A Tesla Teátrum 2017 októberében nyitotta meg kapuit, túl vannak tehát az első évadon. Olyan darabokat mutattak és mutatnak be, melyeket szinte sehol az országban nem látni, társulatuk magját pedig tehetséges fiatal színészek adják, akikhez előszeretettel érkeznek ismert vendégművészek. Bár a finanszírozásuk bizonytalannak tűnik, töretlenül dolgoznak, a közönségtől pedig eddig csak pozitív visszajelzéseket kaptak. Következő bemutatójuk október 13-án lesz: a Salemi boszorkányok című darabra várnak mindenkit. Vas-Zoltán Ivánnal, a Tesla Teátrum alapító művészeti vezetőjével beszélgettünk.

Milyen célkitűzésekkel indította el a Tesla Teátrumot?

Az indulást több mint két évig készítettük elő, többször nekifutottunk. Az első kísérlet egy felolvasószínház volt, Esterházy Péter Mercedes Benz című darabját adtuk elő, amelynek nagyon erős visszhangja volt, telt ház előtt játszottuk. Utána Elfriede Jelinek osztrák írónő Rohonc, avagy az öldöklő angyal című darabját mutattuk be, ez 2016 áprilisában volt, de szeptemberben mégsem tudtuk elkezdeni az évadot. Végül 2017 tavaszán elkészítettük Háy Gyula Appassionata című darabját; ekkorra már kialakult a folyamatos műsorstruktúra, és 2017 októberében elindultunk. Az első évadban alig tudtuk játszani a Rohoncot, így annak bemutatóját áthoztuk az idei évadra.

Önálló társulatuk is van. Kikből áll a színészgárda?

Nagyon fiatal csapatunk van, akik főként a Rátkai Márton Színházi Műhely jelenlegi vagy végzett hallgatói. Őket erősítjük nagynevű, már ismert színészekkel, akiknek szerepköre hiányzik az alapcsapatból. Játszott már nálunk többek között Márton András, Beleznay Endre, Sághy Tamás, Gubík Ági vagy Szalay Kriszta. Közös bennük, hogy a csapatomhoz csak olyan művészeket hozok, akiknek kimagasló a szakmai tevékenységük. Fontos ugyanis, hogy a fiatalok tudjanak tanulni tőlük, hogy példaképekként tekinthessenek rájuk. Ami pedig szintén lényeges, hogy legyen türelmük ezekhez a fiatalokhoz. Egyébként a tapasztaltabb kollégák nagyon szeretik ezeket a fiatalokat, ők pedig felnőttek hozzájuk. Célunk, hogy kineveljük a saját színészeinket, ami körülbelül öt-hat év, de végigjárjuk ezt az utat.

A társulat (fotó: Tesla Teátrum)

Mi most a helyzet a finanszírozással? Egy korábbi sajtótájékoztatón említette, hogy az Összefogás a Magyar Családokért Országos Egyesület van segítségükre, ők biztosítja a forrást.

Jelen pillanatban bizonytalan és ingatag a financiális hátterünk, amiről szó volt, hogy megkapjuk, vagy nem jött, vagy jött, csak késve. Természetesen segített az önkormányzat is, és pályázaton is nyertünk pénzt, de nem kapunk folyamatos támogatást, ami megnehezíti a munkánkat. Alacsony gázsikkal dolgozunk, én például szinte ingyen dolgozom, ugyanakkor a színészek mindig kapnak fizetést, erre figyelek. A színházaknál megszokott irányítói-vezetői munka jórészét én végzem, de nagyon sokat segít kollégám, Kozma Andrea színésznő is. Sőt: a fiatal színészek is vesznek le terhet a vállamról. Azt kell mondanom, hogy a színházszakmai munka lényegesen kevesebb terhet ró ránk, mint a színház működtetése. Mindennek ellenére az első évet nem érzem sikertelennek. Az előadásainkat elfogadták, nem tapasztaltam visszautasítást, de még azt sem, hogy megosztanánk a közönséget.

Mi segítette át időről időre ezeken a nehézségeken és tartja a lelket önben most is?

Egyrészt a társulat lelkesedése, másrészt a közönség pozitív visszajelzése, amely abban is megnyilvánul, hogy kialakult egy szűk réteg, akik visszajárnak hozzánk. És természetesen időnként kívülről is segítenek. Továbbá az is erőt ad, hogy a hozzánk érkező színészek szeretnek velünk dolgozni. Ha ugyanis egy színész idejön, azt érzi, hogy biztonságban van. Ez nagyon színészcentrikus színház, ahogyan én is az voltam egész eddigi pályám során, bárhol is dolgoztam. Nálam a csoda a színészben történik meg, a rendezői pálya legértékesebb része pedig a színészvezetés. Egy színházvezetőnek ki kell szolgálnia a társulatát, és így, a társulat által kell sikeresnek lennie, ezt szem előtt tartva kell darabot választania és szerepet osztania. Nekünk most elsősorban közönséget kell találnunk, ezért nagyon széles a repertoárunk. Van benne az igényes bulvártól kezdve a keményebb nézői felkészülést igénylő abszurdon át a klasszikus politikai-szerelmi thrillerig mindenféle – és ez igaz az előző, illetve a mostani évadunkra is. Bármit játszunk, a lényeg, hogy itt és most történjen, de nem úgy, hogy erőteljesen aktualizálunk, hanem reflektálunk arra a világra, amelyben élünk. Társadalmi és személyes problémákkal foglalkozunk. Igényes élményszínház ez: fontos a közönség, ám ugyanilyen fontos, hogy a saját véleményünket, meglátásainkat közöljük velük. Olyan darabokat igyekszünk játszani, amelyek az országban sehol máshol nem láthatóak, és arra törekszünk, hogy a korszerű színjátszás valamennyi eszközével éljünk. Bátran nyúlunk olyan darabokhoz is, amelyek nem a banális közérthetőség szintjén vannak. Azt szoktam mondani, hogy én nem kiszolgálom a közönséget – nem vagyok kulturális főpincér –, hanem szolgálom őket. Úgy érzem, sok színház alábecsüli a nézőit, én viszont nem ijedek meg a merészebb daraboktól, én hiszek a közönségben.

Azért az bátor vállalkozás, hogy miközben – ahogy ön is említette – közönséget szeretnének találni, olyan darabokat (is) műsorra tűznek, amelyek sok néző számára nehezen befogadhatóak.

Az a célunk, hogy a nehezebb darabok is fogyaszthatóak legyenek, de nem azon az áron, hogy elsekélyesítjük ezeket, hanem feltárjuk azon szakmai megoldások lehetőségeit, amelyekkel közelebb lehet vinni ezeket a darabokat a közönséghez. Itt van például a Rohonc – ez egy szövegfolyam, amely tele van asszociációkkal, irodalmi, esztétikai, filozófiai utalásokkal. A darab komoly háttértudást igényelne, de a közönség nem ennyire felkészült, ezért nekünk segítenünk kell abban, hogy megértsék a történelmi, politikai áthallásokat. Ebben eddig nem voltunk rosszak, csak pozitív visszajelzéseket kaptunk, sőt: itt volt Jelinek ügynöke is, aki nagyon elismerően nyilatkozott rólunk. Az első évad arról győzött meg, hogy jó úton járunk, amit tovább kell folytatnunk. A társulat is szereti a színházunkat, és örülnek a vendégkollégáknak, illetve annak, hogy ennyiféle műfajú darabot játszunk.

Fotó: Tesla Teátrum

A társulat többsége az ön által alapított Rátkai Márton Színházi Műhelyből került ki. Az, hogy őket foglalkoztatja, egyfajta misszió?

Ma túltermelés van színészekből, ezért amikor elindítottam ezt a műhelyt, az volt a célom, hogy ne az utcára neveljek színészeket, hanem találjak olyan helyet, ahol hivatásszerűen művelhetik azt, amit megtanultak. Én nagy nyomással dolgozó, kemény utat bejáró pedagógus vagyok, amire csak akkor van erkölcsi alapom – legalábbis én úgy éreztem –, ha segítek a növendékeknek, hogy gyakorolják a szakmát. Ezért hoztam létre ezt a színházat is. Elkötelezett vagyok a tanítványaim iránt, ami sok lemondással jár, de én választottam, ezt kell tennem.

Amiért a színészek hálásak is.

Én ezt nem hálának hívom, inkább lojalitásnak, szövetségnek. Mert akkor nem tudnám mindezt vállalni, ha ők nem segítenének nagyon sokat, hiszen rengeteg energiát és a szabadidejüket fordítják a színházra. Ahogy mindannyian, ugyanis itt éljük az életünket, amikor csak tehetjük, itt vagyunk.

Arról már beszéltünk, milyen sokszínű a repertoár. De min múlik a választás?

Amikor egy színház nyitó darabot keres, akkor tudja, hogy az emblematikus lesz, hiszen abban benne van a színházi világképe, ízlése. Így találtam annak idején Esterházyt, a Rohoncot és az Appassionatát is, amely egészen fantasztikus darab, az egyetlen hiteles ’56-os mű. Ezt ugye 2016-ban mutattuk be, amikor forradalom és szabadságharc évfordulóját ünnepeltük. Ezt rajtam kívül senki más nem rendezte Budapesten, és ami még fontosabb, hogy ez nem politikai darab, hanem szerelmi dráma. Csehov két egyfelvonásosát, a Medve és a Leánykérés című darabokat pedig azért választottam, mert ezzel a játékmódunkat, a stílusunkat és a fiatal színészeinket is be tudtuk mutatni. Az előző évad harmadik darabja a Valamit valamiért volt, amely Marilyn Monroe-ról szól, aki ma is vonzza a közönséget. Ez populárisabb mű, van benne krimi, thriller, szerelem, szex, politika, és valós eseményeket dolgoz fel. A negyedik előadás Örkény István Pisti a vérzivatarban című műve volt, amellyel arra tudtuk inspirálni a közönséget, hogy a kicsit absztraktabb játékmódot is kezdjék megismerni. Ez a 20. század Az ember tragédiája, és tíz éve nem játszották Budapesten. Az ötödik egy Neil Simon-darab volt, az Ágytól asztalig, amely az emberi kapcsolatok mélyére ható mű, olyan párkapcsolati tabló, amely nagyon korszerű problémákat vet fel rendkívül szellemes módon. A színészeknek jutalomjáték, a közönség dől a kacagástól, majd a végén eláll a lélegzete, mert önmagunkat meztelenítjük le. A hatodik darab ősbemutató volt, a Vörös ördögök, amely társadalmi komédia négy fiatal lány főszereplésével. Nyers, határozott, durva és aktuális darab arról, amivel a mai magyar fiatalság is kénytelen szembenézni, vagyis: a reménytelenséggel, a társadalomból való kirekesztéssel, azzal, hogy családok bomlanak fel, a rasszizmussal és a szexizmussal. Továbbá szól arról a vágyról is, hogy az ember szeretne közösséghez tartozni – a mai fiatal generációnak alapkérdése, hogyan tud közösségre találni.

Fotó: Tesla Teátrum

Az idei évad pedig egy gyerekdarabbal indult, amely hiányzott a korábbi repertoárból.

Igen, ez a Szélkötő Kalamona volt, amely mesemusical, de bárki által nézhető, hiszen a magyar történelem sok-sok reflexiója van benne kicsit karikaturisztikusan elmesélve. Nagyon szellemes, és olyan meglátásokkal teli, amelyek a közönség bármely rétegét – gyerekeket és felnőtteket egyaránt – képesek magukkal ragadni. A következő, most esedékes bemutatónkkal az Appassionata-vonalat kívánjuk folytatni: ez a Salemi boszorkányok lesz. Az emberi szabadságjogok, az emberi gondolkodásba való külső beavatkozás, a fanatikus hitek pusztítása és építkezése témáját járja körbe, miközben szól az egyén felelősségéről is. Remekmű. A harmadik bemutatónk Az újrakezdő című, Árva Bethlen Katáról szóló darab lesz, amelyet az önkormányzat kérésére, a reformáció 500 éves évfordulójára készítettünk, és így kaptunk is rá támogatást. Kocsis István darabját egyébként először én rendeztem Magyarországon 1975-ben, méghozzá úgy, hogy Romániából loptam át a kéziratot. A darab a kisebbségek önvédelméről, a diktatúrák terjeszkedéséről, az egyén morális helytállásáról szól, Gubík Ági főszereplésével. Ezt követi Bolgár György műve, az Ingmar és Woody, amely Ingmar Bergmanról és Woody Allenről szól, és fontos társadalmi-egyéni, művészetesztétikai problémákat vet föl. Bergman és Woody Allen vitathatatlanul meghatározó zsenijei a filmművészetnek, akik semmiben sem hasonlítanak, látszólag, mert végül kiderül, hogy mindketten ugyanazon témákról készítik a filmjeiket: a nőkről és a halálról. Ezt követően mutatjuk be újra a Rohoncot, amely főhajtás a hely szelleme előtt, hiszen itt vagyunk a valamikori gettó közepében. A darab a nemzeti lelkiismeretről szól; az egyik legnehezebb munkám és a legnagyobb kihívás volt eddig. A hatodik, egyben utolsó bemutatónk Georges Feydeau Zsákbamacska című darabja lesz, melyet már a ’70-es években rendeztem Győrben. Remek helyzetkomikumok vannak a darabban, de ha elkezdünk a mélyére ásni, akkor drámaian dermesztővé válik.

Ami összeköti ezeket a darabokat, hogy mindegyikben nagyon fontosak a színészek, és mindegyik játékmódja nagyon friss elemeket tartalmaz, melyekkel próbálunk megjelenni a korszerű színházak térképén, és ez a továbbiakban is így lesz.

Szíjjártó Anita

Kiemelt kép: Tesla Teátrum