„Mindig megpróbálok kívül kerülni a komfortzónámon” – Interjú Király Attilával

December elején mutatták be a tatabányai Jászai Mari Színházban a Közellenség című „zenés uszítást”. Tasnádi István Kohlhaas Mihály-adaptációjában a címszerepet Király Attila alakítja, vele ültünk le beszélgetni az előadásról, karakterének motivációjáról, valamint arról, hogyan éli meg egy színész, ha két nappal a premier előtt kerül halasztásra a bemutató.

Az évadban már a második premiereden vagy túl, ráadásul mindkét előadásban főszerepet játszol. Hogy bírod?

Sokkal jobban lehetne bírni, ha nem ezek lennének a körülmények, amiben mindannyian élünk most. Itt van például a Közellenség: eredetileg két hete mutattuk volna be, de az egyik kolléga covidos lett – hála Istennek, nem lett komolyabb baja –, így el kellett halasztani a premiert. Ha minden a megszokott rendben menne, akkor sokkal jobban tudnánk mi is ráfordulni a bemutatókra. Ott van a főpróbahét, amely egy színésznek – főleg egy ekkora szerepnél – a legfontosabb időszak, hiszen ekkor látja át az egész darabot, az ívét, kezdi megélni a pillanatok igazságait. A mostani esetében szerdán hazamentem, mondtam a feleségemnek, hogy kezdtem érezni a karaktert, mondhatni vérszemet kaptam, aztán másnap bejöttünk, és közölték velünk, hogy mindenki menjen haza, mert elmarad a premier. Persze, ahogy tudtunk, próbáltunk tovább, de mégis: az energiák szétfolytak, nekem ott van például a szinkron és a forgatás is. Így végül két napunk volt arra, hogy ezeket az energiákat összeszedjük, és teljes erőből tudjunk koncentrálni a ma estére. Én jól éreztem magam, remélem, a nézők is. Egy színésznek az a dolga, hogy minden este minél jobban belehaljon az előadásba, és ha ez sikerül, annál nagyobb az öröm.

Ezt a darabot is tavaly kezdtétek el próbálni?

Nem, bár valójában eredetileg az előző évadban mutattuk volna be, de végül a próbaidőszak is eltolódott. A Teljesen idegeneket próbáltuk csak be tavaly, majd havonta egyszer eljátszottuk nézők nélkül, hogy szinten tartsuk magunkat. Ott inkább az volt az érdekes, hogy a Kamaraszínházban lett volna a bemutató, végül átkerült a Nagyszínpadra.

A Közellenség ősbemutatóját 1999-ben tartották a Katonában, és azóta ez lett Tasnádi István azon drámáinak egyike, amit számos színház műsorára tűzött. Láttad valamelyik előadást, van valamilyen előképed?

Nem, egyik Közellenség előadást sem láttam, de a Katonásról sokat tudok, mert Stohl András – akit eléggé kedvelek – alakította akkor a főszerepet. Viszont, ami érdekes, hogy játszom egy másik Kohlhaas-feldolgozásban, amit Hegymegi Máté rendezett a Szkénében. És bár abban teljesen más szerepeket – Luthert, a sintért és a birkás embert – játszom, mégis a mostani próbaidőszak eleje meglehetősen nehéz volt. 2015-ben mutattuk be a Kohlhaast, ami szerintem egy nagyon erős és általam igencsak szeretett előadás. Gábor Sára és Máté az eredeti Kleist műből írták át, de szellemiségében mégis nagyon hasonlít erre a darabra, amit Tasnádi írt, ráadásul bizonyos mondatok még így is visszacsengenek. Például ma este, amikor elmondtam, hogyan fogom Wittenberg polgárait agyon- és szétverni, az első két mondatom nem az volt, ami a szövegkönyvben volt, hanem automatikusan beugrott az, ahogyan Nagy Zsolti mondja. Ilyen előfordul néha, ezzel sokat küzdök most is.

Aki megnézi a Közellenséget, szerintem kapásból érzi, hogy roppant aktuális a mondanivalója.

Sajnos!

Szerinted mitől lehet, hogy egy 200 évvel ezelőtt született történet ennyire mai tud lenni most, 2021-ben is?

Valószínűleg itt, Közép-Kelet-Európában mindig is aktuális volt és lesz is. Az előadás tulajdonképpen a jogállamiságról beszél – és ezt a kifejezést használni a mai magyar közállapotok ismeretében kicsit visszás és „bátor” is részemről. Azt a kérdést veti fel, hogy a kisember jogai mennyire érdeklik az államot, amennyiben az a nagyember jogaival megy szembe. Attól tartok, hogy elég rosszul vizsgázunk ebben az esetben.

Kohlhaas Mihályt mi hajtja? Pusztán az elvek vagy az, hogy csalódik a hatalomban?

Az előadás azért tud érdekes lenni szerintem, mert Kohlhaas Mihályt valóban éri egy jogsérelem, még ha az nem is az élet lényegét érintő probléma. Egyszerű és jó ember: befizeti az adót, eljár templomba, szereti a feleségét, dolgozik. Bízik abban, hogy a jogsérelmét jogi úton meg tudja torolni. Amikor rájön, hogy ez nem fog megtörténni, még csak kicsiben indul el. Nem azzal kezdi, hogy felgyújtja egész Németországot, először csak azzal szemben követ el fizikai erőszakot, aki neki ártott. Ám amikor megölik a feleségét, akkor borul minden. Olyan ez, mint amikor a rajzfilmekben legurítanak egy apró hógolyót, amiből végül egy iszonyatos hógörgeteg, lavina lesz. Azt hiszem, hogy Kohlhaas a saját ügye megszállottjává válik, ez nála monománia. Az előadást most nézte a húgom is, akinek a véleménye nagyon fontos nekem, és ő nem mellesleg pszichológus. Ő mondta, hogy onnantól kezdve, hogy Kohlhaas megöl egy gyereket, nézőként ő már nem tud tovább mellette állni. Felvetődik tehát a kérdés: a cél valóban szentesíti az eszközt? Nekem nem tisztem ezt megválaszolni, és azt hiszem, a darab sem ad pontos választ.

Az előadás egyik különlegessége, hogy a történetet Kohlhaas két lova meséli el, akikkel – pont azért, mert a szerző megszemélyesíti – a néző mégis együtt tud érezni.

Lehet, Tasnádi direkt úgy írta meg a darabot, hogy a néző a két lóval mindenképpen tudjon menni, ha már Kohlhaas Mihállyal nem feltétlenül fog – ez már habitus és/vagy rendezés kérdése. A két ló valóban nem tett semmi rosszat, ők csak elszenvedői a történteknek. El is hangzik az elején, hogy Kohlhaas számára nem ők volt a fontosok, két korcs kutyáért is végig csinálta volna ugyanezt. Ebben nagyon igazuk van: egy idő után már nem a két ló számít, hanem maga az ügy és a saját sértettsége kerül előtérbe. Tulajdonképpen Kohlhaas ezt üzeni: engem nem lehet megsérteni, kiröhögni, szóval megölök mindenkit.

Ennek kapcsán muszáj megemlítenem, hogy az előadásban rengeteg gyönyörű, drámai színpadképet láthatunk, sőt, a darab közepén van egy kimondottan erős jelenet, amikor Kardos Róberttel gyakorlatilag leromboljátok a színpadot. Ez, ha jól sejtem, iszonyatosan nagy koncentrációt igényel.

Elsőként mindenképpen meg kell említenünk Horgas Péter nevét, az ő érdeme a fantasztikus díszlet. A felvetésedre válaszolva, igen, kell koncentrálni, de jó esetben ez egy idő után annyira automatikussá válik, hogy álmunkból felkeltve is tudjuk. Bármilyen idegállapotban is vagyunk, pontosan kell ismernünk a koreográfiát, mert ha elrontjuk, akkor ez egészen veszélyes is lehet. Holott a színháznak az a lényege, hogy veszélyesnek tűnjön, de ne legyen az. Én egyébként nagyon szeretem az ilyenfajta rombolásokat. A színház látvány szempontjából mindig alul marad a filmmel szemben, de ettől függetlenül nekünk minél inkább igyekeznünk kell, hogy megteremtsük az illúziót. A díszlet nyilván ennek megfelelően lett megtervezve, megmondták, hogy melyik elemet mozdíthatjuk és melyiket nem. Egy napig tartott ennek a jelenetnek a próbája, utána már csak pontosítottuk a dolgokat, hiszen közben beszélnek és énekelnek, nekünk pedig mindent végszóra kellett befejezni.

Vidovszky Györggyel, az előadás rendezőjével nem először dolgoztok együtt. Mennyire tudtok jól működni közösen?

Egyfelől roppant hálás vagyok Gyurinak, hogy ez az előadás itt és velem tudott megvalósulni. Nemrég óta ismerjük egymást, 3-4 éve dolgoztunk együtt először, de már akkor mondta, hogy nekem el kell játszanom Kohlhaas Mihályt. Másrészt tudni kell, hogy Gyuri nagyon más típusú színházcsináló, mint amilyen én vagyok. Én szenvedélyes, hangos, szélsőséges vagyok, mindig megpróbálok kívül kerülni a komfortzónámon, ő pedig megfontolt, csendes, igazi elemző. Nyilván emiatt van köztünk feszültség, hiszen annyira különbözik a habitusunk, mégis ugyanabba az irányba kell közösen tartanunk. Ennek ellenére én nagyon szeretek vele dolgozni, és minden nehézség dacára bízom benne, hogy a jövőben is lesznek még közös munkáink.

Kiemelt kép: Király Attila (Fotó: Várady Nikolett)