„Nagyon nem mindegy, hogy kitől tanul az ember” – Interjú Szamosi Zsófiával

A napokban volt bemutatója, de az új időszámítás nem a színpadi jelenléttel, hanem a tanítással vett komolyabb fordulópontot idén az életében. A színházi munkák mellett a lakberendezésben is egyre sikeresebb, aminek köszönhetően több teret kap a kreativitása. A Jászai-díjas Szamosi Zsófiával beszélgettünk. 

Múlt héten volt premiered, az Exit Generációval, ami nem a hagyományos keretek között értelmezett színházi előadás volt. Hogy fogadta a közönség?

Egy nagyon érzékeny témát feszegető előadást mutattunk be, Már nem álmodok velük címmel. Ez egy dokumentumszínházi előadás, aminek az az egyik jellemvonása, hogy valóságos interjúkból és dokumentumokból készül, tehát tulajdonképpen mindig olyan problémát dolgoz fel, ami itt és most van, és most érvényes. Másrészt pedig, szóról szóra használjuk a szövegeket, tehát nincsenek dramatizálva, vagy kiegyenesítve azok a mondatok, amiket az ember akár hibásan használ, vagy sose teszi le a pontot, hanem mindig még tovább kanyarintja. Az interjúalanyoknak így használjuk a szövegeit, és ebből áll össze az előadás, ami egy adott problémát jár körbe. Például a gyermekvédelem témakörét, ami finoman szólva sem rózsás itthon. Az volt a legjobb visszajelzés, hogy zsigerekig hatol az előadás, miközben nem szentimentális, tehát nem volt olyan felhangja, hogy jaj, szegény árva gyerekek, hanem inkább konkrét volt, és befogadható.

Voltam már hasonló előadáson, de olyan érzésem volt, hogy egy szakmai konferencián veszek részt. Ebben az előadásban mekkora hangsúlyt kap az, hogy a darab azért színházi élményt is nyújtson?

Ez jó kérdés, mert biztos, hogy egy ilyen előadásnál kevesebb a teátrális elem, mint általában. Én alapvetően nem hiszek a színház társadalomformáló erejében, de ettől függetlenül nagyon fontosnak érzem, hogy készüljenek ilyen előadások is.

Anyaként milyen érzés egy ilyen darabbal foglalkozni?

Anyaként én minden nap áldást adok azért, hogy az én gyerekem „normális” körülmények között élhet, szeretet veszi körül, jó iskolába járhat. Mivel anya vagyok, sokkal jobban el tudom azt képzelni, hogy egy ilyen életkorú gyereknek, milyen fajta szükségletei vannak. És itt nem feltétlenül a pénzen vásárolható dolgokra, és az anyagiakra kell gondolni, hanem elsősorban az ölelésre, az intimitásra, a figyelemre, ami mind elengedhetetlen egy gyermek egészséges lelkivilágához. És akkor ehhez jön még hozzá, hogy legyen cipője, kabátja és a többi, ami a fizikai léthez szükséges. Borzasztó, hogy nagyon sok gyerek van az országban, akinek ezek az alapvető dolgok nem adatnak meg, amitől ők óriási hiányossággal indulnak az életben. Ezek a hiányosságok pedig az évek során olyan mértékben halmozódnak, ami nagyon sok esetben behozhatatlan hátrányt okoz. Elképesztően nagy szerencse, ész, józanság és életösztön kell ahhoz szerintem, hogy valaki egy ilyen sorsból ki tudjon törni.

Ha már említetted a jó iskolát, az idén indult, Bodó Viktor által vezetett színészképzőben tanítasz is. Bár még viszonylag új a dolog, de mik a tapasztalataid?

Valóban kicsit még új a dolog, októberben indult, 16 hallgatóval. Nyolc évvel ezelőtt tanítottam filmszínészetet egy magániskolában, így volt némi tapasztalatom.  Itt is ez a tárgyam, Miklauzic Bencével közösen visszük az órákat. Ő korábban már sokáig tanított filmrendező hallgatókat az SZFE-n, de színészeket ő is most tanít igazából először.

Mi az a plusz, amit ez a képzés nyújthat?  

Korábban a színészet nálunk mindig abból állt, hogy színpadi színészetre tanították a hallgatókat, és ha szerencsés volt egy osztály, akkor az osztályfőnök meghívott mondjuk egy kurzus erejéig egy filmrendezőt, aki által egy kicsit beleszagolhattak, hogy milyen a filmezés. De nagyon sok esetben, még ennyi sem volt. Tehát, aki filmezni ment, az élesben kellett, hogy megtanulja a dolgokat. Élesben pedig már tétje van mindennek, és az időkorlát is fontos tényező. Amikor én kezdtem a pályámat, akkor még szinte minden filmre forgott, így nem lehetett a végtelenségig „szórakozni” valamivel, ami azért a digitális technikával kicsit könnyebb lett. Tehát egyre nagyobb hiány jelentkezett, és közben gyakran megfogalmazódott a filmrendezőkben, hogy inkább amatőrt hívnak, mert a színpadi színész kicsit „mű”. A képzés létrejöttét alapvetően ez a hiány vezérelte, mert a filmszínészetnek van egy csomó tanítható, és tanulható rész.

Vagyis egy kicsit talán kísérlet is a képzés?

A szó legjobb értelemében vett kísérlet, mert nincs előttünk olyan minta, amit tudnánk másolni, követni. Az első tanévre van meg a tanmenetünk, de rugalmasan állunk a dolgokhoz, mert valójában nem láttuk, látjuk előre, hogy mire mennyi idő fog kelleni. Ha kell, akkor menet közben is változtatunk, a papírforma csupán egy irányt mutat.

Szeretsz tanítani?

Igen, de néha elbizonytalanodom, hogy mit tudok én nekik mondani. Most heti két délután vannak az óráim csoportbontásban, mert egyszerre sok a 16 ember ehhez a foglalkozáshoz. De az órákon túl is van feladat, mert mindig készülök, óranaplót írok, minden óra után van egy átfogó jegyzet, és vannak tanári értekezletek is.

Óriási túljelentkezés volt a képzésre, szerinted a fiatalokat mi motiválta? Mert a színészek helyzetéről sok mindent el lehet mondani, de azt biztosan nem, hogy manapság ez kiszámítható, stabil pálya lenne.

Szerintem egy fiatal még nem azt nézi, hogy milyen helyzete van egy színésznek. Illetve talán látják ezt is, de az ő korukban még nem ez a fő szempont, és inkább csak a jó oldalát látják: amikor egy színész sikeres, és szem előtt van. De ha most visszagondolok rá, amikor én 18 éves voltam, egyáltalán nem tudtam, hogy például mennyit keres egy színész a színházban, vagy, hogy mondjuk karácsonykor otthon tud-e lenni, és mindez nem is érdekelt. Mert akkor még egyáltalán nem volt fontos, és valószínűnek tartom, hogy ezzel ők is így vannak.

Az itt megszerzett végzettség kuriózum lesz?

Tulajdonképpen igen, és jól mondtad a végzettséget, mert nálunk –legalábbis egyelőre – nem fognak diplomát kapni a képzés végén. De például tőlem még életemben sehol, senki nem kérte el a diplomámat. Ennél a képzésnél Bodó Viktoron túl, valószínűleg a tanárok névsora volt a húzóerő, akik közül nagyon sokan a régi SZFE oktatói gárdájából vannak. És az nagyon nem mindegy, hogy kitől tanul az ember, és ezáltal kivel kerül kapcsolatba. Azt pedig én is látom a pályámon, hogy a kapcsolati háló egy életbevágó dolog. Hogy aki tud rólad, annak van-e döntési helyzete. Mert ha ezek a színházi vezetők, és rendezők látnak téged ebben az iskolában, vagy akár dolgoznak is veled, akkor nekik lesz kedvük veled később is dolgozni, és lesz esélyed elmenni mondjuk az Örkény Színházba vagy a Katonába. Akik pedig most az SZFE-re járnak, azok pedig mások szemében vannak a figyelem fókuszában.

Neked milyen filmes, vagy színházi munkáid vannak most?

Lengyel Annával jópár éve készítettünk egy monodrámát Maléter Pál özvegyéről Pali címmel, ettől a darabtól most fogok búcsút venni. Játszom korábbi Pintér Béla-előadásokban, és most a Már nem álmodok velük az új darabom. Úgy volt, hogy lesz most két színházi munkám, de ezek sajnos egyelőre tolódnak. Ez a nehézség a független szférában, hogy sokszor kiszámíthatatlan.

Van viszont neked egy kiszámíthatóbb végzettséged, a lakberendezés, amit a Covid alatt tanultál meg.

Azért erős túlzás, hogy ez kiszámítható, de az igaz, hogy kevésbé kiszolgáltatottnak érzem. Gyerekkoromban nagyon aktívan rajzoltam, mindenféle képzőművészeti formákban kipróbáltam magam, és akkor még a díszlettervezés is izgatott nagyon. Aztán később az építészet kezdett érdekelni, és a különböző terek működése. Ez az egész egy elképesztő utazás számomra, amelynek során egy új világ nyílt ki előttem. A hihetetlenül zárt színházi világból, egy teljesen más, de mégis kreatív, alkotó közegbe kerültem. Segített kiszakadni egy nagyon belterjes dologból, amiben azt hiszi az ember, hogy nincs is más a világon. És ez mindig megnyugtat, ráadásul ennek köszönhetően kevésbé áll elő olyan helyzet, hogy légüres térben találom magam. Mindemellett hihetetlen jó dolog felnőtt fejjel valami újat tanulni, új emberekkel találkozni, és saját magamat egy új megvilágításban látni, hogy még mire vagyok képes. Mi az, ami még bennem van, ami még kihozható ebből a kis rövid életemből. Ugyanakkor az önbecsülésemnek is jót tett, de visszahat arra is, hogy a színészetre hogy tekintek. És ettől jobban érzem azt, hogy a magam ura vagyok, és a saját életemet a kezemben tartom, mint hogy másoktól függök.

Nyitókép: Szamosi Zsófia (Fotó: Köő Adrienn)