Narnia krónikái – Az ezüsttrón

Több mint 70 éve varázsolja el a kicsiket és a nagyokat egyaránt C. S. Lewis Narnia krónikái című sorozata. Mivel egy örökérvényű és megkerülhetetlen alkotásról van szó, a Deszkavízió sorozatában hétről hétre elolvassuk és górcső alá vesszük az egyes könyveket.

A Narnia Krónikái időrendben hatodik kötete valójában negyedikként született meg, egészen pontosan 1953-ban. Az ezüsttrón tulajdonképpen az utolsó olyan rész, amelyben Lewis a folytonosságot alkalmazta, vagyis egy korábbi történetben megismert szereplő (ez esetben Eustace) tér vissza újból Narniába. Ezt követően már csak egy előzményt (A varázsló unokaöccse), egy „köztes történetet” (A ló és kis gazdája), valamint a befejezést (A végső ütközet) vetette papírra.

Ennek a történetnek a két főhőse az előbb említett Eustace, aki egyik iskolástársával, Jill-lel közösen jut el Narniába. Pontosabban először egy hegyes vidékre, ahol a fiúnak – egy véletlen folytán – azonnal nyoma vész, a kislány pedig azonnal találkozik Aslannal, aki fontos feladattal bízza meg őket. Meg kell találniuk Caspian király fiát, Rilian herceget, akinek tíz évvel ezelőtt veszett nyoma. Az oroszlán négy jelet ad Jill számára, és óva inti, hogy semmiképpen se felejtse el azokat, különben küldetésük kudarcot vall. Miután a két gyerek újból egymásra talál, Borongánnyal, az örök pesszimista mocsári flangával együtt útra kelnek, hogy megtalálják az eltűnt herceget.

Lewis eredetileg többféle címen is gondolkodott – A vad pusztaság, Éjszaka Narnia alatt, A föld alatti rögmókok városa –, mire végül megszületett a végleges: Az ezüsttrón. A korábbiaktól eltérően ez a történet is inkább mese-, mint kalandregény, amelyből jól érezhető a tanító szándék. Az előző kötet egyik legellenszenvesebb szereplője, Eustace immár egy bátor, Narniát kedvelő fiúvá vált, ez azonban nem mondható el Jill-ről, aki most először lépett be a fantázia birodalmába. A lánynak – éppúgy, ahogyan sok hasonló sorstársának – sokat kell még tanulnia és fejlődnie, hogy méltó legyen Aslan szeretetére és a narniai eszmékhez. A korábbi regényekből mindössze két szereplő teszi újból tiszteletét: Caspian, de most már öreg királyként (Narniában 50 év telt el a Hajnalvándoron való utazást követően), aki elvesztette a feleségét és gyermekét is. Sok bátor nemes próbált Rilian herceg nyomára bukkanni, de mindannyian odavesztek, ezért a király minden alattvalója számára megtiltotta, hogy a keresésére induljon, a másik pedig Trumpkin, a törpe (aki szintén nem lett fiatalabb).

A meseregény mivoltot erősíti, hogy Lewis a szokásosnál is több humorral fűszerezi a történetet. Ott van például a már nagyothalló Trumpkin, akivel alig lehet szót érteni, vagy a bizonyára sokak kedvencévé váló Borongány, akinek – mint neve hangzása is mutatja –, soha semmi nem jó, semmivel nem elégedett, éppen ezért nem is bízik már a jóban. Mégis vállalja, hogy a gyerekek útitársául szegődik, bátorságáról pedig később tanúbizonyságot ad, sőt, a regény egyik legerősebb jelenete, amikor megvallja Narniába és Aslanba vetett hitét, miközben a Zöld Palástos Hölgy próbálja csapádba csalni őket. Ezen kívül a mocsári flanga (félig ember-félig béka lény) azon kevés teremtmények egyike, amelyek Lewis sajátjai, korábban, más mese- és fantasyregényekben nem találkozhattunk vele. Ide sorolhatók még a Rögmókok is, ezek a föld alatt élő koboldféle szerzetek is, akikre a gyerekek kezdetben ellenségként tekintenek, de később kiderül, hogy ők is a Zöld Palástos Hölgy uralma alatt állnak (a szereplők is csak feltételezik, de a nő rokona lehet a Fehér Boszorkánynak).

Hosszú és viszontagságos út vezet el ahhoz, hogy hőseink rátaláljanak Rilian hercegre (akit egyébként Lewis küllemre Hamlethez hasonlít, és emlékezzünk csak arra, hogy Caspian története nagy hasonlóságot mutatott Shakespeare drámájával), ennek nagyrészét az óriásokkal való találkozás teszi ki. Mint láthatjuk, óriás és óriás között is van különbség: vannak, akik beszédre egyáltalán nem képesek (de agresszióra annál inkább), mások pedig nagy vendégszeretettel fogadják az utazókat – akik ekkor még nem tudják, hogy Harfang városa szintén veszélyeket rejt.

Ebben a kötetben már jóval kevesebb vallási utalással találkozunk, ezek is inkább csak fel-felbukkanó elemek. A történet két pontján is fontos szerep jut egy kígyónak, a Jill számára adott jelek tekinthetők akár a Tízparancsolatnak, akár magának a Szentírásnak, amit mindenkinek követnie kell, amikor pedig Aslan megsiratja Caspiant, mielőtt felélesztené, nagyban hasonlít ahhoz, ahogyan Jézus tette ezt Lázárral. A Hajnalvándor útjában és ebben a kötetben kapunk a legtöbb utalást is Aslan országára, amely tulajdonképpen a menyországgal egyenértékű, hiszen a történet végén Caspian megfiatalodva, egészségesen lépi át ezt a kaput. Kiemelendő, hogy ez az egyetlen kötet a sorozatban, amelyben egy narniai szereplő a mi világunkban is tiszteletét teszi, igaz, csak egy nagyon rövid időre enged ebbe bepillantást számára Aslan.

Az ezüsttrón összességében egy bájos, humoros és csak néhol félelmetes meseregény, amely bár nem a sorozat legjobbja, de nagyban felidézi az első történet (Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény) hangulatát, egyben feltárul előttünk Narnia új arca, a föld alatti világ.

C. S. Lewis: Narnia krónikái – Az ezüsttrón (The Chronicles of Narnia – The Silver Chair), ford. Liszkay Szilvia, Harmat Kiadó, 280 oldal

Kiemelt kép: C. S. Lewis: Narnia krónikái – Az ezüst trón (Szerzőportré: Hillsdale College)