„Napi szintű improvizáció az életünk” – interjú Lovas Rozival és Horváth János Antallal

Nem mondom, hogy nem volt olyan pillanat, amikor ne adtam volna fel ennek az interjúnak az esélyét. Július óta próbáltam tető alá hozni, de János augusztusban is rendezett, Rozi pedig ősztől visszavette a szerepeit a Radnótiban, így sokszor volt, hogy ez a hajó elúszni látszott. De végül sikerült olyan időpontot találni, ami mindkettőjüknek jó volt. Sőt, tündéri kislányukat is hozták, igazolva, hogy bármennyire elfoglaltak is, a legfontosabb főszerepet a gyerekek játsszák az életükben. A Lovas Rozi – Horváth János Antal házaspárral beszélgettünk.

Lassan az év végéhez érünk, de kicsit menjünk vissza az időben: júliusban te rendezted meg a Városmajori Szabadtéri Színpad 100 éves jubileumi előadását. Mit szóltál a felkéréshez?

János: Nagyon jólesett a felkérés, olyan munka volt, aminek nagy várakozással néztem elébe, hiszen szakmailag jelentett kihívást. Reméltem, hogy egy igazi látványos dolog lehet, és sok mindent ki lehet benne próbálni. Utólag úgy érzem, hogy vannak dolgok, amik még finomításra szorulnak, de úgy néz ki, jövőre is műsoron lesz, így lesz lehetőségem kicsit korrigálni. Nagyon nagy volt a tempó, sok akadály is volt munka közben, de hát hol nincsenek mostanában akadályok?

Mennyire volt szabadkezed, például a szereplőválogatás tekintetében?

J: Abszolút szabadkezet kaptam, de minden ötletemet egyeztettem Krisztinával (Peremartoni Krisztina, a Városmajori Szabadtéri Színpad művészeti tanácsadója – A szerk.) és Nórával (Benkő Nóra, a Városmajori Szabadtéri Színpad igazgatója – A szerk.), mégiscsak az ő “gyerekükről” volt szó. Szuper csapat jött össze, de azért jó nehéz volt őket összegyűjteni más munkáktól, pihenéstől.

Ahogy neked is ez a pihenés időszaka, de rögtön utána is rendeztél.

J: Salgótarjánban rendeztem egy Buborékokat, az volt az idei első bemutatóm, nagyon jó, felszabadító munka volt. A városmajori produkció sokat kivett belőlem, ami nem rossz, mármint ez nem jelent rosszat, egyszerűen csak lemerültek az elemek. Tarjánban vissza tudtam ezeket tölteni. Sok mindenre jobban fel tudtam készülni és ettől biztonságban éreztem magam, el tudtam engedni a fantáziám teljesen, és szerintem egy nagyon szórakoztató végeredmény született.

De volt még egy, mindkettőtök számára fontos előadás a Városmajorban: az Árvák.

J: igen, az valóban nagyon fontos előadás számunkra, és a Majorban is nagyon jól fogadták. Szerintem az egy alapvető tévedés, hogy nyáron csak könnyed, szórakoztató darabokra van igény. Nincs olyan néző, aki ne lenne hálás azért ha valami nagyon durván hatással van rá. Nem az kell, hogy egy gyönyörű szép nyári estén gondolják át az egész életüket, de szembesüljenek valamivel, ami hatással van rájuk. Ez az előadás a történetmesélés milyenségéből adódóan nagyon primér emberi hatásokat vált ki, olyan érzelmeket, amikért a nézők minden esetben hálásak. A modern néző azért néz ennyi sorozatot, mert arra vágyik, hogy valaki olyat meséljen neki, amit még nem látott, hogy valami meghökkentse, sokkolja. Ezeknek a történeteknek már egy nagyon magas ingerküszöböt kell megütniük. Én folyamatosan próbálok olyan történeteket keresni, amikkel ugyanezt az ingerküszöböt tudjuk megütni csak a színházban.

Rozi: Egy felolvasó színházi előadást leszámítva, ez az első közös, nagyobb munkánk, emiatt is fontos szerepe van az életünkben. Ráadásul Tomi és Áron nagyon jó barátaink, négyünk azonos arányú munkája volt ez, egy egészen felemelő és szabad munkafolyamat, miközben nagyon fontos a témaválasztás is.

Az Árvák után bejelentettétek, hogy készül a következő előadás. Erről lehet már tudni valamit? Ez is közös lesz?

J: Igen, elkezdtünk magunkra egy társulásként gondolni Áronnal, Tomival és Rozival. És megpróbálunk újra létrehozni valamit. Januárban fogjuk kezdeni, tavaszi bemutatót tervezünk. Az alaphelyzet az, hogy Magyarországra becsapódik egy rakéta. Eltalál valamit. Emberek meghalnak. Nem véletlen, nem légvédelem, támadás történt. Nincs más lehetőség, mint megvédeni magunkat. A katonakorú férfiakat besorozzák. 12 óra múlva lezárják a határokat. Van két házaspár, a nők testvérek, és ebből a négy emberből nagyon más dolgokat vált ki ez a hír. Az egyiknek van gyereke, a másiknak nincsen, különböző felelősségvállalási helyzetek, különböző házassági dinamikák, különböző viszonyok az országhoz, a hazához, a haza gondolatához. Most ezt Rozi nélkül, két másik csodálatos színésznővel fogjuk csinálni.

R: Én ebben nem veszek részt, mert januártól már új darabot próbálok a Radnótiban: Bartis Attila A vége című előadásában játszom. De folyamatosan keressük a közös munka lehetőségét. Viszont csak azért, hogy csináljunk valamit, azért biztos, hogy nem fogunk. Ha találunk olyan anyagot, amiről azt érezzük, hogy mondandónk van vele, amit mindenképpen el kell mesélni, mert fontos, és mert másokat is érdekelhet, csak annak látjuk értelmét.

J: Az Árváknak az volt a varázsa, hogy négyen el akartunk mesélni egy történetet, és úgy akartuk elmesélni, ahogy csak mi tudjuk. És beleraktuk mindenünket, mert nagyon fontosnak tartottuk. Annyira erős volt a találkozás a darabbal, hogy muszáj volt vele foglalkoznunk. Mindannyian dolgozunk máshol, tehát csak akkor csinálunk valamit, ha azt mind kihívásnak éljük meg.

Rozi neked mekkora kihívás és váltás volt, amikor A mi kis falunk sorozatba bekerültél? Onnantól kezdve tulajdonképpen te az ország Erikája lettél.

R: Hát igen, viszonylag sokszor kérdezik meg tőlem, hogy hol van a Gyuri. Ez a sorozat műfajában abszolút úttörőnek számított itthon, így nem nagyon lehetett kiszámítani, hogy mi fog történni, hogy fogják fogadni. A kezdetektől szerettük csinálni, nagyon jó volt a csapat, de hogy hány évig megy, mi lesz a végeredmény, mennyire szereti a közönség, azt egyáltalán nem lehetett tudni. Nem azt mérlegeltem, hogy mekkora ismertséget fog hozni, hanem az újfajta kihívást láttam benne, emiatt nem volt kérdés, hogy vállalom-e. Nagy meglepetés volt, amikor berobbant, vagyis, hogy ekkorát robbant. Utána kezdtem azt feldolgozni, hogy mivel jár ez az egész és mire tudom jól használni. Azon túl, hogy ennek az egésznek a pozitív hatásait próbáltam visszaforgatni a saját életembe vagy a szakmai életembe, azon túl különösebben nem lovagoltam meg soha ezt a helyzetet. Sőt, próbáltam kicsit kívül maradni ezen. Több év távlatából azt mondhatom, hogy vissza lehetett fordítani a színházi életembe. Sokan azért jönnek el a színházba, mert megismertek a TV-ből. Eljönnek, mert kíváncsiak rám és megnyílik számukra egy eddig ismeretlen másik világ. Egyébként ezt pont az Árvákon lehetett nagyon jól érzékelni, ami tényleg csak rajtunk keresztül jut el az emberekhez, nincs mögöttünk intézmény.

Szerintem sokan azt sem érzékelik, hogy már kiszálltál a sorozatból. Elég lett?

R: Két évvel korábban akartam kiszállni, mint ahogy végül sikerült, már akkor megfogalmazódott bennem, a 3-4. évad után. Bármennyire szerettem, azt éreztem, hogy szakmailag már nem jelent kihívást, nem tudok tovább fejlődni. Kimaxoltam, kezdett bennem elfáradni és nagyon sok időt vett el mástól. És az is bennem volt persze, hogy mennyire ég rá az emberre egy ilyen szerep. De csak jó élményeim vannak és jó viszonyban sikerült elválnom a produkciótól.

János, te pedig tagja voltál a sorozat alkotóinak, esetleg ennek köszönhetően ismerkedtetek meg? Vagy egy másik munka kapcsán?

R: Nem munka kapcsán.

J: Azért ez egy pirinyó szakma, mindenki ismer mindenkit.

R: És bizonyos vendéglátóipari egységekben viszonylag könnyű összefutni.

J: De ne tűnjön úgy, mintha a miénk egy éjszakai büfé szerelem lenne! Ne az jöjjön le, hogy egy pultnál odamentem hozzád, mert nem így történt.

R: Én már korábban kiszúrtam egy picit. Vannak rá tanúim, két barátnőm is ott volt, akiknek mondtam, hogy na, ez a fiú tetszik nekem. Aztán egyszer valahogy odaültek egy barátjával az asztalunkhoz.

J: Aztán vacsorát kellett vennem a sarki közértben, és addig rábíztam a kutyámat Rozira. Ha a kutyámmal el tud tölteni tíz percet a budapesti éjszakában, akkor az vízválasztó. (Nevet)

Ezek szerint el tudott, hiszen azóta is együtt vagytok. Sőt, ma már kétgyermekes család vagytok. Rozi, mennyit változott a személyiséged, az anyaságnak köszönhetően?

R: Nehéz ezt az embernek belülről lemérni, de az biztos, hogy a hangsúlyok, a hatások, a mélységek máshova kerültek. Egyértelműen érzem, és sokkal tisztábban, hogy mi az, ami fontos, és mi az, ami kevésbé. Mi az, amire megéri energiát, érzelmet, gondolatot fecsérelni, és mi az, amire nem. Érzem, hogy mennyire felszabadít engem, hogyha játszom, mennyire ki tudom csatornázni a belső dolgaimat, hogy mennyivel gazdagabb lett az az érzelemvilág, amihez nyúlni tudok. Sokkal szabadabbnak és biztonságosabbnak érzem a színészi létezésemet. De egyébként ez már az Árvák próbafolyamata alatt nagy felismerés volt, az első szülésem után. Hogy nem kell belehalni. Miközben persze bele kell, de nem beletörni vagy olyan szigorúan, megfelelési kényszerből teljesíteni, hanem szabadon, lazábban, egy lépéssel a föld felett is lehet ezt csinálni. Egyszer csak átjárja az embert egy olyan energia, ami megkülönbözteti attól, aki előtte volt. Ez egy láthatatlan dolog, de az biztos, hogy elengedtem egy csomó béklyót, amit magamra vettem korábban. Rájöttem, hogy nem kell mindig mindent egy láthatatlan elvárás szerint komolyan és tökéletesen csinálni. És ez felszabadított. Ez most nehezen köthető a gyerekeimhez, pedig hozzájuk köthető. Van valami síkja az életnek, ami annyival fontosabb mindennél, ami annyival magasztosabb, hogy ehhez képest minden más is megemelkedik.

Máshova került a prioritás?

R: Igen, de ez nem azt jelenti, hogy megszüntettem az életemet, csak egyszerűen minden más fénytörésbe került.

Két gyerekkel hogy lehet összeegyeztetni a ti életeteket?

R: A nyár volt a próbatételünk ebből a szempontból, amit végigforgattam.

J: Én meg végig próbáltam.

R: Volt egy kis átfedés, ami durva volt, mert elcsúszott a forgatás. Nagyon komoly logisztikánk van, Excel táblázatban vezetem. Szerencsére van 4 csodálatos, aktív nagyszülőnk, és egy bevált babysitterünk, aki a Radnótis öltöztetőm.

J: Ő mondja meg azt is, mit vegyünk fel. (nevet)

R: És testvéreink is vannak, az egész család nélkül nehezen menne. A januári próbám lesz az első kétgyerekes családanyaként, de eddig is sikerült mindent megugranunk, talán most is menni fog. Mondjuk, ha nincs semmi extra, akkor is napi szintű improvizáció az életünk.

J: Nem tudjuk, hogy hol a plafon. Folyamatosan feszegetjük, hogy meddig tudunk elmenni, meddig van az, amit még bírunk. De igazából a gyerekeket figyeljük leginkább, hogy az ő komfortzónájukat mikor lépjük át, vagy mikor van az, ami nekik már láthatóan nem jó. Mert egyértelműen jelzik, ha valami nekik nem tetszik. Ha ez a helyzet felmerül, akkor újratervezés van.

R: A nyári munkám alatt például egy ponton úgy döntöttünk, hogy az egész család költözzön le Dunaharasztiba két hétre, ami az egyik forgatási helyszín volt. Mindenki nagyon élvezte, nagyon jól sikerült.

J: Én onnan jártam fel délelőttönként a Jurányiba próbálni és hoztam Misát a bölcsődébe.

R: Délután meg együtt pecáztunk, tehát meg volt az egyensúly. A határainkkal kapcsolatban pedig érdekes mindig rájönni, hogy mennyit bír az ember.

J: Mindig többet bír, mint gondolja, de azért egy idő után az is látszik, hogy mi éri meg és mi nem. Most az életünkben vannak olyan pontok, amikor felmerülnek kétségek bizonyos munkákkal kapcsolatban, hogy ezeket hova tudjuk rakni? Vagy el tudjuk-e még rakni egyáltalán? Vagy kapunk-e általa annyi jót, ami megéri, hogy a gyerekeinkkel kevesebb időt töltsünk miatta? Folyamatos mérleg helyzet.

R: Ez is jó dolog, mert pár éve mikor még nem voltak, én simán benne ragadtam volna vagy benne is ragadtam olyan dolgokban, amik nem adtak annyit és én sem tudtam annyit beletenni. Ezeket egyszerűen nem szabad tovább folytatni, most ez egyértelmű. Vannak kihagyhatatlan munkák, amikre nem szabad nemet mondani, mert az meg belül okoz egy törést, ami szintén nem jó nekik, mert lesz egy rosszkedvű vagy önfeláldozó szülő, és ez valahol biztos, hogy kijön. Mindketten szerencsére nagyon szeretjük, amit csinálunk, sőt! Ez az életünk része és hozzátartozik ahhoz, hogy egészséges emberek legyünk. Pont pár napja jutott eszembe, amikor a januári logisztikán gondolkoztam: János hogy fogja összerakni a próbafolyamatát, az hogyan fog passzolni az én kötött radnótisommal, hogy ez valójában a mi munkánk, amivel pénzt keresünk, ami kell ahhoz, hogy meg tudjuk a gyerekeket etetni. Szóval nem az van, hogy elmegyünk szórakozni, nem kell, hogy lelkiismeret furdalásom legyen amiatt, hogy dolgozom, bármennyire is olyan mintha pihenni járnék oda, annyi örömöt ad a munkám és így gondolok az övére is. Nagyon sokat ad az emberségünkhöz és a jókedvünkhöz, ha jó munkákat tudunk csinálni, mert ez a gyerekek szempontjából is hasznos.

Otthon mennyit színházaztok?

R: Teljesen a szövete az életünknek. Furcsa is lenne, ha nem osztanánk meg egymással. Nagyon fontos eleme az életünknek hogy ezt a két dolgot nem kell különválasztanunk. Ráadásul, ő nagyon jól és pontosan ért engem.

J: De ha dentálhigéniás szakemberek lennénk, akkor valószínűleg a fogselyemről beszélnénk ennyit. (nevet) Meg se próbáljuk a kettőt szétválasztani, szerintem hamis gesztus lenne.

R: Nincs is más hangja a kommunikációnknak, az otthoni ugyanolyan, mint a színpadi.

A Radnóti Színház társadalmi szerepvállalása kapcsán te az örökbefogadást választottad. A ti életetekben minden kerek, miért volt fontos számodra, hogy erre a témára hívd fel a figyelmet?

R: Kicsit ez is az Árvák óta jött. Amióta gyerekeink vannak, sokszor eszembe jut, ha rájuk nézek, és látom, hogy mennyire igénylik az ölelést, a törődést, a szeretetet, egyszerűen végtelen a befogadó képességük, hogy vannak gyerekek, akik ebből semmit nem kapnak egész életük során. Kicsit megszakad a szívem ettől. De minden gyerekkel kapcsolatos témára máshogy gondolok, amióta tudom, hogy milyen az, ha az embernek gyerekei vannak. Csak a jót érdemlik, teljesen ártatlanok. Nincs eleje és vége, de megoldása se a gondolatnak, csak gyakran eszembe jut. Nem akarok úgy tűnni, mint aki nagyon jóságos, mert nem tudok mit tenni, és ha szót emelek is, mi történik? Az Igazgyöngy Alapítványnak adom az adóm 1%-át és akkor az mire elég? Lehet, hogy csak annyit tudok tenni, hogy a saját gyerekeimet ezzel a tudással megspékelve is szeretem és óvom. Mert sajnos nem kell ahhoz árvának lenni, hogy az ember el legyen hanyagolva.

Kiemelt kép: Lovas Rozi és Horváth János Antal (fotó: családi archívum)