Mondd, te kit választanál? – kritika az István, a királyról (Veszprémi Petőfi Színház)

Amikor az Operettszínházban elkezdték próbálni annak idején az István, a király rockoperát, akkor Székely Kriszta rendező leszögezte: sem a keresztény, sem az ősmagyar oldalon nem szándékozik letenni a voksát, hanem olyan előadást akar létrehozni, ahol a nézőkre bízza ebben a kérdésben az állásfoglalást. Oberfrank Pálnak, a Veszprémi Petőfi Színház igazgatójának ugyanerre a műre vonatkozó rendezői koncepciójáról már látatlanban is nagyon sokat elárult a kötődése Sík Sándor István király című drámájához.

Abban ugyanis az uralkodót az a dilemma gyötri, hogy a keresztény és a magyar lehet-e egy, vagy pedig az egyiknek el kell pusztulnia, és az, hogy a nagy nemzetek között gyökeret verni csakis keresztényként lehetséges, abban a műben egyértelműen ki van mondva. Ennek ellenére a veszprémi rendezés Koppány figurájának jelentőségét sem tagadja el, és úgy tálalja a rockoperát, hogy az előadásbéli állítások alátámasztására konkrét és szimbolikus képeket egyaránt használ. A mű saját gondolatiságát új tartalmi és formai elemekkel kiegészítő darabkezelési mód már rögtön a legelső pillanatoktól tetten érhető, dekódolható, hiszen Oberfrank Pál Beethoven István király nyitányát, amelynek az 1983-as filmverzióban a ráhangoláson túl az volt a tulajdonképpeni funkciója, hogy a stáblista futott alatta, teljes értékű dramaturgiai elemként a rockoperához csatolta.  Ez a blokk némajátéki gesztusok alkalmazásával tisztázza az alapfelállást a zene taktusai alatt,  kijelöli a szereplők egymáshoz való viszonyát, és stilizált formában utal a felmerülő viszályhelyzetre, konfliktusokra. Ugyanez a technika egyébként a Valahol Európában Városmajori Szabadtéri Színpadi változatában is megvalósult, ott szintén egy nyitányszerű számot használt fel a rendezés arra, hogy szavak nélküli történetmeséléssel mutassa be: a háború időszakában csapatokba verődő árva gyermekek egyike, egy leány miért öltött fiúruhát, és milyen trauma áll annak hátterében, hogy mindenki előtt igyekezett titkolni a női mivoltát, de az Anna Karenina musicaloperába is történt egy utólagos zenei betoldás, ami alatt testbeszédi jelenetalkotással rekonstruálták Anna és Vronszkij nagy, báli találkozását.

Oberfrank Pál az István, a király rendezőjeként nemcsak ebben az iménti vonatkozásban mutat kreativitást. Ellene tesz annak a hibás zenés színházi gyakorlatnak is, amely szerint mindig csak azok a közreműködők vannak a színen, akik éppen énekelnek valamit. Helyette mindegyik játéktérben tartózkodó karakternek ad valamilyen cselekményből következő funkciót akkor is, ha nekik a jelenetben éppen nincsenek közvetlen interakcióik. Ettől a következetesen logikus színpadi jelenléttől pedig igazán élővé válnak a szituációk, amelyekhez Király Béla kifejezetten műfaj-kompatibilis koreográfiai adnak további muníciót. A táncszínházi szakember az István, a királyhoz is olyan mozdulatsorokat alkotott, amik alátámasztják a mindenkori helyzetet, megalapozzák a vizualitást és a hangulatot. Munkája nyomán pedig ugyanazt a belső izgatottságot hívja elő a zenés darabok kedvelőiből, mint amilyet például a Zenélő Filmkockák-sorozat világhírű musicalcsemegéi idéztek meg egykoron, mert Király Bélának ösztönös érzéke van ahhoz, hogy közérthető formanyelven pozitív feszültséget teremtsen a színpadon. Ami pedig az István, a király veszprémi verziójánál igazán figyelemre méltó, az az a tény, hogy a táncbetétek közbeni ritmizáló díszítések nem mindig a konkrét dallamívet követik, de arra természetes módon ráhúzhatók, így egy újfajta, másodlagos lüktetésük is megszületik a már meglévőkön túl a tánccal kísért részeknek, és többrétűvé teszik a produkciót.

Amikor Molnár László annak idején Győrben az Evitát színre vitte, arra törekedett, hogy az előadás kifejezetten pörgős, moziszerű legyen, ezért aztán szinte nem hagyott időt a nézői tetszésnyilvánításnak annyira szorosan fűzte egybe a teljes művet, mondván a filmek közben sem tapsolja meg senki az egyes jeleneteket. Oberfrank Pál az István, a király esetében nem pontosan ugyanebből a megfontolásból illesztette a dalokat a lehető legszorosabban egymás után, hanem azért, mert azt akarta érzékeltetni, hogy a rockopera hőseit egyik inger éri a másik után, nincs idő hosszasan mérlegelni, mindig létrejön egy olyan helyzet, ami tőlük azonnali reakciót, bevonódást vagy állásfoglalást kíván. A rendezés nem tartózkodik a szimbólumok használatától sem, a Koppányt játszó színész élettelennek mutatott testét például vízszintes pozícióban rögzítik a színpadtér felső részében a rendezői elgondolásnak megfelelően, arra való jelképes utalásként, hogy a rokongyilkosság ügye egy ideig ott lebeg mindenki feje felett, majd az onnan való leeresztés sem felesleges gesztus, hiszen a cselekményben az is meghatározott funkciót nyer.

Még 1995 környékén a Sztárcsinálóknak létezett egy főiskolai vizsgaelőadása az akkori harmadéves színészosztály növendékeinek tolmácsolásában, amely ki lett egészítve Kosztolyányi Dezső Nero, a véres költő című művének néhány mozaikjával. A darabnak azon a pontján, ahol Néró tanítója, Seneca, akit Vida Péter alakított, a fürdőkádban haldoklik, a Hevér Gábor által játszott ifjú császár odalép, és a halál természete felől érdeklődve megkérdezi: „Milyen?” Seneca a hatalmas kínjainak közepette megpróbál válaszolni: „Nem titkos. Csak szörnyű.” Néró nem tágít, mert meg akarja érteni konkrétan, pontosan, teljes valójában a jelenséget. „Milyen most?” – veselkedik neki újra. „Más. Egészen más, mint ahogy elkép…”- és ezen a ponton a dramaturgia szerint beáll a halál, megszakad a felelet.”Milyeeeeen?????” – üvölt végül Néró Seneca teteme felett a megnevezetlenség elviselhetetlenségétől szenvedve. És igen, akár a néző is kerülhet ugyanilyen helyzetbe.

Ezért az Istvánt Veszprémben az egyik szereposztás szerint alakító Kocsis Déneshez hasonló alkatú színészeknek fokozottan törekedniük szükséges arra, hogy sziklaszilárd egyértelműséggel állítsanak valamit a színpadon akkor is, ha a megírt karakterük vívódó, és emiatt a figurájuk a többiekénél súlytalanabb színben tűnik fel. Mert a vívódásnak is van iránya, belső nyomása, még döntési pontja is lehet. A vívódás nem lebegés. A vívódás nem semleges! Amikor Kocsis Dénes a Dorian Gray címszerepét megkapta, nem volt véletlen a pozitív visszhang, a siker. Mert ott egyértelműen megmutatta, hogy hol van a tét a szerepében, és nemcsak felvillantotta azt néhány jelenetben, hanem az arra vonatkozó tudást a teljes játékidő alatt következetesen képviselte. És benne van egy ugyanilyen tökéletes István király is, amennyiben színművészi minőségében a közönségben felmerülő kérdésekre a szerepén keresztül a lehető legpontosabban megfelel. Hogyha semmit nem ken el.

Horváth Dániel egy álmodozó tekintetű, szelíden mosolygó, kedvesen visszafogott ember benyomását kelti, a Petőfi Színházban viszont Koppány szerepét kapta meg, ami első blikkre nem az övé az alkata szerint. Kétségtelen, hogy egy meglévő adottságra építeni sokkal egyszerűbb, mint a természetes kisugárzásnak ellene menni, mivel az nem póz, az hozadék. A színész azonban egy elég szerencsés képességgel rendelkezik: színpadi környezetben el tudja fedni a saját alapkarakterét. Egészen biztosan munkál benne egy nagyon makacs belső döntés, aminek a mentén azt fordítja át magán, amihez az ember egyébként a legnehezebben fér hozzá, és amelyre a legkevesebb ráhatása van, azt, amit a legkevésbé tud befolyásolni. Azért jár sikerrel, mert tudatosan választ egy tengelyt, itt Koppányét, és mindent hozzáigazít: a kiállását, a testtartását, az énekhangját, még az előadásmódjának stílusát is. Nem elsősorban érzelmi állapotból indít, az majd csak a nagyon is látványos következmény, hanem igazán erős pozicionálásból, valamint abból az akaratból, hogy ne csússzon vissza a saját regiszterébe, és a létrehozott struktúrához a végsőkig ragaszkodjék, ettől pedig a teljes kisugárzása ténylegesen megváltozik akkor is, ha tulajdonképpen csak illúziót kelt, s nem hozott anyagból dolgozik.

Módri Györgyi már akkor felhívta magára a figyelmet, amikor annak idején rövid időre feltűnt egy napi sorozatban, ugyanis a színházi alkotókra jellemző hozzáállással tette a dolgát, és úgy vette komolyan az ottani feladatát, ahogyan azt abban a közegben, amelyből érkezett, szokás. Ennek az lett a következménye, hogy ez a fajta minőségteremtés és felelősségvállalás olyan mértékben túlmutatott a tévés normán, hogy megannyi szereplő között húsz év elteltével is lehetséges emlékezni rá. Saroltot, István anyját Szörényi és Bródy rockoperájában szinte az összes rendezés egy vasakaratú, kérlelhetetlen asszonyként láttatja, és Módri Györgyi is hozza az ilyen irányú elvárásokat, ami viszont megkülönbözteti őt, az a nagyon világos közlésmódja, amit semmilyen karakterbéli indulat nem torzít és nem fed el, ez a kitétel pedig a szövegmondási kultúrájára is igaz, hiszen minden egyes szótagját pontosan lehet érteni, annak, amit énekel.

Koppány lányának, Rékának dalai stílusukban népi énekeket idéznek, vélhetően azért, mert bennük a karakterre jellemző keresetlen egyszerűség és tisztaság, illetve a magyar néplélek ilyen módon megfogható szimbolikája jelenik meg, ezért többnyire ehhez igazodó hangképzéssel szólaltatják meg ezeket a színésznők, akik megkapják a szerepet. A Veszprémi Petőfi Színház saját verziójában a Rékát játszó Hirschl Laura a két stílus határán mozog de azért mégis a rockopera alaptónusához közelítő előadásmódhoz húz. Szőkesége inkább István feleségének, Gizellának a jellemző külső jegye, ám a kislányos külső, az óvni való nőket idéző aura, és a tipikus Disney-hangkarakter egyaránt megfeleltethető annak az igazságnak, amit a rockoperában Réka képvisel. Szederjesi Teodóra amellett, hogy nagyon biztos énektudással rendelkezik, valamiféle nehezen megragadható, de egyértelműen érzékelhető női magabiztosságot is magáénak tudhat, ezért nem számít nála sem a hajszín abban az értelemben, mint lényegi, szükségszerű, elválaszthatatlan tulajdonsága az általa életre keltett Gizellának, hiszen a szerepben enélkül a vizuális mankó nélkül is el tudja helyezni önmagát előadásról előadásra.

A Torda táltost megformáló György-Rózsa Sándor védjegye a sallangmentes, ám mégis súlyozott színpadi jelenlét, amire ebben a szerepben teljes tudatossággal rátesz még, nem lép azonban át soksági határokat, így anélkül lesz az eddigi játékmodorához következetes, hogy túlhúzná a szerepet, vagy görcsösen bizonyítani akarna valamit a színpadi jelenlét intenzitása terén. 2008-ban volt az István, a király rockopera bemutatásának 25. évfordulója, amelynek alkalmából a közszolgálati televízió műsorára tűzött egy több hónapon át tartó szereposztó show-t, hogy annak résztvevői közül a Szörényi-Bródy szerzőpáros sikerdarabjának jubileumi előadásához szereplőket találjon. Fejes Szandra, a Veszprémi Petőfi Színház előadásának professzionális énektudás birtokában lévő, és végtelenül szuggesztív táltosasszonya, valamint Varga Lajos, aki Laborc szerepében egyszerre energikus és fanyar, ugyanebben a hajdani tévés produkcióban bizonyíthatott.

Az István, a király ősváltozatában Asztrik főpapot Victor Máté keltette életre, a Petőfi Színházban pedig Keller Márton, akinek általános művészi jellegzetessége, hogy a hangszíne a valós életkoránál érettebb férfikaraktert feltételez, ez az adottság viszont megnyitja előtte azoknak a szerepeknek a sorát is, amiket ebben az életszakaszában születési évszámának alapján még nem kaphatna meg. Ami azonban a Szörényi-Bródy rockopera vonatkozásában igazán érdekes: szerep-elődjének, Victor Máténak játékmódja sejlik fel Keller Márton színpadi jelenlétében, de inkább kisugárzásbéli, mintsem utánzási szinten. A magyar urak (Keresztes Gábor, Cservenák Vilmos és Máté P. Gábor) a lehető legnagyobb természetességgel teszik idézőjelbe szerep szerinti önmagukat, Szeles József a regős jelmezébe bújva pedig pont az ellenkezőjét csinálja: leszed magáról minden sallangot, de eléri, hogy így is látható maradjon.

Oberfrank Pál a szakmai tevékenysége során képletesen szólva folyton összefutott az államalapítóval, hiszen Sík Sándor fentebb már megemlített, témába vágó művében gimnazistaként címszerepet játszott benne, később pedig részleteket adott elő belőle augusztus 20. apropóján, majd Beethoven alkotása, az István király, Magyarhon első jótevője szintén megtalálta őt, abból az Eiffel Műhelyházban hozott létre néhány éve félszcenírozott előadást. Mint ahogy a fentiek bizonyítják, a színházi szakember „randevúja” a hasonló tematikájú rockoperával is sikeresnek bizonyult, hiszen rendezői minőségében az abban rejlő potenciált a legtöbb ponton kihasználta, a valódi bizonyítékát azonban az adta az ő közlési hatékonyságának, hogy a darab végén felcsendülő magyar himnusz a lehető legtermészetesebben simult bele nála a dramaturgiába.

Kiemelt kép: Jelenetkép az István, a király című rockoperából (Fotó: Veszprémi Petőfi Színház)