Myousic – Egyedülálló koncertszínházi előadás a Trafóban

A svájci Dimitri de Perrot a virtuóz jazz dobos Julian Sartoriussal együtt egy egyedülálló koncertszínházi előadással érkezik a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztiválra. A Myousic október 11-én és 12-én lesz látható a Trafó Kortárs Művészetek Házában.

Hová tűnik a hang, amikor már nem halljuk? A hangok jönnek, mennek, távolodnak és elhalványulnak. De miért gyűjtjük össze azt, amit végül nem tudunk megtartani? A Myousic egy összművészeti produkció, amely azt a pillanatot tágítja ki, amikor az előadás, a koncert kezdetekor lemennek a fények, és a várakozás izgatott csendjében pár pillanatig magunkra maradunk a gondolatainkkal.

Dimitri de Perrot 1976-ban született Neuchatel-ben, már gimnazistaként belekóstolt a DJ-k világába. Később a zürichi művészeti iskolában tanult, majd önállóan képezte tovább magát zenei területen. 1994 óta tucatnyi svájci és olasz zenei projektben működött közre, valamint jó néhány film zenéje fűződik a nevéhez. 1998-ban a színház felé fordult: rendezőként, zenészként és színészként is tevékenykedik. Gregor Metzgerrel és Martin Zimmermannal megalapította az MZdP nevezetű művészcsoportot, amely három közös produkció után, 2005-ben bomlott fel. Ugyanebben az évben az év muzsikusának választották Zürichben, és megkapta a Werkjahr-díjat a pop/rock/jazz kategóriában. Zenés színházi produkcióival számos nemzetközi fesztiválon szerepelt, többek között New York-ban, Avignonban, Londonban, Tokióban, Sydney-ben lépett fel.

Perrot neve nem ismeretlen a magyar közönség előtt: Gregor Metzger táncművésszel és Martin Zimmermann artistával már vendégszerepelt korábban a Trafóban: a Gopf, a Hoi és a Gaff Aff című cirkuszi produkciókban láthatta és hallhatta a közönség. A most Magyarországon is bemutatásra kerülő Myousic egy olyan darab lehetőségét vizsgálja, melyben a meghatározó szerepet maga a hang játssza. „Egy színészek nélküli színpadi hangjáték, amelyben a hangokhoz maguk a nézők társíthatnak képeket. Kamaszkorom óta foglalkoztatott, hogy egy olyan előadást hozzak létre, amelyben a hangok a főszereplők. A legfontosabb kérdés, ami a Myousic létrehozása során felvetődött bennem, a jelenhez való viszonyunk. A múlton való töprengés és a jövőtől való félelem között sokszor elfeledkezünk a máról. Nehezen engedjük meg magunknak a jelen pillanat érzékelését, nehezen vagyunk képesek átadni magunkat valami új felfedezésének. Manapság irdatlan mennyiségű információ zúdul ránk a médiából, az internetről, a különféle portálokról. Hírekkel, kommentekkel, a félelmeinkre és a vágyainkra apelláló képekkel bombáznak minket. Eközben szép lassan leszokunk arról, hogy a saját érzéseinkre, érzékeinkre, gondolatainkra hagyatkozzunk. A hangokon keresztül elmesélt történet lehetőséget ad arra, hogy a saját gondolatainkat, képeinket alkossuk meg, a képzelőerőnkkel reflektáljunk a minket ért akusztikai hatásokra.” – nyilatkozta Perrot az előadás koncepciójáról, megszületésének ötletéről.

A művész az előadásában olyan anyagokkal dolgozik, melyek kézenfekvő módon állnak a saját és más előadók rendelkezésére: a csendes rákoncentrálás hangjai, korábbi produkciók emlékei, zajok, neszek, a közönség némasága. „Tizenöt évig arról szólt a szakmai életem, hogy különféle klubokban mixeltem mindenféle zenét a hip-hoptól a latin popon, a rapen át a reggae-ig. Egy időben hip-hop zenekarokkal jártam Európát. Sokféle zenei projektben vettem részt, a színpadon élőben kevertem a pultot. Mindeközben szorgalmasan rögzítettem a koncerttermekben, a színházakban, a lemezstúdiókban a legkülönfélébb hangokat, az énekesek megszólalása előtti pillanatokat, a lélegzetvételüket, a közönség mocorgását, a székek zörgését, a tapsokat, a kívülről beszűrődő zajokat. Több száz órányi felvételből válogattam a Myousichoz, amíg összeállt a gyűjtéseimből egy megfelelő soundtrack. A dramaturg munkatársammal építettük fel a történetet, egy láthatatlan színdarabot a háttérzajokról. Életem egyik legizgalmasabb munkafolyamata volt ennek az improvizatív előadásnak a megalkotása.  A közönséget úgy képzeltem el, mint egy kortárs zenekart, amelyik a színészeket helyettesíti és aktív részese a koncepciónak. Élőben teszik hozzá a maguk zörejeit, csendjeit, reakcióit a produkcióhoz.”

Az auditív élmény mellé képzőművészeti ihletésű látvány párosul. A hanginstallációs tér olyan, mint egy kellemes, meleg fényekkel, valamint futurisztikus lámpákkal berendezett nappali, ahol éppen lakásszínházi előadást vagy koncerttel egybekötött házibulit tartanak. Az est egyetlen fellépője maga a zenész, akinek pódiumát egy csúsztatott falú fadoboz rejti, amelyet zsinórok kötnek össze a térben megjelenő egyéb tárgyakkal. Amikor a dobos lelepleződik előttünk, és már nem csak halljuk, hanem látjuk is, játékának hatására mozgásba lendül, átalakul maga a színpadi tér is. A hipszter figurából összművészeti előadóművész válik: a geometrikus formákkal és fényfestéssel komponáltan, de a zene improvizatív ereje által az „egyszeri és megismételhetetlen” érzetét kelti.

Az évek során Perrot sajátos kapcsolatot alakított ki a közönséggel. Számtalan estét töltenek el közösen a fényszórók különös világában, ahol a színpadról szinte semmi sem látszik a nézőtéren figyelő emberekből, viszont rengeteg mindent lehet érezni és hallani. „Ez a kapcsolat szó szerint zavarba ejtő, néha kellemetlen is lehet, de mindig kreativitásra ösztönző és inspiráló” – vallja a művész.

Dimitri de Perrot és Julian Sartorius koncertszínházi előadása október 11-én, pénteken és 12-én, szombaton, mindkét nap 20 órai kezdettel lesz látható a Trafó Kortárs Művészetek Házában. A 14 éven felülieknek szóló előadásra jegyek még kaphatók.

Kiemelt kép: Jelenet az előadásból (forrás: Trafó)