„Nagyon passzol ehhez az anyaghoz az a fajta ábrázolási mód, ami hozzám közel áll” – interjú Horváth Csabával

Irvine Welsh világhírű regényének színpadi adaptációja nyitja ma este a Thália Színház Télikert nevű új játszóhelyét. Az előadás rendezőjével arról beszélgettünk, hogy miben tér el a darab a kultikussá vált filmtől, hogy a fordítónak az elképesztő skót szlenget hogy sikerült átültetni magyarra, és hogy az előadás miért fogja biztosan megtalálni a maga közönségét. Interjú Horváth Csabával.

Miért pont a Trainspotting?

Igazából nem én választottam, megkínáltak ezzel a feladattal. Körülbelül két éve felhívott Csányi Sándor, amikor még ő volt a Thália Színház művészeti vezetője, hogy úgy néz ki, megveszik a Trainspotting színpadi adaptációjának jogait, lenne-e kedvem megrendezni. Azonnal rávágtam, hogy igen. Akkor még nyilván nem volt sehol a fordítás sem.

Speier Dávid jegyzi a magyar verziót, aki egyébként érdekes módon szinkrondramaturg, ez az első színházi munkája. Természetesen Hamvai Kornél, aki a Thália Színház irodalmi vezetője, és aki köztudottan jeles fordító, lektorként segítette a munkáját. Nagyon szellemes anyag lett, kifejezetten jót tesz neki, hogy egy film felől érkező szakember csinálta a magyar nyelvű példányt.

Hasonlóra számíthatunk a nyelvezetét illetően, mint a könyvben vagy a filmben?

Igen. Erről az anyagról tudni kell, hogy végig szlengben van írva, és emellett még iszonyatosan trágár is. Közben ha ettől elvonatkoztatunk, akkor meg rendkívül szórakoztató, így igazi kihívás nekünk, hogy a trágárságon túl azt a humort, ami benne van hogyan mutassuk meg. Valahogy el kell fogadtatnunk a közönséggel azt a tényt, hogy ez a fajta beszédmód abban a bizonyos társadalmi környezetben teljesen helyénvaló volt, a szereplők számára evidencia, hogy így beszélnek. Van egy picit durvább szövegrész a darabban, ami azért nem kíméli a nézőt, de azt gondolom, hogy érteni fogják, hiszen tudják, hogy a történet a társadalom perifériáján játszódik, lecsúszott drogos fiatalokról szól.

A Thália színművészei nem az ilyen típusú előadásokhoz vannak szokva, sőt a te rendezői stílusod is új nekik. Jól veszik a szokatlan megterhelést?

Én mindig igyekszem alkalmazkodni a társulathoz, ahol éppen dolgozom, így hozzájuk is. Mózes András, Szabó Erika, Bán Bálint és Szabó Győző játsszák a darabot. Mind a négyen nagyon jól próbálnak, mindent megcsinálnak, amit én elképzelek és kérek tőlük. Sőt, gyakran kifejezetten kreatív megoldásokkal segítik a munkát.

Az előadáshoz egy rendkívül szokatlan vizuális világot találtunk ki, egy abszolút absztrakt térben játsszuk el a történetet. Ne egy junkie tanyát képzelj el, attól teljesen elemelte a látványt Kiss-Benedek Kristóf és Kalászi Zoltán, akik a díszletet tervezték. Most dolgozom velük másodjára, tavaly a székesfehérvári Vörösmarty Színház Chicago című előadását csináltuk együtt, tehát elég jól ismerjük már egymást. A jelmezeket Benedek Mari tervezte, amik szintén nagyon beszédesek lesznek. Ez az összetett vizualitás, az érzékletes tér lehetővé teszi, hogy kreatívan tudjunk benne alkotni, és erre láthatóan nagyon fogékonyak a színészek is. Élvezik a próbákat, kifejezetten jó hangulatú a munka.

Egy színész több karaktert is megformál, jól tudom?

Igen. Az adaptáció alapvetően egy zárt kamaradarab, amit négy színész játszik az elejétől a végéig, miközben több figurát is felvonultatnak. Van, amelyiket csak egy-egy pillanatra, amit mondjuk egy gyorsöltözéssel különítünk el a színész lényegi szerepétől. Ez a ki-be ugrálás nagyon érdekes hangulatot kölcsönöz a drámának, kifejezetten dinamikus és játékos lesz az előadás tőle.

Mekkora szerepe lesz a mozgásnak az előadásban?

Hangsúlyos lesz, sokszor kifejezetten jelentős, vagy akár főszerephez is jut majd. A téma már önmagába véve is elég fizikális, ha csak mondjuk arra gondolunk, hogy egy kábítószerfüggő fiatalembernek milyen elvonási tünetei vannak, máris érvényessé válik a fizikai színház fogalma. Azt gondolom, hogy nagyon passzol ehhez az anyaghoz az a fajta ábrázolási mód, ami hozzám közel áll.

Mennyire tér el a darab a filmtől?

Abszolút eltér, mivel a színpadi adaptáció előbb elkészült a regényből, mint a film. Ez számomra is újdonság volt egyébként, szerintem senki se tudja. A színdarabban is a kábítószerfüggőségen van a hangsúly, akárcsak a filmben, de itt sokkal mélyebbre menően beszélnek róla, akár monológokon keresztül, akár dialógusokban.

Az is sokkal jobban ki van domborítva a színpadi változatban, hogy mennyire kilátástalan a benne szereplő fiatalok helyzete. A 90-es évek Skóciájában járunk, egy óriási iparvárosban, Edinburgh-ben, ahol a cselekmény idején éppen zajlik egy színházi fesztivál. Nagyon nehéz onnan kitörni, ahová ezek a fiúk és lányok születtek, egyszerűen nincs semmilyen perspektíva előttük, szűkösek a lehetőségek. Munkanélküliség, szegénység vár rájuk, amit tovább terhelnek a családból hozott különböző frusztrációk. Ezeket a körülményeket a darab sokkal inkább körüljárja, mint a film, nagyon érzékletesen és kompaktul van leírva az egész miliő a drámában.

Lesz pozitív végkicsengés?

A főszereplőt alakító Mózes András folyamatosan keresi a kiutat ebből a pokolból, és olykor-olykor fel is sejlik az alagút vége, de nagyon nehéz sorsúak ezek az emberek. Én magam is kerestem benne a pozitív tartalmat, de rájöttem, hogy a Trainspotting tulajdonképpen egy korrajz szenvedélybeteg fiatalokról, illetve egy bizonyos időszakról, aminek nagyon erőteljes popkultúrája volt. Kiragad egy időszakot, amit a lehető legérzékletesebben megmutat, és kész. Nem egy lineáris műről van szó, ami elkezdődik valahol és valami felé tartva oda el is jut. Nehéz, szokatlan, de közben meg nagyon érdekes is az anyag.

A Trainspotting kultfilm lett, és ez igaz a zenéjére is, az előadásban ezek vissza fognak köszönni?

Némelyek igen, de válogattunk más számokat is ebből az időszakból, illetve kultúrkörből. A darabban nincs akkora jelentősége a zenének.

Ti fogjátok felavatni a Thália Színház új játszóhelyét a Télikertet, ami már önmagában is egy nagyon különleges tér.

Szerencsére én ehhez hozzá vagyok szokva, mert azok a színházak, ahol a saját társulatommal dolgozom, mint például a Szkéné vagy a Trafó, azok ugyanilyen emelt nézőtérrel rendelkeznek. Számomra az mindig öröm, ha ilyen térben alkothatok, mert amellett, hogy itt most pont prózai színházról van szó, nagyon hangsúlyos a vizualitás is. Ennek az érvényesüléséhez rendkívül előnyös, ha ilyen formán lehet rálátni a színpadképre. A színészeknek lesz csak újdonság, ők még nem játszottak ott közönség előtt, de szerintem ők is élvezik majd az új helyszín adottságait.

Nagyon mást fog kapni a Thália közönsége, mint amit korábban megszokott. Nincs emiatt izgalom bennetek?

Erről a színészek tudnának beszélni igazán, hiszen nekik van kapcsolatuk az ide járó nézőkkel, én most rendezek a Tháliában először. Az tény, hogy a drogfüggőség egy nagyon érzékeny téma, ezért nyilván nagyon fontos, hogy színházban hogyan ábrázoljuk. Lehetne hiperrealista módon, és lehet úgy is, hogy belecsempészünk valamifajta absztrakciót. Én az utóbbit választottam, mert azt gondolom, hogy az absztrakción keresztül lehet igazán érzékletessé tenni a figurákat, az érzéseket, a lelki- és fizikai állapotokat, amikben ezek a drogfüggő emberek léteznek. 

Bízom abban, hogy akik a darabra magára kíváncsiak, vagy akik szeretik a Forte Társulat munkáit, azok eljönnek majd. Biztos vagyok benne, hogy a szokatlan műfaj és témaválasztás ellenére, vagy pont emiatt meg fogja találni a maga közönségét.

Kiemelt kép: Horváth Csaba (Fotó: Dusa Gábor)