„Nagyon érzelmes és rendkívül szép előadásra számíthat a nézőközönség” – interjú Stohl Andrással

Stohl Andrást legközelebb a várva várt West Side Story Szabadtérire komponált előadàsàban láthatjuk majd színpadra lépni. Ezzel kapcsolatban beszélgettünk vele többek között arról, milyen szálak fűzik a darabhoz, Alföldi Róberttel való munkakapcsolatáról, valamint arról, hogy vállalna-e a táncos/éneklős szerepet.

Mit jelent számodra a West Side Story?

Nekem ez egy nagyon régi kötődés: gyerekkoromban láttam először a filmet és hatalmas élmény volt számomra – imádtam a dalokat és természetesen az egyik bandafőnök szerettem volna lenni én is. Ezt követően a főiskolán találkoztam újra a darabbal egy zenés vizsga apropójából, ahol jeleneteket játszottunk el belőle, ekkor én játszottam a Cápát főnökét, Riffet. Ez az élmény egészen élénken él bennem, olyannyira, hogy még a koreográfiát is fel tudom idézni. Most pedig, ugorva jó pár évet az időben, egy érdekes helyzetben vagyok, hiszen úgy találkozom újra az előadással, hogy azt Alföldi Robi rendezi, csak éppen 54 évesen már nem bandavezér-szerep jutott számomra, hanem a rendőrfőnöké.

Ez egy kevésbé látványos feladat. Szívesen bevállaltál volna egy nagyobb szerepet tánccal, énekléssel, vagy nem bánod, hogy így alakult?

Ha egy öregek otthonában játszódna a darab, akkor mindenképpen benne lettem volna egy ilyenben.

Azért egy ilyen verziót megnéznék, egészen biztosan sikert aratna.

(nevet)

A darab nem csupán két fiatal tragikus szerelmét meséli el, de a kibékíthetetlen ellentétekről is szól. Mennyire lesz ez domináns Robi rendezésében?

Én azt érzem nála, hogy mindig hűségesen meséli el a történeteket – ez sem lesz átírva, nem lesz megerőszakolva a fő mondandója. Ugyanakkor nem lesz migránsozás, illetve ne számítson senki ilyesfajta aktuálpolitizálásra, hiszen az üzenet így is, úgy is átmegy. Ez egy Rómeó és Júlia-történet modern köntösben és ezt próbáljuk majd meg elmesélni. Nagyon érzelmes és rendkívül szép előadásra számíthat a nézőközönség.

Robival nem ez az első közös munkád, elég messzire visszanyúlik a munkakapcsolatotok. Mesélj kicsit erről az együttműködésről. Mi újat tudsz mutatni neki ennyi idő után?

Amikor már sok ideje dolgozik együtt egy színész és egy rendező, nem feltétlen az az elsődleges, hogy meglepjék egymást, hiszen ilyenkor félszavakból tudjuk már, hogy mit szeretne a másik mondani. Úgy gondolom nagyon fontos a számára az, hogy legyen neki egy pillére a színészek között, valaki, akire számíthat. Azt szoktam mondani néha vicceskedve, hogy én vagyok a tolmács közte és azok között, akik nem, vagy csak keveset dolgoztak eddig vele. Ha ő mond valamit, akkor úgy érzem, azt elég világosan le tudom fordítani a többi színésznek. Mert lássuk be, vannak olyan helyzetek, amikor Robinak éppen több mindent kell átfognia, több mindenre kell koncentrálnia. Ilyenkor pedig tudok segíteni neki.

Számíthatunk közös munkára a közeljövőben?

Konkrétum egyelőre nincsen, de az szinte száz százalék, hogy lesz majd valami.

Kicsit rátérve a karantén-időszakra: mi az, amit megtanított neked? Hogy ennyire vissza kellett vonulni és ennyi kihagyás után kellett újra színpadra állni.

Azt hiszem sok mindent megtanított az embernek, köztük azt, hogy mennyire könnyen ki tudunk esni ebből a mókuskerékből. Folyton benne vagyunk, csak a munka megy naphosszat, mindig. Viszont így, hogy ez a helyzet kialakult, sokkal több időt tudtam tölteni a gyerekeimmel, ami nagyon-nagyon jó volt, ahogyan az is, hogy még több időt voltam képes szakítani a barátaimra is. Alapvetően tehát úgy gondolom, el lehet lenni színház nélkül, csak épp borzasztóan tud hiányozni. Ami pedig még talán ennek az egész mostoha helyzetnek a hozadéka, hogy egy pici félelem van az emberben, hogy egyáltalán bírni fogja-e ezt a megterhelést. Valamint, hogy kell-e, érdemes-e bírni ezt a terhet, ami még a karantén előtt volt.

A darabot a Szabadtéri mutatják be. Miben jelent nagyobb kihívást itt fellépni, mint egy sima, zárt terű kőszínházban?

A Szabadtéri Színház – kiváltképp a szegedi – már csak méretei miatt is speciális színháznak nevezhető. Borzasztó nagy a színpad, nagyon messze ülnek a nézők is, egy színésznek pedig ez önmagában hatalmas kihívást jelent. Fel kell hívnia magára a figyelmet, illetve meg kell töltenie azt az óriási teret, ami a sajátja ennek a helyszínnek. Viccesen azt szoktuk mondani kollégák között, hogy mielőtt megszólal az ember, akkor jobb, ha felteszi a kezét, hogy a nézők tudják: ő beszél. Erősebb gesztusokra van szükség, intenzívebb eszközökkel kell operálni, nem úgy, mint egy kisebb színházban – ez pedig hol előnyünkre válik, hol hátrányunkra. A Hegedűs a háztetőn jut eszembe erről, amit pont Robival csináltam. Borzasztóan örültem volna, ha az az előadás bemegy egy kőszínházba, mert annyira erős volt, annyira megállt a lábán, hiába nagyszínpadra szánták. Ebben a tekintetben remélem, a West Side Story is ilyen lesz, és ugyanúgy megállja majd a helyét.

Mennyiben, miben lesz más ez a West Side Story-feldolgozás az eddigiekhez képest?

Erre nagyon nehéz válaszolni, hiszen minden előadás különböző, mindegyiknek van egyfajta jellegzetes stílusa. Nem áll szándékomban egyébként semmi olyasmit mondani, ami alapján rásüthetik az emberek, hogy „Na, ez egy Alföldi-előadás!” lesz. Ez nem jelenti persze azt, hogy nem az lesz, hiszen a keze nyomát rajta viseli, de szeretném hangsúlyozni, hogy mentes lesz ez a darab minden elrugaszkodástól, vagy polgárpukkasztástól. Bármitől, amibe esetleg bele lehet kötni. Ez egy úgynevezett normális, idézőjelben vett konzervatív előadás lesz.

Van kedvenc jeleneted a darabból?

A tragédiát követő jelenetet emelném ki – melyben Anita úton van Mariához, majd felelősségre vonja őt – ami egyébként is a kedvenceim közé tartozik. Ez a jelenet olyan fantasztikusra sikerült, hogy én már a próbán elsírtam magam rajta.

Kiemelt kép: Stohl András (Fotó: Zsigmond László)