A Margitszigeti Színházban június 24-én ölti majd magára a híres zeneszerző jelmezét Kádár Szabolcs János, aki úgy tartja, hogy Michael Kunze és Sylvester Levay Mozart! című musicaljének a jelenlegi előadási helyszínén, a Veszprémi Petőfi Színházon kívül éppen egy szabadtéri színpad a legideálisabb játszóhelye, mivel eleve is az ott elvárható hatalmas energiákat követeli meg a közreműködőktől a produkció. A színész igazán magáénak érzi a szerepet, egyúttal pedig arra biztatja a közönséget, váltsanak jegyet a nyáresti, különleges előadásra, és ítéljék meg ők maguk, hogy milyen sajátosságokat hordoz magában az általa megformált karakter.

A Margitszigeti Színházról köztudott, hogy az egy szabadtéri játszóhely. Van már azzal kapcsolatban tapasztalata, hogy színészként hogyan lehet „belakni” ezt a különleges akusztikájú teret, és egyáltalán miként kell létezni egy ilyen speciális környezetben?

Már játszottam szabadtéren, ugyanis a Budapesti Operettszínház Pesti Broadway Stúdiójában végeztem, és aki ott tanult, a különböző jellegű és helyszínű előadásokba viszonylag hamar belecsöppent. A teátrum társulata akkoriban is rendszeresen fellépett egy-egy produkcióval a Szegedi Szabadtéri Játékokon, ahol már elsőéves színinövendékként statisztáltam Kerényi Miklós Gábor-Müller Péter Sziámi-Szakcsi Lakatos Béla: Szentivánéji álom című musicaljében, így testközelből láthattam, hogy a nagy elődök miként töltik be a hatalmas színpadot. Hozzászoktam tehát a szabadtéri szerepmegformáláshoz, a monumentáls terekben való létezéshez, amiben később szólistaként is lehetett részem. A Gérard Presgurvic-féle Rómeó és Júlia feldolgozásban Baján, valamint hasonló adottságú sportcsarnokokban, illetve Magyarország határain túl, Kolozsvár fő terén: ott a Monarchia Operett csapatával a Sissi, a magyar királyné című darabot mutattuk be, amivel egyébként az idei nyáron is számtalan helyszínen – Fertőrákoson, Veszprémben, Mórahalmon, és Győrben – találkozhat majd a közönség. Kisebb játéktérben jobban érvényesülnek az apróbb gesztusokból felépített érzelemkifejezések, úgyhogy a nagyobb színpadokon fel kell nagyítani mindent, több energiát kell közvetíteni. Ezt azonban csakis úgy lehet megvalósítani, hogyha az ember emocionálisan és színészileg egyaránt abba az állapotba kerül, hogy az előadást teljes mértékben átélhesse. Azt gondolom egyébként, hogy mivel annyira hatalmas impulzust kell kifejtenünk, és olyan jelentős íveket kell bejárnunk a Mozart! esetében, ezért ennek az előadásnak éppen egy szabadtéri színpad az ideális játszóhelye.

A veszprémi Mozart! musical az áprilisi bemutató óta már számtalanszor bebizonyította, hogy jól működik a Petőfi Színház zárt terében, fog-e módosulni a darab, amikor kikerül a Margitszigetre?

A Petőfi Színház színpada sem kicsi, de mégsem akkora, mint a Margitszigeti Színházé, úgyhogy biztosan kiegészül a szereplőgárda további táncosokkal, viszont maga a szerepmegformálás torzulna, ha drasztikus változtatásokat vinnénk véghez csupán azért, mert éppen egy nagyobb helyszínen vagyunk. A szabadtéri előadásoknak mindig van valamiféle varázsa, főleg, ha belegondolunk, hogy szeptembertől júniusig javarészt kőszínházi fellépések vannak. Abból pedig akár jó dolog is kisülhet, hogy a szabad ég alatt az időjárás is közbeszólhat. A már említett Szentivánéji álom musicalben például pontosan a Vihar című szám alatt kezdett el esni az eső, mikor a történet szerint Titánia és Oberon összecsapott, és ettől az egész egy 4D-s moziélményhez hasonlított. A Margitszigeti Színház pedig, ahol június 24-én a Mozartot játszom, eleve egy exkluzív környezetben található, tehát mindenképpen különleges atmoszférát nyújt.

Jelenetkép a Mozart! című musicalből (Fotó: Veszprémi Petőfi Színház)

Mint utalt rá, csoportos szereplőként részese lehetett az operettszínházi változatnak, de arra is volt példa akkoriban, hogy a nézőtéren ülve kísérte figyelemmel a darabot. Annak mostani, veszprémi verziójában ugyancsak előfordult, hogy a közönség soraiból drukkolt a másik szereposztásban szintén Mozartként bizonyító Nikita Braga-nak. Miként látja, miben különbözik a saját szerepértelmezése a váltótársáétól, illetve a többi olyan kollégáétól, aki pályája során játszotta már valamikor Mozartot?

Első szereposztásként próbáltam a próbaidőszak nagy részét végig, így maga a szerep összességében az általam lerakott alapokra épült, és óriási élmény volt látnom, hogy Nikita miként formálta, építgette a saját személyiségéből fakadóan a zeneszerző figuráját tovább. Én amúgy sem akartam soha senkihez hasonlítani, mindig megpróbáltam a habitusomnak, érzelmi intenzitásomnak megfelelő teljesítményt nyújtani, és abból kihozni a maximumot. Persze voltak azért nagy együtt gondolkodások Nikitával, és arra is akadt példa, hogy egy saját ötletem belekerült végül a darabba. Az egyik gyakorlati okokból történő díszletáthelyezésnek én adtam a cselekményhez illeszkedő funkciót, ugyanis amikor a musical egyik szerelmes duettjének végén bensőséges helyzetet imitálunk a Constanze-t megszemélyesítő Kardffy Aisha kolléganőmmel, akkor azt találtam ki, hogy a Mozart gyermekkori kivetülését szimbolizáló próbababát a következő jelenet által megkívánt helyre nem csak úgy egyszerűen áthelyezem, hanem konkrétan azért viszem el „szemérmesen”, hogy ne lássa a továbbiakban eljátszott hálószobai történéseket.

Abban a pillanatban, mikor Somogyi Szilárd rendezőtől megkapta az ikonikus zeneszerző szerepét, előnynek, vagy hátránynak érezte, hogy korábbról már ismerte a darabot?

Stúdiós korom óta nagyon vágytam erre a szerepre, de azt hiszem, hangilag, érzelmileg, és életkoromat tekintve is most vagyok a legjobban megérve a feladatra. Viszonylag rövid időnk volt arra, hogy színpadra állítsuk ezt a musicalt, ezért előnynek számított, hogy már voltak előzetes ismereteim, és el tudtam énekelni a nagyobb áriákat Sylvester Levay és Michael Kunze zenés darabjából.

Amikor megérkeztek az első rendezői instrukciók, kellett-e faragni, nyesegetni az előzetes elgondolásaiból?

Somogyi Szilárddal már az úgynevezett rendelkező próbák előtt többször beszélgettünk arról, hogy mi az ő koncepciója az előadással kapcsolatosan, elemeztük a produkciót, és az ő általa elgondoltak mentén formáltuk meg váltótársammal együtt a karaktert.

Milyen lett végül Kádár Szabolcs János Mozartja? Mit szeret a legjobban ebben a feladatban, illetve jelent-e bármi is nehézséget, kihívást?

Eleinte nagyon izgultam, voltak bennem félelmek, de amit nagyon szeretek, az az, hogy az egész egy érzelmi hullámvasút, és címszereplőként gyakorlatilag végig robogok rajta az előadás alatt, melynek két és fél órájából két óra tizenöt percet színpadon vagyok. Mozart eleinte egy infantilis figura, aki aztán az élet által kiosztott pofonok következtében rengeteg változáson megy keresztül, kissé megtörik, kicsit a végére bele is őrül, de fanatikusan csak alkotni akar, mindenképpen létre szeretne hozni valamit. Az őrületet leszámítva azt hiszem, magam is ilyen vagyok.  Mozartnak van a musicalben a halála előtt egy zárómondata, ami így hangzik: „Csak azt akartam…” Bár ez a megnyilvánulás aztán töredékes marad, de valójában úgy hangozhatna el teljes egészében, hogy „Csak azt akartam, hogy szeressenek!” Én pedig nagyon kedvelem az előadásban ezt a pillanatot, elvégre művészként mindannyian a szeretet után vágyakozunk, és remélem, hogy el is tudjuk érni azt a munkásságunkkal.

A Margitszigeti Színház és a Veszprémi Petőfi Színház közös szabadtéri bemutatójára elsődlegesen azok váltanak jegyet, akik jóban vannak a musical műfajával. Mivel tudja személyesen meggyőzni az ellentábort, melynek képviselői viszont kifejezetten idegenkednek a zenés előadásoktól?

Azért jó, ha azok is megnézik ezt a darabot, akik a prózai előadásokért lelkesednek, mert megismerhetik Mozart életútját, hiszen valós adatok mentén haladunk végig mi is rajta. Másrészt olyan fajta emberi kapcsolatok és érzelmek jelennek meg ebben a musicalben, amelyekkel akár a mai kor embere is rendelkezhet, és amelyeket személyesen is megtapasztalhat. Nézőként izgalmas lehet szembesülni ezekkel, hogyha találva érzik magukat, ahogyan akkor is, ha még előtte állnak a színpadon megjelenített, problémáknak, szituációknak.

Kiemelt kép: Kádár Szabolcs János (Fotó: Kádár Szabolcs János archívuma)