílusát megtartva kissé frissítették a művet az alkotók. A régen használt, ma már a köznyelvből kikopott szavakat viszont nem cserélték modern kifejezésekre, hanem kis közjátékokkal magyarázták el, mi mit is jelent és egy osztályzat ma hányasnak felel meg.

A sok diáktörténet közül három üt el a többitől. Az egyik abszurditásának, a másik kettő drámai hangvételének köszönhetően. Előbbi, a „nyulas” jelenet annyira eltér az addig látottaktól, hogy hirtelen ki is zökkenti a nézőt. A színészek ki-kilépnek a szerepükből (valódi nevükön is szólítják egymást) és egy nagyon bizarr, de rémületesen szórakoztató játéknak lehetünk szemtanúi, aminek végén elhangzik az előadás azon mondata, ami a leghangosabb nevetést váltotta ki: „Nézd, a Peller Karcsi meg még élvezi is!”

A Tanár úr kérem első fele inkább a komédiázásról, míg a második felvonás a drámáról, az érzelmesebb pillanatokról szól. Az egyik ilyen érzékenyebb jelenetben hangzik el Pásztor Ádám előadásában a darab talán legjobb, de mindenképpen legszebb lírai dala. A másik a záró történet, ahol a diákszereplők és az apafigurák (akiket Peller Károly alakít) találkoznak és ezzel szembesítik a nézőt, hogy a felnőtté válás során hogyan veszik el sokunk életéből a játékosság, és hogyan követjük el akaratlanul is saját szüleink hibáit.

A diákokat alakító színészek, Pásztor Ádám, Baronits Gábor, Sütő András, Vecsei László és Szelle Szilárd és a tanár urat játszó Fila Balázs mind kaptak egy-egy saját jelenetet, és mikor nem ők álltak a középpontban, akkor is látszott az arcukon az, hogy egy pillanatra nem engedtek le, nem estek ki a szerepükből. Sőt, néha ennek köszönhetően okoztak igazán vicces pillanatokat, hiszen a háttérben „csinálták a fesztivált”.

A Tanár úr kérem Karinthy művéhez hűen szórakoztató és színes, korhű jelmezei ellenére is friss, a fiatal nézők számára is érthető, élvezhető előadás lett, aminek humora tényleg korosztálytól függetlenül mosolyt csal a nézők arcára. A zene pedig olyan ritmust ad neki, amitől kilóg, de nem a rossz irányba, a többi színpadi adaptáció közül.

Jasinka Ádám írása

Kiemelt kép: Jelenet az előadásból (fotó: NIRD Photography)