„Most a jövőnket éljük fel” – interjú Tihanyi Ildivel és Szakács Györgyivel

A Katona József Színház társulata két előadást próbál párhuzamosan a héten: Székely Kriszta a Nagyszínpadon a Poppea megkoronázását rendezi, míg a Kamrában Zsámbéki Gábor készül A császár című darab bemutatására. Mindkettőhöz különleges jelmezek készülnek, amelyeket Tihanyi Ildi és Szakács Györgyi terveztek. A két alkotóval a Kantinban beszélgettünk arról, hogy hogyan kezdtek neki a munkának, és milyen körülmények nehezítették a dolgukat.

Egy előadásnál mikor kapcsolódtok be a munkafolyamatba, és hogyan fogtok hozzá a jelmezekhez?

Szakács Györgyi: Már a legelején bekapcsolódunk. Nekünk, a jelmeztervezőknek és természetesen a díszlettervezőnek adja oda először a darabot a rendező. A színház egy alkotóközösség, és bármennyire is önálló művészek vagyunk, egymás nélkül nem létezik a teljesítményünk. Ha nem ebben a színházban, nem ezekkel az emberekkel dolgoztam volna ennyi ideig, egészen máshogy teljesítettem volna a szakmámban.

Tihanyi Ildi: Én is csak csatlakozni tudok Györgyihez. Mi már a munkafolyamat elején bekapcsolódunk ebbe a közös gondolkozásba. Most Székely Krisztával dolgozom együtt a Katonában, és a közös alkotásban benne van a díszlettervező, Balázs Juli és a dramaturg, Szabó-Székely Ármin is, aki Krisztával közösen gyúrja a szöveget. Már az elején átbeszéljük, milyen legyen a darab világa, hová akarjuk elhelyezni, mit szeretnénk kihangsúlyozni a történetből. Ebben az esetben nincs még meg a kész szövegkönyv, csak a váza. A dalszövegeket Závada Péter formálta át mai szövetűre, és az előadás zenei vezetője Dinyés Dániel. Most, a próbafolyamat felénél is folyamatosan alakul az elképzelés és a koncepció, hogy egységben legyen a szöveg, a jelmezek és a látvány, és egymásra feleletet adjanak.

Györgyi, amikor először olvastad A császárt, mi volt az első benyomásod?

Sz. Gy.: Nagyon élveztem. Próza, valóságalapjával együtt is igazi szépirodalom: Ryszard Kapuściński egy neves lengyel író. Emlékszem gyerekkoromból, hogy az etióp éhezés mindig téma volt a sajtóban, de ahogyan ezt ő leírja, rengeteg egyéb gondolatot is ébreszt az emberben. A rendező, Zsámbéki Gábor nem véletlenül választotta ezt a művet. El nem tudtam képzelni, hogy ebből az irodalmi anyagból hogyan lesz színházi előadás. Ahogyan haladunk előre az úton, már látom, hogy ez nem egy hagyományos értelemben vett drámává forrja ki magát.

Milyen koncepció alapján készülnek a jelmezek?

Sz. Gy.: Gáborral már hosszú ideje dolgozunk együtt, hála Istennek megbízik bennem. Soha nem határozza meg, mit tervezzek, milyen stílusban, de az is biztos, hogy ha nem tetszik neki valami, erősen ellenáll. Nagy előnye ez a Katonának, hogy kölcsönös szabadságot ad az alkotóknak. Nem kell mereven ragaszkodni egy koncepcióhoz, minden kapu nyitva marad, és lehet változtatni. Sokszor láttam más színházaknál nagyon merev utat, amely engem sosem izgatott. Ez az egész egy csodálatos utazás azokkal a rendezőkkel, művészekkel, akikkel itt lehetőség van együtt dolgozni. Az a munka, ami ebben a színházban folyik, unikum a maga nemében.

Honnan merítettetek ihletet ehhez a két darabhoz?

T. I.: Az elején Krisztával csak tapogatóztunk, keresgéltünk. Azt tudtuk, hogy egy katonai diktatórikus közeget szeretnénk megjeleníteni, hiszen Néró császárról van szó, ami önmagában már adja ezt a fajta ábrázolásmódot. Aztán szembesültünk azzal a helyzettel, hogy mindezt költségvetés nélkül kell megvalósítanunk. Balázs Julival eleinte kissé kétségbeesve kezdtünk gondolkodni, hogy mi legyen. Először az volt az ötletünk, hogy egy egyéni, katonai divatrendszert alkotunk ennek az elképzelt, stilizált világnak. Mindenképp a raktárból, a már meglévő dolgokból akartunk kiindulni, ami megbénította ezt az egész gondolkodási folyamatot. Kénytelenek voltunk ezt az egészet félretenni, és úgy elkezdeni ötletelni a koncepcióról, mintha a csillagos eget is odaálmodhatnánk a színpadra. Végül az egyszerű, stilizált formavilágot megtartottuk, és azt is, hogy a katonai diktatórikus rendszer valamilyen formában visszaköszönjön. Ez azért sokban egyszerűsödött és kialakult egy feketéből és szürkéből álló, monokróm világ, ehhez társult az is, hogy a ruházat megjelenítse a felső társadalmi helyzetet. A meglévő anyagokból kezdtem el tervezni a jelmezeket, ki kellett találni, mi az, amiből kijön egy öltöny, vagy csak egy köpeny esetleg egy blúz.

Sz. Gy.: A császár egy rendhagyó előadás. A mű a múlt század utolsó évtizedeiben játszódik, egy modell értékű történet. A volt nomenklatúrának a képviselői emlékeznek még a császár életében történt eseményekre. Egy nagyon szegény országról szól, és ez a helyzet nekünk most jól jött ebben a bizonytalanságban, bár azt gondolom, hogy amikor Zsámbéki Gábor ezt a művet választotta még nem tudta, hogy ennyire nem lesz pénz. Mi megpróbáljuk elfogadni ezt a helyzetet, hiszen nincs díszlet, illetve a díszlet a színházban található kevés kellék. Nem törekszünk esztétikumra, a ruhák szegényesek, olyanok, mintha a múlt rendszerbeli nyugdíjasok a régi ruhatárukból öltöznének. Szinte minden a raktárból van, nincs rá egy forint sem. Ilyen esetben az egy etikai kérdés is, hogy a tervező előálljon-e olyan igénnyel, hogy erre vagy arra pénzt kér, hiszen lehet, emiatt nem kapják meg a fizetésüket jövő hónapban a művészek. Több évtizede dolgozom ebben a színházban, de nem emlékszem hasonló helyzetre. Megpróbálunk ebből valahogy előnyt kovácsolni.

Mennyire lehet elégedett a munkájával egy alkotó ilyen helyzetben?

Sz. Gy: Előre ezt nem lehet megmondani, talán inkább a végén. A császár a maga nemében teljesen rendhagyó, de ha most a tavaly bemutatott Lorca-darabnak kellene megterveznem a jelmezeit, lehetetlennek érezném. Így a jelenlegi helyzetben azt gondolom, hogy inkább a jövőre nézve hatalmas baj ez a bizonytalanság, hiszen feléljük a tartalékainkat. Ha a Poppea megkoronázására fel lesz szabva az összes anyag, ami a színház szabóműhelyében található, akkor nem lesz mihez nyúlni a következő előadásnál. A tervezőnek már végképp lehetetlen lesz a helyzete, mert most a jövőnket éljük fel.

(Az interjú elkészülése óta a Fővárosi Közgyűlés február 26-án úgy határozott, hogy az Örkénnyel, a Radnótival, a Trafóval és a Szabad Tér Színházzal együtt, állami közreműködés nélkül a Főváros lesz a Katona József Színház kizárólagos fenntartója. A konkrét finanszírozásra vonatkozó bejelentések későbbre várhatók, de jelenleg úgy tűnik, hogy a döntés az említett színházak stabil működését hosszabb távon biztosíthatja.  – A szerk.)

Kiemelt kép: Tihanyi Ildi és Szakács Györgyi (Fotó: Zsigmond László)