„Nagy amplitúdókon élem az életem” – interjú Balázs Andreával

Balázs Andrea lassan húsz éve játszik a Karinthy Színházban, ahol évről évre egyre nagyobb és komolyabb feladatokkal ajándékozzák meg. Az idei évadban újabb mérföldkőhöz érkezett színészi pályája, ugyanis színpadra állították Böhm György rendezővel a Margarida asszony című monodrámát. A darab, melyet itthon Psota Irén játszott először, egy tanárnő drámája, aki viccesen, de mégis megrendítően mesél arról, hogy miért csodás élni. Balázs Andreával beszélgettünk a darabválasztásról, a próbafolyamatról és a közösségi médiás szerepléséről.

Kinek az ötlete volt a Margarida asszony?

Azt hiszem, hogy ez közös gondolat volt. Pár évvel ezelőtt mutattuk be Stephen King Tortúráját, ami egy kétszereplős előadás, és azóta ott motoszkált mindnyájunk fejében, hogy egyszer kellene valami olyasmit is csinálni itt a Karinthyban, amiben egyedül vagyok a színpadon. Húsz évvel ezelőtt, diákszínjátszóként már előadtam a Margarida asszonyrövidített változatát, de az a mostanihoz képest egy más szöveg volt, és akkor még én is teljesen más voltam. Amikor Karinthy Márton igazgatóval kitaláltuk, hogy most jött el az ideje egy monodrámának, akkor adta magát ez a darab. Megkerestük hozzá a megfelelő rendezőt, és Böhm György személyében a legtökéletesebb embert találtuk meg erre a feladatra.

Psota Irén, akit a legtöbbször emlegetnek ezzel a darabbal kapcsolatban, elmúlt ötvenéves, amikor bemutatta a Margaridát. Schubert Éva hatvan fölött, Sztárek Andrea pedig az ötvenhez közel játszotta. Nem féltél attól, hogy túl fiatal leszel ehhez a szerephez?

Nem, egyáltalán, ugyanis nem az a fontos, hogy milyen idős Margarida, hanem hogy miről beszél. Rám egyébként is azt mondják, hogy néha gyermeteg vagyok, de a lelkem idős. Furcsa játéka ez amúgy a sorsnak, mivel nagyon tiszteltem és szerettem Psota Irént, szinte mindent tudok róla, a Margarida asszonyt viszont, bár legendás játéka volt, nem láttam, még felvételről sem. Amikor elkezdtük a próbákat, akkor pedig már tudatosan nem vettem elő, ahogy anno a Tortúrát sem, mindig szűzen megyek bele ezekbe a dolgokba.

Böhm György azt kérte, hogy ne eljátsszam, hanem legyek én Margarida, rajtam keresztül szülessenek meg a dolgok. Kétszer ötven perc lesz az előadás, jövök-megyek egymagamban a színpadon, rengeteg szöveget kell tudnom és olyan jól esik emberből keresni, ha nem jut eszembe egy szó, gondolkodni, törni a fejem, mi is következhet… Mert ilyen vagyok a való életben is. Roberto Athayde, a darab szerzője ragyogóan ragadta meg ennek az élettannak a lényegét, mert Margarida bár biológia órát tart, az életről beszél, az árnyoldalairól és arról, mitől szép. Neki nincs más vágya, csak hogy mindenki, akihez ő szól, boldog legyen. Viszont nem tudja, hogy pontosan hogyan is érje ezt el.

Ami mindig előkerül Margaridával kapcsolatban, akár kritikáról van szó, akár színlapról, az a tébolyult jelző.

Fura nő. Nem tudod azt mondani, hogy zavarodott az elméje, de nem szeretnél sokáig a közelében lenni, talán viszolyognának is tőle az emberek, és pont egy ilyen nehezen megszerethető szerepben kell a nézőkkel először kapcsolatba lépnem. Emiatt is teljesen új ez a feladat számomra, ugyanis leomlik a fal a színpad és a nézőtér között, belenézek az emberek szemébe, hozzájuk beszélek majd és az egész tér osztályteremmé változik.

A színpad lesz a katedra, és el is mondom az előadás elején, hogy az én szavam szent, innen kimenni nem lehet, és úgy csinálták meg a díszletet, hogy nem tudok oldalról, vagy a takarásból belépni, én is a nézőtéren keresztül jövök be az „osztályterembe”. Margaridában egyesül minden tanári jellemvonás, emiatt meg is fogja szerintem rendíteni az embereket.

Az emberek többsége komikaként gondol rád látva a munkáidat. Ez pedig egy drámai szerep.

Lassan húsz éve, hogy a Karinthy Színházban játszom, ez idő alatt rengeteg drámai szerepet kaptam. Az, hogy a közösségi médiában nem vagyok hajlandó csak a jókedvet hirdetni, az azért van, mert ebben hiszek, és szeretem azt, ha a körülöttem lévő emberek nevetnek, és ha csak rövid időre is, de boldogabbak lesznek. Hozzáteszem, akár komikát, akár tragikát alakítok, mindig sírok a színpadon, szoktunk is azzal viccelni, hogy én vagyok a két lábon járó szökőkút (nevet).

Margaridára visszatérve, alapjában véve nem egy kőkemény drámai szerep. A maga módján borzasztóan komikus nő, még ha nem is úgy fogja fel a világot, mint normális esetben a legtöbb ember. Tesz és mond is olyanokat, amiken nagyon jót lehet majd derülni. És mit ad isten, ebben az előadásban is sírok (nevet).

Hallgatva, ahogy beszélsz róla, nagyon egymásra találtatok Margaridával.

Igen, kezdünk eggyé válni és emiatt nagyon nehéz, mint általában minden főpróbahét. Most kezdem ugyanis beereszteni, abban az állapotban vagyok, amikor hagyom élni magamban, nem bírálom felül a mozdulatait, amikor nem rutinból nyúlok egy kellékhez, hanem vele együtt mozdulok. Amikor ez az állapot megszületik, az rémületes, ijesztő.

Korábban nem akarod beengedni, vagy csak a főpróbahétre érik be?

Már korábban is szerettem volna, de most vált fontossá. Olyan ez, mint a rossz hír, inkább ne mondd el, várjunk még vele, de előbb-utóbb úgyis megtudod. Most jött el az ideje annak, hogy Margaridát teljesen beeresszem, és fura lehet, amit mondani fogok, de nem hiteles akarok lenni, hanem szeretném megértetni magam. Ehhez pedig az kell, hogy a pozitív, nevettető Balázs Andrea hozzon valami olyasmit magával, és tanítson valami olyat, amin hosszasan lehet majd gondolkodni.

Belenyúltatok a szövegbe, aktualizáltatok?

Szántó Judit fordítását használjuk és nem kellett különösebben belenyúlni. Egy-két helyen modernizáltuk, de ez olyan szöveg, hogy kőkeményen áll a lábán, minden igaz benne ma is.

Nem volt ijesztő a feladat amiatt, hogy pályád során először leszel egyedül, partner nélkül a színpadon?

Borzasztóan! Viszont azt el kell mondanom, hogy ebben a kicsi színházban olyan csapat állt össze, hogy sosem vagyok magamra hagyva. A színpadon ugyan kétszer ötven percig egymagam vagyok, de nem leszek egyedül, mert tudom, hogy melyik oldalról ki figyel majd engem szeretettel. Tudom, kikre kell gondolnom, és nagyon fontos ember számomra Terike, az öltöztető, aki már tizenhét éve segít és gondoskodik rólam. Amióta már nem él az édesanyám, teljesen olyan, mintha ő lenne az anyukám. Nekem az ünnep, amikor ő ül be a nézőtérre, mert lát engem fiatalkorom óta, a bukdácsolásoktól kezdve egészen a Tortúráig mindenben. Karinthy Mártonnak is nagyon sokat köszönhetek, évről évre megajándékozott mindig valami olyan szereppel, amivel több lehettem, fejlődhettem. Én tényleg itthon vagyok ebben a színházban.

Akkor Terike az egyik, akinek a véleménye számodra nagyon fontos.

Igen, és nem csak azért, mert ő adja a kezembe a bugyit is, hanem mert ő az, akihez odarohanhatok és megölelhetem. Hallottam anekdotákat nagy színészektől, hogy milyen fontos egy öltöztető, de nem gondoltam volna, hogy ez ennyire igaz. Amikor vendégjátékon vagyok más színházakban, akkor érzem igazán a hiányát, hogy nem tudok odamenni hozzá. Minden előadás előtt kapok tőle valami kis ajándékot, ha problémám van, azonnal látja rajtam, rám szól, felügyel, nagyon fontos hogy itt van velem. De nem csak ő, hanem az egész csapat, Böhm György rendezővel az élen.

Most dolgoztok először együtt?

Ugyanitt a Karinthyban, a Marilyn Monroe csodálatos halála című előadás kapcsán hat vagy hét évvel ezelőtt már dolgoztunk együtt. Már akkor rájöttünk, hogy mind a humorunk, mind a színházi látásmódunk, mind a fegyelmezetlen fegyelmezettségünk nagyon passzol. Gyuri tökéletesen ért engem, tudja, hogyan kell velem bánni, és ezt a próbát szeretetben, görcs nélkül csinálhattam, minden színésznek ilyen munkát és ilyen rendezőt kívánok. Nagyon ért a szakmájához, tudja, hogy a közönség mit fog nézni, szerencsés vagyok.

Akkor nem is izgulsz?

De, nagyon! (nevet) Eljutottam arra a szintre, hogy ha éjszaka felkelek, akkor nem tudok visszaaludni, mert a darab végét mantrázom, vagy azon gondolkozom, melyik kelléket hova is tegyem majd, melyik kezembe fogjam.

Összehasonlítva Annie Wilkest a Tortúrából és Margarida asszonyt, melyikük a nehezebb?

Pont nemrég gondolkodtam ezen hazafelé menet, hogy amíg Annie pszichopata és szociopata, addig Margarida nem vagyok biztos benne, hogy tudja, milyen is valójában. Miközben a pszichopata képes kontrollálni magát, tudja, amikor lebukott, és baj van, addig Margarida nem, neki meggyőződései vannak. Az erőszakosságát észre se veszi, nem korrigálja a dolgait.

Nem tudom, melyiküket nehezebb játszani, de az biztos, hogy ahogy reggel felébredek, és tudatosul, hogy este Tortúra vagy Margarida, akkor onnantól kezdve az egész napomat végigkísérik. Este hétkor játsszuk, de már ötre itt vagyok. Árpa Attilával, a partneremmel a Tortúrában előadás előtt átnézzük a kellékeket, átöleljük egymást, és mindig elmondjuk, hogy vigyázunk egymásra, ezek is fontos dolgok.

Említetted korábban a közösségi médiát. Nagyon aktív vagy, harmincezernél is több követővel. Kaptál tőlük visszajelzést, hogy csak azért jöttek el megnézni, mert láttak Instagramon, vagy kíváncsiak voltak arra, milyen színpadon Kasszás Erzsi, a reklámszereplő?

Rengetegen írnak. Amikor elindult a reklám, akkor sok negatív kommentet is kaptam, volt egy társaság, akik egy posztban nagyon pocskondiáztak. Ha engem bántanak, már nem veszem fel, nem is foglalkozom vele, de csak nem bírtam ki, annyit szóltam hozzá, hogy jöjjenek el, és nézzenek meg a színházban. Képzeld, eljöttek, és másnap itt várt a virágcsokor, csoki, bocsánatkérő üzenetek tömkelegét kaptam, amiben leírták, hogy primitív módon viselkedtek, és elnézést kértek. Ez csodálatos dolog volt.

Kaptam olyan üzenetet is, amiben az illető leírta, hogy sosem volt még színházban, de rám kíváncsi, és eljött megnézni. Hatalmas ereje van a közösségi médiának, és én úgy gondolom, mindegy miért jönnek be a színházba az emberek, csak jöjjenek és érezzék jól magukat. Ebből a harmincezer követőből majdnem kétszáz az, aki aktívan az életem része, ismeretlen ismerősök, akikkel beszélgetek, és jól esik tőlük minden észrevétel, visszajelzés.

Adomány is, közben pedig nagy felelősség.

Felelősség, de nem teszek szerintem velük rosszat, ha nevetnek rajtam, a videóimon. Nem vagyok véleményhuszár, nem vagyok influencer. Szeretem megnevettetni az embereket és néha túl őszinte vagyok.

A szerepekben jó ez a túlzott őszinteség?

Lebukom azonnal. Úgy érzem, néha jó lenne, ha nem lenne ez a képességem, de alapvetően nem tudom elrejteni, amit érzek. A Margarida egyik próbájára beült az ügyelő és a kellékes, és mikor felmentem a színpadra és megláttam őket, olyan hihetetlen hála öntött el, hogy megkönnyeztem. Kicsit szentimentális vagyok, és azt hiszem, ez a fajta őszinteség kell a színpadon. Lorán Lenke, isten nyugosztalja, azt mondta, hogy aki nagyon tud nevetni, az tud a legjobban sírni, ugyanazzal a fájdalommal a hasában. Nagy amplitúdókon élem az életem, ezért is vagyok néha tényleg nagyon fáradt.

Egymást követő több este is játszod a premier után a Margarida asszonyt. Lesz utána alkalmad pihenni?

Hétfőn már egy másik előadás, az Alice Csodaországban előkészületeit folytatjuk, az alapozó próbáknál tartunk, én leszek benne a Szívkirálynő. Be sem fejezzük ezt a próbafolyamatot, máris kezdem a Hadart társulattal egy új musical próbáit, aminek decemberben lesz a premierje. Ezután a Veres1 Színházban csináljuk a Csoportterápiát, amit az évad utolsó bemutatója követ majd, aminek egyelőre csak munkacíme van. Így egymásba folynak a munkák, közben játszom a futó előadásokban, és lesz hamarosan egy tévés projektem is, nagyon izgalmas lesz ez az évad.

Jasinka Ádám írása

Kiemelt kép: Hoppá, Színház/Szűcs-Szabó Marianna