Gyerekként gyakran játszott a zongora alatt, majd mikor már fel is érte, egy életre elkötelezte magát a hangszer és a zene mellett. Hűséges típus a munkában, Miklós Tibor szövegíróval 30 éven át alkottak elválaszthatatlan párost, a Madách Színháznak pedig 35 éve zenei vezetője. Az Erkel Ferenc-díjas zeneszerzővel, zongoraművésszel, Kocsák Tiborral beszélgettünk.

Rovatunk előző alanya Kovács Lotti volt, aki téged kérdezett: Kocsák Tibortól szeretném kérdezni, hogy amikor Miklós Tiborral közösen írták a musicaleket, hogyan volt a munkamegosztás? Kinek a fejéből pattant ki az ötlet, és mi volt meg hamarább: a szöveg vagy a zene?

Összefoglalva úgy kezdeném, hogy Miklós Tibi számomra az ideális szerzőtárs volt. Tulajdonképpen minden pozitívumával, ami egy szerzőtársi kapcsolathoz tartozik. 30 éven keresztül dolgoztunk együtt, minden nagyobb munkánkat közösen csináltunk. A sikereinket is együtt értük el, bukásunk pedig nem volt.

Hol találkoztatok először?

Nevezhetjük sorsszerűségnek vagy véletlennek is, de biztos, hogy el volt ez rendelve. Kemény Gábor barátommal, amikor elvégeztük a Zeneakadémiát, meghívtak minket a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, korrepetitornak, és zenei mindenesnek a különböző színész osztályokhoz. Ott nyílt ki számunkra ez a világ, teljesen beleszerettünk a zenés színházi műfajokba. A Jézus Krisztus Szupersztár akkoriban született, kívülről tudtuk, és az volt az álmunk, hogy hasonló műveket hozzunk létre. Akkoriban volt a musical felívelő korszaka, ekkor jöttek Andrew Lloyd Webber művei, amelyek mind egy csodálatos új stílus lehetőségét hordozták. Mi is szerettünk volna ilyesmit csinálni. Várkonyi Mátyással, ­– aki Miklós Tibor első szerzőtársa volt – együtt jártunk a rádió gyerekkórusába. Ő csinált egy rockosított West Side Story előadást a főiskolán, amit Iglódi István osztálya adott elő. Fantasztikus előadás volt, Kemény Gabival mi voltunk a zenei vezetői és annyira megértettük egymást Várkonyi Matyival, hogy tulajdonképpen ő ajánlott minket, amikor Miklós Tibi szerzőt keresett.

Innentől fogva elválaszthatatlanok voltatok?

Tulajdonképpen igen. Olyan, nagy musicaleket írtunk, mint a Légy jó mindhalálig, ami meghatározó lett a musical irodalomban és a műfaj magyar történetében, és azóta is játsszák folyamatosan valahol, határokon innen és túl. Ennek megírása közben ismertük meg egymást, és akkor döntöttünk úgy, hogy együtt fogunk dolgozni. Ezután következett az Anna Karenina, ott pedig már annyira egy hullámhosszon voltunk, hogy amikor hívtuk egymást telefonon, akkor biztos, hogy ugyanarról beszéltünk. Mindkettőnket ugyanaz mozgatott, ideális szerzőtársak voltunk. Ami még fantasztikus, hogy nekem nagyon nagy az irodalmi érdeklődésem és igényem a zenés darabokkal kapcsolatban, neki meg nagyon jók voltak a zenei intuíciói. Tehát ő egy kicsit zenész, én meg egy kicsit irodalmár is voltam, így az érdeklődésünk is pont kiegészítette, és erősítette egymást. S hogy az eredeti kérdésre is válaszoljak: a munkamódszerünket úgy hívtuk, hogy pingpongozunk. Valamelyikünk hozta az ötletet, – általában ő –, aztán írt egy szüzsét, hogy nézne ki formailag, én pedig a zenei témákon gondolkodtam. Nekem az a módszerem, hogy elolvasom, átgondolom, és egy fő témát próbálok megérlelni magamban, amit sorsmotívumnak szoktam nevezni. Ennek a töredékei vagy az ellenpontjai lesznek a különböző szereplőknek, különböző érzéseknek, gondolatoknak a témái. Vagy Tibi megírta a jelenet változatot, és arra írtam egy fantáziazenét, ami improvizáció volt, de már azt az érzetet követve, amit mindketten kiolvastunk belőle. Ha használhatónak ítéltük, akkor jöttek a dalok, kiindulásként egy 4 vagy 8 soros. Egyszerű dolgok, áriában gondolkodtunk, vagy népdalszerű szerkezetben. Amikor ez megvolt azokat a sorokat felhasználva írtam meg a dalt. Oda-vissza működött, valahogy mindig ráéreztünk, hogy mikor fontosabb a zeneszerző vagy a szövegíró gondolata. Dramaturgiai érzékünk is mindkettőnknek volt, tudtuk, hogy kell a nézők figyelmét folyamatosan fenntartani. Mindketten a saját magunk szűrőin keresztül akartuk elmesélni a történetet, és ami a legfontosabb, hogy egyikünk sem nyugodott, hogyha a darab katarzis nélküli. Ok, hogy szórakoztató, meg minden rendben van, de szerintem minden jó műnek az egyik alaptitka, hogy a nézőt úgy ejti rabul, hogy – ha nem is görög típusú katarzist – az egyfajta megtisztuláshoz vezet.

Attól voltatok ilyen hatékonyak, hogy ennyire egy hullámhosszon voltatok?

Valószínűleg igen. De biztos az is számított, hogy mindketten a IX. kerületben születtünk. (nevet)

Gallusz Nikolett, Kocsák Tibor és Simon Boglárka (fotó: Madách Színház)

Mennyi idő alatt született meg a nulláról egy új produkció?

Nagy műveket írtunk, faltól falig rockoperákat, minimum kétszer egy órás terjedelműeket, amiben nem szabad tévedni. Volt úgy, hogy nagy hirtelen egy év alatt elkészültünk. És persze, volt úgy, hogy többször éreztük, hogy kész van egy darab, de mégsem volt még kész teljesen. A színház azért más, ott eleve csapatban gondolkodunk, kell koreográfus, rendező, komplett a folyamat. Az Anna Kareninával volt nagyon nagy szerencsék, azt elkezdtük írni a saját kedvünkre, és legalább 6 évig írtuk.

Ehhez azért óriási kitartás is kell.

Az volt a szándékunk vele, hogy megírjuk a magunk örömére, teljesen mindegy, hogy bemutatják-e, vagy sem. A saját mesterművünknek szántuk, ami a legkevesebb rossz szót és a legkevesebb rossz hangot tartalmazza, és a tudásunk legjavát is beletesszük. Mindent, amit az emberről gondolunk, a világról, amit érzünk a lelkünkben. És arra is kíváncsiak voltunk, hogy ez a darab a zenés műfajban hogy állja meg a helyét. Addig nem nyugodtunk, amíg olyan formában nem állt össze, amit mindketten a legjobbnak éreztünk. Előfordul 3-4 olyan töredékünk, amit elkezdtünk, aztán nem lett belőle semmi. De gyakran volt, hogy kitaláltunk valamit, elkezdtünk rajta dolgozni, aztán a következő évben megírták valahol nyugaton.

Mindketten maximalisták voltatok, vagy valaki húzta a másikat?

Mindketten azok voltunk. Két irányba húztuk a szekeret, de nem egymás ellen. Inkább tágítottuk a rakományt. Tibi nagyon hányatott életet volt kénytelen élni, az általa vezetett Rock Színház hol volt, hol nem volt. Folyamatosan újította, csapatokat hozott létre, kísérleti műhelyeket, nagy küzdő volt. Valami olyan hihetetlen és hallatlan derű volt benne, és nem tudott nyugodni, amíg nem alkotott valamit. Együtt mentünk sokszor nyugatra különböző musicaleket megnézni, számtalanszor jártunk Londonban. És mindig törtük a fejünket, hogy mi az, amit érdemes átvenni és mi az, amit nekünk kell kitalálni, hogy a magyar közönséghez adekvát módon szóljon. Minden természetesen jött, többnyire mindig a rockopera mellet döntöttünk, számunkra az volt a legfontosabb kifejezési mód.

Érdekes, hogy most is úgy beszélünk Tiborról, mintha csak leugrott volna valamiért, pedig idén lesz 10. éve, hogy már nem él. Azt az űrt, amit a te életedben hagyott a halála után, tudta valaki pótolni?

Egyértelműen nem. Baletteket írtam azóta, valószínűleg az ő szellemében is, mert ott ugye nincsen kimondott szó. A kettőnk szimbiózisát jól jellemezte, hogy az Anna Kareninából megjelent egy válogatáslemez angolul, azon úgy is vagyunk nevesítve, hogy Tibors&Tibors. Az elmúlt évek folyamán pedig az a megtiszteltetés ért, hogy a legnagyobb magyar szövegíróval, Bródy Jánossasl írhattam egy új musicalt, Bulgakov színműve nyomán, Képmutatók címen. Sajnos a bemutató ilyen-olyan okokból, egyenlőre várat magára, de reméljük nemsokára közönség elé kerül.

Gyerekként önszántadból kezdtél el zongorázni, vagy szülői hatásra?

Otthon volt egy zongoránk, tehát adott volt egy helyzet. Nagyon tetszett, amikor pici voltam, akkor alatta játszottam, aztán felnőttem a székhez. (nevet) Érdekelt, amit a rádióban hallottam azt mindig megpróbáltam lepötyögni dallamonként, és általában sikerült is. Nagyon sokat improvizáltam, tetszettek a hangok. Szinte nap mint nap foglalkoztam vele, pusztán játékból. Senki nem erőltette, magamtól szerettem meg. Az nagy lökés volt, amikor a szüleim látták, hogy van ilyen irányú érdeklődésem, és elvittek a Magyar Rádió Gyerekkórusába. Elég tisztán énekeltem, és örökké hálás leszek az életnek hogy oda bekerültem. Ott az ember mindent megtanul, ami zene, mások művein keresztül. Az éneklés varázsa, a zenének különböző részei, apránként de folyamatosan ivódnak beléd. Nagyszerű mestereink voltak, Botka Valéria, Csányi László, a klasszikusok a műfajban. Ott tanultam az ének mellett zongorázni is.

Tapsrend a Mamma Mia! című előadás után (fotó: Madách Színház)

Az énekléssel nem kacérkodtál?

A Rock Színházban vannak demók, amiken énekeltem, de inkább csak azért, hogy meg tudják tanulni. Ma már szívesen féltre tenném őket. De szeretek énekelni, magamnak felénekelni is szoktam többféle hangon.

Manapság nagy divat a jövés – menés a színházakban, de te 35 éve vagy a Madáchban. Nem vágytál soha másik teátrumba?

Azt gondolom, hogy azt bátran kijelenthetjük, hogy a Madách Színház az ország első számú musical színháza. Emiatt sem vágytam máshova, itt igényes, minőségi munkát végezhetek. Nekem nagyon fontos volt a Webberrel való megismerkedésem, az ő bizalma rengeteget adott. Megosztotta velem a gondolatait, belenyúlhattam picit a darabjaiba, amit nem sok embernek enged meg. Legjobban akkor lehet tanulni, ha az ember első kézből kapja meg az információkat. Ez a tudás engem érdekelt, vágytam is rá, és most már mondhatom, hogy picit belém is ívódott. Szívesen képviselem ezeket a nagyon magas színvonalú darabokat, szívesen dolgozom velük, és szívesen adom hozzá a tehetségemet, és nagyon jó érzés létrehozni egy tehetséges csapattal egy-egy előadást.

A Madách mellett jut időd más feladatokra is?

A nagy feladatok itt vannak, most is két világsikerre készülünk a következő évad elején. De például Bozsó József barátommal írtam három kisebb gyerekdarabot, amit vidéken, több helyen is bemutattak. Nagyon szeretem a gyerekeket, szeretek nekik dolgozni. Őszinték, nem beszélnek mellé, ha nem tetszik nekik valami, fogják magukat és kimennek a darab közepén.

Az őszi új darabokkal már dolgozol?

A Pretty Woman és a Six lesz a következő évad két fontos előadása, a Six-et csinálom én. Igen, már dolgozom vele, de nagyon jó segítőim vannak, én majd a minőségi munkánál kapcsolódok be jobban, amikor külön-külön gyakorolunk. Van három fantasztikus korrepetitor hölgy, akik a zenekarban is részt vesznek: újak, fiatalok, lelkesek. De, hogy mit, mikor, hova teszünk a darabban, hogy a kották mindenkinek meglegyenek, az nagyon sokrétű folyamat.

Ha csak egy darabot emelhetnél ki az eddigi munkáidból, melyiket választanád?

Lehet négy az az egy? Az első a Krónikás, amit Kemény Gabival írtunk annak idején, és azzal futottunk be és debütáltunk, mint színpadi szerzők. 84-ben volt a bemutatója, rögtön olyan darab lett, ami eljutott külföldre is. Ez fontos kiindulópontja volt a pályámnak. A második, amit feltétlenül kiemelnék a már említett Légy jó mindhalálig. Ezzel valami olyasmit sikerült létrehozni, ami máig él. Klasszikus, időtálló, nem érezni rajta soha a divatot, miközben mindig aktuális, és a katarzis magja benne maradt. Nemcsak mint film, próza és olvasmány, hanem zenei darabként is megállja a helyét. A harmadik az egyik legnagyobb ékkő az Anna Karenina. Szerintem ez egy nagyon komoly mű, óriási rajongótábora van, ha csak egy dal elhangzik belől bárhol, az mindig megfogja az embereket. És a negyedik, amit kiemelnék a Hófehérke balett, ami 15 éven keresztül ment az Operaházban, és ennek a századnak a legsikeresebb balettje volt. Nem lehetett levenni, és külföldön is hatalmas sikere volt.

A tizenötödik musical sajtótájékoztatóján Szirtes Tamás és Kocsák Tibor (fotó: Madách Színház)

Ha már külföld: soha nem csábítottak?

De, csak kalandvágyból itthon maradtam.

Mit hallgatsz kedvtelésből, amikor nem kell semmilyen zenén dolgoznod? Már ha van, egyáltalán ilyen időszakod.

Ami az életutamat folyamatosan körülvette, azokat az alkotókat mindig figyelem, hol tartanak, mit csinálnak. Mostanában nagyon sok filmzenét hallgatok, nagyon jó, új ötletek vannak. Az nagyon érdekel, hogy lehet modern eszközökkel és mégis klasszikus értelemben megfogalmazni akár történetet, akár egy-egy érzést. Érdekel, hogy hova fog fejlődni a zene. De ha igazából zenét akarok hallgatni, akkor az Mozart, Puccini, Debussy vagy a Genesis. És természetesen a Beatles.

Kitől és mit kérdeznél a következő interjúban?

Hármat is kérdeznék, ha lehet Peller Annától: a gyönyörűen ívelő zenés-színésznői pályája jelen szakaszában mit érez legfontosabb feladatának egy-egy szerep megformálása kapcsán? Véleménye szerint könnyű műfaj-e a musical? Mit jelentett számára a Kerényi Imre, Szirtes Tamás és jómagam osztályában eltöltött 4 év?

 Kiemelt kép: Kocsák Tibor (Fotó: Madách Színház)