„Most többször mosolygok, mint ahányszor nem” – interjú Ember Márkkal

Már az egyetemi gyakorlatát is a Vígszínházban töltötte, így nem volt meglepetés, hogy a diploma megszerzése után az ország legnagyobb prózai színházához szerződött. Egyre izgalmasabb feladatokat kap: ő Rádiós A padlásban, a Koordinátor a Kozmikus magányban, ő narrálja végig A diktátort, legutóbb pedig Tom Buchanan karakterét formálta meg A nagy Gatsbyben. A munka és a magánélet közötti egyensúlyról, a legutóbbi munkájáról és az életében egyre hangsúlyosabban jelen lévő zenéről beszélgettünk Ember Márkkal.

Meglepő módon próbaidőben tudtunk találkozni.

Ez az első olyan időszak, amióta a Vígszínháznál vagyok, hogy nem próbálok az egyik éppen készülő előadásban sem. Most pont egyensúlyban van az, hogy mennyit dolgozom, és az, hogy mennyi időt tudok magamra fordítani. Az kicsit megijesztett, amikor belegondoltam, hogy született egy unokahúgom, akit idáig kétszer láttam életében, pedig most már elmúlt egyéves. Szerencsére sikerült ezt az évadot úgy alakítani, hogy mindenre legyen idő, mert csak havi 18-20 előadásom lesz, ez idáig 25 és 30 között volt.

Kérted, hogy így legyen?

Beszélgettünk erről Enikővel (Eszenyi Enikő, a Vígszínház igazgatója – a szerk.), hogy mi lenne most a jó nekem. Én kértem, ő is kért, én adtam, ő is adott és végül így sikerült alakítani ezt az évadot, amit nagyon köszönök neki. Azt gondolom, hogy ez így egészséges. Nekem ügyem a Vígszínház, nekem dolgom van a Vígszínházban! Szeretném, hogy minden olvasópróba olyan extázissal töltsön el, mint az elején, hogy ugyanúgy esemény legyen a találkozás egy új szereppel, mint az első alkalmakkor.

Azt mondod ügyed a Vígszínház. Akkor nálad nem merült fel a váltás kérdése eddig? Sok fiatal kollégád keresett más lehetőségeket az utóbbi időben.

Én azt érzem, hogy a helyemen vagyok kezelve. Például forgathatok is a Víg mellett, támogatnak ebben is. Egyszerűen nem volt olyan helyzet, amiben azt éreztem volna, hogy innen lépni kell, vagy ha el is bizonytalanodtam, valami, vagy valaki mindig visszarántott. A szerepeimet is nagyon szeretem. Persze nekem is megvannak a küzdelmeim mindennel, magammal, a körülményekkel… de mikor nem kellett az embernek küzdenie? Ez velejárója annak, hogy belépünk a felnőtt életbe. Nem hiszem, hogy kevesebb problémája van az én pályakezdő hoteligazgató gyerekkori jóbarátomnak, csak nyilván mi, színészek jobban reflektorfényben vagyunk, ha mi hagyjuk el a munkahelyünket, arra jobban felfigyelnek az emberek. Ez egy nehéz kérdés, de én azt gondolom, hogy nekem van itt még dolgom.
Az viszont biztos, hogy vannak emberek, akik nagyon hiányoznak.

Most mutattátok be A nagy Gatsby-t, először dolgoztál ifj. Vidnyánszky Attilával rendezőként. Milyen volt?

Csakis szuperlatívuszokban tudok fogalmazni, amit úgyse hisz el senki, mert mindenki azt gondolja, hogy ha valaki így kezd egy mondatot, az tuti kamu (nevet). Több próbafolyamat óta most éreztem azt megint, hogy így érdemes színházat csinálni. Nagyon nagy szerelmem lett ez a szerep, ez a csapat… Igazi jófajta együttműködés volt, amikor egy színész nem bábnak érzi magát, hanem valódi alkotótársnak a rendező mellett. Az nagyon nagy öröm, amikor én is tudom inspirálni a rendezőt, ha azt érzem, hogy van olyan energiám, olyan rezgésem, ami Attilánál beindít valamit, és ha jól sejtem, erre többször is volt példa. Szóval azt gondolom, hogy nagyon jó munka volt ez, és ez látszik is az előadáson. Legalábbis azt, hogy a csapat nagyon egyben van, még olyan sem vitatta, akinek egyébként nem tetszett.

Májusban volt egy előbemutatótok, most pedig a premier. Változott az előadás a kettő között?

Rövidebb lett, és ettől sűrűbb és izgalmasabb szerintem az anyag, jó értelemben véve feszültebb az előadás. Nagy, grandiózus változások nincsenek, inkább arról van szó, hogy ért bennünk az egész. Technikailag nagyon sokat dolgoztunk vele, sőt… még a mai napig is van küzdelem, hogy hogyan tud egyszerre megszólalni az élő zene és a sok mikroport. Az elmúlt két hétben főleg ezzel foglalkoztunk. A Vígszínház prózai színház, ennek minden szépségével és minden hátrányával. Az ilyen nagy volumenű zenés előadások azt igénylik, hogy kikísérletezzük a legtökéletesebb hangzást.

Mesélsz a szerepedről?

Tom Buchanant játszom, én vagyok Daisy férje, és egyben Jay Gatsby vetélytársa, aki szerintem egy egészen elképesztő fazon. Daisy úgy fogalmazza meg, hogy „Tomnak hívják, és meg szokta nyerni a dolgokat”. Vannak olyan emberek, akik azt gondolják, csak úgy lehet élni az életet, ahogy azt ők elképzelik, és az elképesztően érdekes, amikor ők elbizonytalanodnak. Valami történik az életükben, és ettől összekavarodik minden gondolat. Tommal is ez történik, amikor egyszer csak belép a házasságukba egy fazon, akiről idáig szó sem volt, de még csak a nevét sem hallotta korábban, és kiderül, hogy a felesége már hét éve rá gondol, ott van a fejében. Kicsit olyan, mint amikor Jim Carrey rájön a Truman Showban, hogy egy valóságshow főszereplője.

Tom nem egy szent, nem ül naphosszat Daisy szoknyája szélén, megvannak a maga kalandjai, amiről azt gondolja, hogy ezzel nincs semmi baj, hiszen soha nem volt korábban ezzel gond. El is mondja a lánynak, amikor kitör közöttük a balhé, hogy igen, megcsaltalak, de mindig visszamentem hozzád, hiszen szeretlek, nincs ezzel semmi probléma, a mi életünk egyszerűen így működik. Mindannyian ismerjük ezeket a mondatokat, az ilyen jellemű embereket, tudjuk, hogy ezt, ahogy ők is, Tom is halálosan komolyan gondolja. Egyszerűen nem érti, hogy mi változott meg, és ettől lesz bizonytalan.

Ettől függetlenül mégis megnyeri a dolgokat…

Igen, végül is Daisy nem választja határozottan Gatsby-t, vagyis nem lehet tudni, hogy kit választ. Azon a bizonyos estén a lány azt mondja Jaynek, hogy figyelj, én szeretlek Téged, de őt is szerettem az elmúlt hét évben. Tehát Tom ilyen szempontból a saját fejében – ami most egy kicsit az én fejem is – nyertesként távozik a helyzetből.

Vannak kapcsolódási pontok a Tom Buchanan és a te személyiséged között?

Én más erkölcsi nézeteket vallok, mint Tom. Monogám típus vagyok, aki rá se tud nézni más lányra, amikor van szerelme. Nem mindig volt ez így, de ma már ezt fontosnak tartom. A hevességét és az önfejűségét ismerem. Én nem Ember Márk vagyok, aki megnyeri a dolgokat, de volt olyan időszak az életemben, amikor ilyen voltam, vagy legalábbis azt hittem, hogy ilyen vagyok (nevet).

Mit csinálsz most, amíg nem próbálsz?

Most az a legfontosabb számomra, hogy az összes dallal, ami évek óta gyűlik a fiókomban, a fejemben, a torkomban, végre kezdjek valamit. Eddig három single-öm jelent meg, amik szerencsére bekerültek a rádiókba is, ami számomra hatalmas dolog. Pont most kedden volt a Petőfi Rádióban az új dalom premierje. Szóval minden energiámmal erre koncentrálok, amiben a Tom Tom Records nagy segítségemre van, akikkel leszerződtem.

Lesz album is?

Ez egy nagyon érdekes kérdés. Lehetne album, de jelen pillanatban azt látom, hogy nincs értelme ezen dolgozni. Persze lehet, hogy meg fogom gondolni magam, de a mai trendek azt mutatják, hogy egy dal önmagában sokkal nagyobb sikert tud elérni, mint egy lemez. Ez persze valahol elég szomorú… Csodálatos dolog összerakni egy albumot, aminek dramaturgiája van, számít a tökéletes sorrend, hogy mi az első dal, hová kerüljön a sláger… viszont ebbe belefér a töltelék is, ami tulajdonképpen azokat a nótákat jelenti, amik nem elég jók, de a mennyiség miatt mégis szükség van rájuk. Én azt látom, hogy a mostani piacon ezekre nincs szükség, mert minden egyes dalnak ütnie kell, ami meg arra ösztönöz, hogy a leges-legjobbat hozd ki magadból és a többi alkotóból is.

Egyébként a YouTube és a Spotify korában nincs is idő, vagy inkább türelem, végighallgatni egy egész albumot. Az én generációm még walkmanezett ugyan, de már akkor is gyártottuk a válogatáskazikat, amire már csak az adott előadó legjobb dalai kerültek fel. Szóval én, aki még csak kóstolgatom ezt az egészet, azt látom, hogy egy-egy dalra kell koncentrálnom, hogy az minél jobb legyen, és minél több emberhez elérjen.

Tervezel szóló fellépést?

Amint összejön annyi dal, igen, akkor lesz egy Ember Márk Projekt. Azt szeretném, hogy ez 2020-ban már el tudjon indulni. Eddig semmi időm nem volt ezzel foglalkozni, az első anyagokat éjszakánként vettük fel például… de most ez a legfontosabb (mosolyog).

Miben ad mást a zene, mint a színház?

Ideális esetben a színész mindig beszél magáról is, amikor egy szerepet eljátszik, de mindig a szerepen keresztül teszi ezt. Megformálja a saját gondolatát, megérti a karakterét, a kettőt összegyúrja és aztán ott áll a színpadon és kimondja ezt… A zenélés másképp működik nálam, valahogy úgy tudom megfogalmazni, hogy vallomásos dalok születnek. Nem tudok egy előre meghatározott témáról írni, inkább arról van szó, hogy amikor leülök, akkor valami olyan jön elő, ami már régen bennem van, vagy most történik éppen körülöttem, de olyan is volt már, hogy nem tudtam megmondani, hogy egy-egy dal honnan fakadt. Egyszerűen csak jön. Ott nincs fal, ott nincs a szerep segítő ölelése, ott csak én vagyok. Számomra ez egy nagyon nagy feloldás, hogy ilyen formában tudok beszélni az engem foglalkoztató dolgokról.

Miért szeret az ember verseket olvasni vagy dalokat hallgatni? Én például azért, mert az az élményem van, amikor valami jóval találkozom, hogy de jó, én pont ezt akartam mondani, csak te jobban, szebben, érthetőbben meg tudtad fogalmazni, mint én. Én az ilyen verseket és dalokat szeretem. Számomra az óriási élmény, amikor visszajelzéseket kapok, mondjuk a Nem, nem, nem című dalom kapcsán, ilyenkor azt érzem, hogy volt értelme kiállnom és megmutatni, hogy én hogy éltem meg valamit, mert ezzel adtam másoknak is egyfajta kapaszkodót. Ilyenkor azt gondolom, hogy valami sikerült, és ez nagyon jó érzés!

Mondhatjuk akkor, hogy most egy nagyon kreatív időszakodat éled.

Igen. Miközben jut arra is időm, hogy a családommal legyek, és ez elképesztően jó érzés. Igazi áldott állapot ez, ami nem tudom, hogy meddig tart. Ilyenkor mindig megijedek egy kicsit… most még nem rémültem meg, de volt már erre példa! Gimis koromban gondoltam leginkább úgy magamra, mint „Ember Márk, aki meg szokta nyerni a dolgokat”, és akkor jött a kérdés a drámatagozatos iskolában, hogy vajon sikerül-e neki a Színmű is? Tudod, jött hátulról a zsizsgés, hogy na vajon mi lesz vele? Persze lehet, hogy a kutyát nem érdekelte ez, én mégis valahogy ezt éreztem, hogy körülöttem mindenkit ez foglalkoztat. Aztán sikerült, felvettek. Ilyenkor azt mondják, mindenki elszáll egy kicsit, nálam ez pont fordítva sült el, minden barátom azt mondja, hogy pont akkor vettem vissza az arcomból, mert egy hétre rá annyira megijedtem, mint az állat…

Minden rendben volt, felvettek, szerelmes voltam, minden sikerült. Én mégis azon kezdtem agyalni, hogy vajon ez most a jutalom, mert évekig erre készültem, csak ezt akartam, és a sors, Isten hívd, ahogy akarod, most azt mondja, hogy igen, megküzdöttél, ezt most megérdemled, örülj neki. Vagy pedig az van, hogy figyelj, most adok neked egy kis előleget, de ezért majd fizetni fogsz, most örülj, amíg lehet… Szóval nem tudom, hogy ez az időszak a jutalom vagy az előleg, de az biztos, hogy most többször mosolygok, mint ahányszor nem! (nevet).

Kiemelt kép: Ember Márk (Fotó: Juhász Éva)